Tízezren voltak, néhány százan maradtak: ősi tudást őrző juhásznál jártunk

Az év egyik legsikeresebb tudományos filmjében Sáfián László bemutatta, hogyan legelteti a nyáját – Molnár Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadójának rendezésében, az ő kérdéseire válaszolva. A nyírségi pásztor és a tudós különleges kapcsolata néhány fűszál néven nevezésével kezdődött, ma már együtt dolgoznak azon, hogy a hetedik generációig visszakövethető pásztortudást megőrizzék, s rangos tudományos folyóiratban publikálnak egy nemzetközi csapat társszerzőiként. A kutató úgy gyűjtötte a pásztor ismereteit, mint a múlt század elején Bartókék a népdalokat. De az egymillió juh hazájában miért került ez a tudás veszélybe? Hogyan lettek a pásztorok a természetvédelem fontos szereplői? Hogyan sikerült a kutatónak „megszelídítenie” a pásztort, akinek az apja még a kutyáját eresztette az idegenekre, és mások előtt inkább nem kezelt egy-egy beteg állatot, nehogy lássák, hogyan gyógyítja meg? A tudós és a pásztor története. 

Az ökológus hároméves korában döntötte el, hogy hangyákkal szeretne foglalkozni. Az erdőmérnök apa és a néprajzos érdeklődésű anya mellett innentől egyenes út vezetett odáig, hogy Molnár Zsolt botanikus és etnoökológus legyen. A családi indíttatásnak is szerepe volt a felismerésben: nincs az rendjén, hogy a pásztorok körében zömmel csak a néprajzkutatók, népzenészek kutatnak, akik nemigen ismerik a füveket, sásokat, és ezért nem is szokták megkérdezni, hányféle növényt tud beazonosítani egy pásztor ott, ahol sokan csak egy-kétféle füvet látnak. Pedig az ő ősi tudásuk nem merül ki a népdalok és pásztortáncok ismeretében, sőt a legfontosabb tudományuk éppen a legeltetéshez, vagyis a növények és a jószág ismeretéhez kapcsolódik. Molnár Zsolt a 2000-es évek elején, egy nemzetközi konferencián ismerte fel, hogy a pásztorok körében az ökológiai tudást ugyanolyan szisztematikusan kellene gyűjteni, mint Bartóknak és Kodálynak annak idején a népdalokat. Európa ebben nagyon lemaradt, néhány kutató ugyan foglalkozott a hagyomány ökológiai szeletével, de ők is inkább egzotikus tájak, a korábbi gyarmatok pásztorait faggatták. Miért őket? Hiszen Magyarországon is az utolsó utáni pillanatban vagyunk, talán néhány száz olyan pásztor él, aki ezt a tudást generációk során megörökölte. Ők nem csak juhok, szarvasmarhák „biztonsági szakértői” – komoly természetismerettel is rendelkeznek. Lehet, hogy nyolc osztályt végeztek, mégis annyit tudnak a legelőn élő növényekről, mint egy botanikus professzor. Csak nagyon más nézőpontból. 

Sáfián László gyermekkora akkor ért véget, amikor kimondta: ő is pásztor szeretne lenni, mint az apja és a nagyapja, meg az ő apja hét generáción keresztül. Annyira nem kacsingattak ki a juhászatból, hogy az ősei még tehenet sem nagyon őriztek. Az apja pedig büszkén emlegette, ő egy vasat ismert el a fán: ami a pásztorbot végén van. Kapa, kasza nem illette a kezét. 

Pedig úgy nézett ki, hogy véget ér a kétszáz éves pásztortörténet. Noha addig, amerre csak mentek, juhászokkal találkoztak a családban, Laci bátyja szakmát akart tanulni. Tanult is. „Szereti a juhot, de csak fazékban” – mondta az apja, hogy tréfával üsse el azt a döbbenetet, amit a fiú döntése okozott. Amúgy is nehéz időket éltek, mert míg Laci dédapja, nagyapja még számadó juhász volt, vagyis a pásztorhierarchia csúcsán állt, addig az apja tsz-juhásszá kényszerült. Elkommunizálták az állatait, majd rábízták a saját nyája őrzését. Megtört ember lett belőle. 

Laci testvérének példája új ismereteket hozott be a családba, mégpedig zavarba ejtőket – napi nyolcórás munkahely is létezik, jól lehet keresni vele, nem kell hajnali négykor kelni és éjjel 11-ig az állatokkal foglalkozni, ráadásul még szombaton és vasárnap is, pihenőnap nélkül. 
Amikor azután a kis Laci előállt azzal, hogy ő mégis pásztor lesz, az apja egyszerre próbálta róla lebeszélni és a legjobb pásztorrá nevelni. Lépésenként vezette be egy titkos, zárt világba. Egyik első lecke az volt, ha a vállán kapával járó földművelő embert látott a határban, visszafogta a kutyáját, mert tisztelte. A nadrágos embert nem szerette, abból még baj lehet, ha a közelébe jön. 

