Így játszottak eleink a Galga mentén

interjú Benedek Krisztinával

Emlékezzünk csak vissza gyermekkorunk éveire, a gyermeki kacagásra, a játékra. Biztosan mindannyiunknak van egy nagyon kedves játékos emléke. Mind ismerjük azt az érzést, azt a felhőtlen boldogságot, amikor győztünk egy játékban, ami a mindennapok része volt. A játékok tulajdonságai azonban sok dologban változtak az évek során, de akad olyan is, amiben hűek maradtunk eleinkhez. Benedek Krisztina, énekes előadóművésszel, néptánc és népzene pedagógussal beszélgettem, akinek missziója a népi játékok megismertetése másokkal. – Virágh Eszter Enikő Néprajz és média szemináriumra készített interjúja.

Hogyan alakult ki kötődése a Galga mentéhez és a tájegység játékaihoz?
Szüleim mindketten a Galga mentén születtek, édesapám Galgahévizen, édesanyám pedig Turán, ez a két falu pedig elég meghatározó, sokat gyűjtöttek errefelé. Édesapám szülei, Galgahévizen mindketten gyöngyösbokrétások voltak. A mozgalom az 1930-as években egyfajta újra felfedezése volt a népművészetnek. Mondhatnám azt, hogy hagyományőrző családba születtem, de tulajdonképpen a szüleim annyira már nem voltak hagyományőrzők. Ők ugyan Gödöllőre költöztek, de a nagyszüleim falun maradtak, és én minden nyáron, szinte az összes lakodalomban részt vettem, hiszen a rokonság nagyon szerteágazó volt és a nagymamám már egészen piciként is vitt magával. Már karonülőként, aztán később nagyobbacska leányként is megismerhettem a hagyományokat, a lakodalmakban az ember csak úgy szívja magába a kultúrát!

A következő találkozásom a népi kultúrával Hintalan László nevéhez kötődik, aki a Galgamenti Népművészeti Fesztivál egyik szervezője volt Galgahévizen, ami tulajdonképpen azon a sportpályán volt, ami a nagymamám kertje végében, a Galga-patak mellett terült. Ez a pezsgés, zsongás, együtt éneklés, együtt táncolás, hogy mindenki együtt boldog, nagyon meghatározó élmény volt. Ezt követte Danku Pista bácsi, az énektanárom, aki a kezembe adott népdalokat, egy népdaléneklési versenyre.

Mi inspirálta, hogy megírja a „Cibri, cibri…” című Galga menti játékfűzésekről szóló könyvet?
Igazából akik inspiráltak a könyv megírására, és első sorban arra, hogy ezzel foglalkozzak, azok Hintalan László és Dr. Lázár Katalin voltak: ők maguk is rengeteg játékot gyűjtöttek a Galga mentén, velük a mai napig tartom a kapcsolatot. Valójában ez a könyv eredetileg a szakdolgozati témám volt a Táncművészeti Egyetemen, egy oktatási segédanyagnak készült. 1-4. osztályig, minden évfolyamnak elkészítettem a falu játékait, összefűzve. Aztán Foltin Jolán kezébe került, aki a témavezető tanárom volt, és ő javasolta Dr. Sándor Ildikónak, hogy a Hagyományok Háza-sorozatban az én dolgozatom is megjelenjen. Tehát a könyv már Sándor Ildikó szerkesztésében készült el, és egy óvodás játékfűzés rész is került bele. A kötetben szereplő játékok pedig mind olyanok, amiket a gyerekek, akiket tanítottam, nagyon szerettek, tehát ez a könyv nekik készült.

Emellett azért is választottam a Galga mentét, mert meggyőződésem, hogy ha én itt élek, és itt tanítok, akkor nekem ezt a tájegységet kell megismertessem a gyermekekkel és ezeket a játékokat kell tanítanom, ugyanígy a népdalokkal. Miért tanítanám a szilágysági népdalokat, ha itt vagyunk a Galga mentén, hiszen annyi van belőlük, tárházuk kifogyhatatlan.

Mit jelent pontosan a játékfűzés szó?
Azt jelenti, hogy több játék, akár egy dramaturgiai szálon, össze van fűzve. Ennek alapszabálya, hogy egy tájegységet választva kell a játékokat egymás mellé fűzni. Hangulatában és folklorisztikai szempontból is az a szerencsés, ha egy tájegység, de a legjobb ha egy falu játékait fűzzük össze. A népdalok összeállításánál is ugyanígy: a legszebb csokrok akkor születnek, amikor ugyanarról a vidékről válogatunk, így érhető el egy homogén egység.

Milyen tulajdonságok alapján kerülnek a játékok egy kategóriába? Milyen kategóriákba sorolhatjuk az egyes játékokat?
Szerintem a legjobb, és amit én is nagyon szeretek, a játékmag szerinti rendszerezés. Ezeket a Lázár Katalin-féle típuscsoportokat és tömböket alkalmaztam én is a könyvben. A játékmag rendszerezés alapján vannak eszközös, mozgásos, illetve szellemi, párválasztó játékok, mondókák és kiolvasók, kisorsolók. Ezeknek a kategóriáknak pedig vannak alcsoportjai, ahova az egyes játékokat soroljuk, például a könyv címadó játéka, a „Cibri, Cibri gömböstő“ egy mozgásos játék, azon belül pedig mozgásos ügyességi és erőjáték, illetve páros forgó.

Ez egy nagyon szép rendszerezés és Lázár Katalin ennek a legnagyobb ismerője. A Magyar Tudományos Akadémián például 3500 játék van rendszerezve, ahhoz, hogy ezeket a játékokat mind megismertessük gyermekeinkkel, körülbelül 10 éves korukig, naponta egy új játékot kellene megtanítanunk nekik.

 
Miben tért el a Galga mentén egyes falvak, városok játéka? Van-e olyan jellegzetességük, ami nagyon sajátos?
Sokféle játékkal találkoztam, és azt kell mondanom, a gyerekek az egész világban nagyon hasonlóak. Mégpedig abban, hogy nagyon szeretnek játszani. Főleg a szabad ég alatt. Bármi kerül a kezük ügyébe, abból képesek játékot csinálni.
A Galga mentén például, még én a nagymamámtól tanultam a papsajt leveleivel játszott mondókákat, az „Élek-e halok-e“, „Szeret nem szeret” játékokat. Az ilyen típusú játékok pedig mindenhol megtalálhatók, hiszen mindenhol van növényzet, ezzel együtt pedig valami kis rigmus is megszületik. Természetesen abban már lehet eltérés, hogy ezt a szöveget hogy mondták a Galga mentén, és hogy a Rábaközben. Ezek a természetmondókák mindenhol nagyon egyformák és mindenhol jelen vannak, például „Katalinka, Katalinka merre megyek férjhez, Katalinka szállj el, szállj el…“. Ezt az egész országban meg lehet találni, és bár én nem tanulmányoztam határon túli játékokat, de el tudom képzelni, hogy például egy török gyermeknek ugyanúgy eszébe jutott, hogy a katicákkal játsszon.

Ezek a játéktípusok mindenhol megtalálhatóak, kisebb-nagyobb eltérésekkel, de olyan nagyon jellegzetes sajátosságuk nincsen. Ahogy eltérés van a viseletben, az ételekben, a táncban, úgy a játékokban is vannak. Egy-egy vidéknek vannak karakteres szavai, a Galga mentén is az elhallott szavak bekerülnek a gyermekek játékaiba. Tehát a környéken megtalálható növények, helyek, földrajzi jellemzők, a nyelvhasználat befolyásolják a játékokat, de merőben nem térnek el ezek egymástól.

Milyen eszközöket használtak egyes játékokhoz?
A gyermek mindenből játékot, eszközt csinál. Például nem volt kifejezetten labdájuk, szóval rongyokból készítettek maguknak. A Galga mentén például, amikor az asszonyok szőtték a szőnyeget a gyermekek odakeveredtek és minden felesleges anyagot összegyúrva labdát készítettek azokból. Egyébként is a paraszt ember az olyan, hogy semmit nem dob ki, mindent felhasznál valamire, rendeltetést ad a dolgoknak. A lemorzsolt kukorica csutkából kutacskát készítettek, vagy csutkapalotát. Készítettek csutkababát is, és ez is egy olyan adottság, ami mindenhol jelen volt, hiszen az állatoknak morzsolták a kukoricát a Galga mentén túl is. Emellett a bot az, ami nagyon sok játékban használatos volt és bármit lehetett vele fantáziálni. Használtak még pénzt is, és tényleg bármi ami a kezük ügyébe került, abból játékot csináltak. Valahol, ha bele gondolunk, még a lányok szoknyája is olykor eszköze volt a játékoknak.