Az ősei gyógyító pásztorok voltak, az apja komoly sebészi beavatkozásokat is végre tudott hajtani a juhokon, hogy megmentse őket. Mindre megtanította a fiát, de amíg idegen volt velük, nem nyúlt az állathoz. A tudás az övék volt, nem adták ki másnak.  

Amikor ez a két férfi találkozott, a tudós – ha nem is tudatosan – a legfőbb szabály megszegését kérte a pásztortól. Tudta ugyan, hogy Sáfián László nem csak egy „juh biztonsági őr”, aki csíkos nejlonszatyorból flakonos bort vesz elő, és nem sokkal többet tud adni a nyájnak, mint egy villanypásztor.  De azt még nem ismerte, milyen az ökológiai tudása, és ezt hogyan lehet tőle ellesni, megtanulni. 

Egy hortobágyi pásztortalálkozón, nagy kupacban füvek, virágok, leveles faágak voltak az asztalra készítve, a pásztortól pedig azt szerette volna megtudni a tudós, melyeket ismeri közülük, és hogyan nevezi őket. Molnár Zsolt nem sokat mondott utána, csak hogy kimehetne-e egyszer egy napra legeltetni Sáfián Lászlóval. Egyszerű embernek látszott, a pásztor úgy gondolta, miért is ne, olyan botanikusforma lehet, egy napot elkóborolnak majd valahogy a gyepen. Már két éve kóboroltak aztán újra és újra, Molnár Zsolt még mindig kérdezett tőle, azután eltelt néhány hónap, és megint jött, megint kérdezett. Pont úgy, ahogy az apja csinálta vele gyerekkorában. A pásztor mindebből azt szűrte le, a botanikus figyel rá, érdekli a szava, tényleg arra kíváncsi, amit tud, nem kell többet mutatnia magából, mint amilyen valójában. 

Két évvel az első találkozás után, egy véletlen telefonhívásból derült ki az is, hogy a magas ember, aki minden fűnek tudja a nevét, valójában doktor. Mit keres náluk egy doktor?

– Apámtól azt tanultam, hogy a doktort tisztelni kell, ha ember-, ha állatorvos, de Zsoltot előbb tanultuk meg tisztelni, az embersége által – meséli a pásztor. Ráadásul a tudós nem is emberorvos, nem is állatorvos, hanem valami furcsa pásztordoktorféle.
Molnár Zsolt óvatosan haladt előre, először csak gyűjtötte és rendszerezte Laci ökológiai tudását, valahogy úgy, ahogy Bartók a népi énekesek dalait kezelhette. Azután beszélni kezdett a saját ismereteiről, megkérdezte a pásztort, ő mit gondol erről. Laci, aki egyszerre szerény, tisztelettudó ember és saját szakmája arisztokratája, elmondta, amit tudott. Meg azt is jelezte, amit nem. Kutatótársa lett a tudósnak. Ma a világ rangos ökológiai folyóirataiban publikálnak együtt angolul; háromórás kisfilmjük az idei év egyik legnézettebb magyar tudományos videója; Laci az Ökológiai Kutatóközpont nyári fesztiváljának közönségcsalogató vendége, és mi sem természetesebb, hogy Zsolt nagydoktori védésén a Magyar Tudományos Akadémián ő is ott volt a vendégek között további négy pásztorral és két gyimesi csángó gazdával együtt – cifra szűrben. Persze szigorúan csak azután, hogy már pirkadat körül meglegeltette a birkáit, hiszen azokat – akadémiai ünnepség ide vagy oda – mindig ki kell hajtani.

De még nem tartunk itt a két férfi titkának megfejtésében. Hajnal van, kellemesen friss a levegő, lágyak, sárgák a fények. Egész napra kísérjük el a pásztort és a tudóst. Érezzük: Sáfián Lászlónak egy újságíró vagyunk a sok közül, akik a pásztorokra kíváncsiak. Most már olyan kevés van belőlük, hogy sorban mennek a firkászok a pusztára értük, hadd lássanak még egyet-kettőt. Zsoltnak pedig látogatásunk lehetőség, hogy népszerűsítse a hagyományos ökológiai ismeretek fontosságát, és megmutathassa, ugyan a felvilágosodás óta nem tartjuk tudománynak egy pásztor tudását, de akkora bajban van a Föld, hogy éppen ideje változtatni ezen.  


......  teljes cikk a Válasz online-on

Élő Anita

text