Hogyan játszottak a lány és hogyan a fiú gyermekek, volt-e nagy eltérés?
Igen, volt eltérés, sőt, nem is nagyon vegyültek a fiúk és a leányok egymással. A nemi identitás, a nemek közti különbségek már gyerekkorban, – nem is azt mondom, hogy rájuk nyomták a bélyeget, – de megvolt hogy mi illendő és mi nem, ahogy a nagymamám mondta. Megvolt ennek a rendje, rendszere. Nyilván egy fiú nem állt be egy körjátékba, ugyanakkor erőnlétet igénylő játékokat csak fiúk játszottak. Mindent ami katonás, amihez valamilyen fegyver kell, egy bot, azt a lányok nem játszották. Eleve másképpen is öltözködtek, a lányok még a hétköznapi viseletben sem hemperegtek úgy a földön, mint egy fiú. A szökellések, sergések, és hasonló mozgásos játékok pedig a lányok játékai voltak. Két példán bemutatva, a fiúk egyik játéka, a „Kutyakapitány adsz- e katonát?“, tipikusan egy olyan erőnléti játék, amibe úgy tapasztaltam, hogy a lányok nem szívesen állnak be. Aztán például ott a „Termett a meggyfa“, ami egy párválasztó körjáték, abba a fiúk nem álltak be, pedig azt gondolná az ember, hogy ez közös játék, de valójában a fiúk 10-12 éves korukig nagyon szégyenlősek, így ezekben a játékokban a lányok választották egymást. Ilyen tipikusan lányjáték még, a „Mit játszunk lányok…“, ahol szó szerint a lányokat szólítja meg a játék, nem véletlenül. Csúfolót mondtak fiúk is és lányok is, és persze főleg egymásnak mondták. Persze minden olyan játék, ahol ez a fajta nemi identitás nem okozott valamiféle szégyenérzetet, vagy ellenállást, amit az illem engedett, azt közösen is játszották.

A gyermekek felcseperedésével, hogyan változtak a játékok? Milyen korosztályi sajátosságok figyelhetők meg az egyes játékokban?
Az életkornak megfelelően változtak a játékok. Ameddig egy pici baba nem tud járni, beszélni, addig ölbeli játékokat játszanak velük, ezekben a játékokban a nemi különbségek nem mutatkoznak meg. Tehát mind a fiúkat mind a lányokat lovagoltatták, vagy a „Lóg a lába lóg“ játékot is játszották velük. Ide tartoznak még a csiklandoztatók, a hintáztatók, a tapsoltatók. Amikor pedig már magabiztosan tudott szaladni a gyermek, akkor vegyült a nagyobbakkal. A paraszti társadalomban nem az volt, mint most az óvodákban, hogy a gyermek csak saját korosztályával van együtt. A kicsi mindig ment a nagyobb testvérek után, akiktől eltanulta a játékokat, csúfolódásokat. Látta, hogy mit csinálnak a nagyobbak és amikor már képes volt ő is ilyenekre, akkor csinálta. Amikor nyiladoztak a gyermekek, elkezdték egymást figyelni, akkor jöttek ezek a párválasztó játékok, addig meg a természetmondókák, szökdelők voltak a jellemzőek. Illetve a felnőtt világ leképződése megmutatkozott a gyermekek játékában is, amikor csúfolódtak, vagy mondókákban például, amikor főzőcskéznek „Tekeredik a rétes“. Olykor eljátszottak egy lakodalmat, táncházat is.

Napjainkban is él a Galga mentén ezeknek a játékoknak a hagyománya?
Biztos vagyok benne, hogy mindenhol van egy-egy olyan tanító-, óvónő aki a helyi sajátosságokat megtanítja a gyermekeknek, de a jelenlegi fenntartás egyik legfontosabb formája a táncegyüttesek. Az együttesek ugyanis elsősorban a helyi játékokat tanítják meg a gyermekeknek. Itt Gödöllőn is a helyi, Galga menti játékokat igyekszem átadni a kicsiknek, a Zene-Csoda-Vár foglalkozáson a Zeneiskolában, vagy a Damjanich János Általános Iskolákban.


Melyik a kedvenc játéka?
Az én kedvenc játékom a csülközés, ami egy Galga menti ügyességi eszközös játék, a gyerekek egyik kedvence is. Ezt így írja le Hintalan László Aranyalma című könyvében:

„A játék kezdetén a fiúk rajzolnak egy 4-5 méter átmérőjű kört, középre állítanak egy fahasábot. Ez a csülök. Ettől kb. 10-15 méterre húznak egy vonalat, ők ide állnak, mindegyiknél van egy kb. 1 méter hosszú bot. Ezek a csülökütők. Egy fiú külön áll a kör másik oldalánál, ő a csősz. Botja neki is van.“

A fiúk a csülökütőkkel sorban, egymás után megpróbálják eltalálni a csülköt, hogy eldőljön. Aki a körön kívülre dob, kiesik a játékból a következő csőszcseréig. Ha valamelyik dobástól a csülök eldől, minden gyerek, aki már eldobta a botját, beszalad a körbe. A csősz szintén.
A dobók megpróbálják minél gyorsabban visszaszerezni botjaikat, majd kiszaladni a körből. A csősznek viszont először föl kell állítania az eldöntött csülköt, majd saját botjával, amivel beszaladt, kell még a körön belül megütnie egy játékost, aki természetesen menekül a csősz elől. Ha sikerül megütnie valakit – leginkább a lábánál –, az lesz a csősz.

Ha mindenki kiszalad a körből, és a csősz nem tud senkit megütni, akkor továbbra is ő marad a csősz. Aki úgy látja, hogy nem tudja fölvenni a botját, mert a csősz felállította a csülköt, és már ütne, az kiszaladhat a körből anélkül, hogy visszaszerezné. Ilyenkor a következő találat után fut be érte.

Előfordulhat, hogy egyik dobó sem tudja feldönteni a fahasábot. Ilyenkor mindnyájan az utolsó dobás után szaladnak be, de ez a csősznek kedvez, mert nem kell fölállítania a csülköt, mielőtt üthetne. A játék célja a csőszséget elkerülni, vagy attól minél előbb megszabadulni. Játszották még úgy is a faluban, hogy kör helyett vonalat húztak, a mögött volt a csülök 2–3 méterre. A vonal funkciója ugyanaz volt, mint a köré.”

Van-e arról tudásunk, hogy a népi játékok, így köztük a Galga menti játékok milyen hatással vannak a gyerekek fejlődésére? Érdemes ma is átörökíteni a gyerekeinkre ezeket? Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
Igen, mindenképpen hatással van a gyermekek fejlődésére, méghozzá pozitív hatással. Azt gondolom, hogy ha az édesanyával megszerettetjük a népi kultúrát, illetve azt az igényt kialakítjuk benne, hogy a gyermekével játszon, azzal már tovább élnek ezek a mondókák és játékok, és ez egy nagyon jó területe a hagyományőrzésnek is. Az olyan foglalkozások mint a Csodababázó, a Kerekítő, számomra missziós tevékenységek, fontos számomra, hogy továbbadjam az édesanyáknak ezt a tudást. A karantén idejében is erre törekedtem, hogy a gyermekek és édesanyák tudják valamilyen módon a játékokat, mondókákat tanulni. Készítettem nekik kis YouTube videókat, ahol játékosan, rajzolva tanulhatnak.

 
Azzal pedig, hogy egy ilyen mondókát végig csinál, – a rajzolással együtt, – a gyermek, vagy vele az édesanya, rengeteg területen fejleszti a gyermek képességeit. Például beszédfejlesztés, finommotorika, ritmusérzés fejlesztés, hiszen a kéz úgy mozog ahogy a mondóka lüktet. Persze amikor egy édesanya játszik a gyermekkel, a cirógatások ugyanúgy rögződnek a babának, mintha maga tanulná. A játékok fejlesztő hatása pedig a gyermekek empátiáján, szociális érzékenységén, szabálytisztelésén is megmutatkozik. Az, hogy egymásra kell figyeljenek, hogy türelmesnek kell lenniük, mind a játékok által megtaníthatók. Sajátos nevelést igénylő gyerekek számára is hasznosak tudnak lenni, fejleszthetik őket. A kiszámolók például megtanítják, hogy az életben sok minden múlik a szerencsén, sokszor dönt a véletlenszerűség, hiszen ilyenkor nem kijelöl valaki valakit, hanem éppen akire jut a sor az lesz például a fogó. Ez megtanítja a gyermekeket elfogadni, hogy vannak jó és vannak rossz dolgok és nem minden alakul úgy, ahogy azt várjuk.

A népi játékokban az élet minden rezdülése benne van. A hagyományőrzésen túl tehát, olyan csodálatos fejlesztő szerepe is van ezeknek a játékoknak, amelyeket a gép előtt ülve egyik gyermek sem tud elsajátítani. A közösségben való játék, a tolerancia elsajátítása, a mozgáskoordináció fejlesztése nem fejleszthető egyedül, egy szobában ülve.

Virágh Eszter

text