„A magyar néptánc az anyanyelvünk” – Interjú Deák Gyulával

„A magyar néptánc az anyanyelvünk” – Interjú Deák Gyulával, a Háromszék Táncegyüttes vezetőjével

A Háromszék Táncegyüttest az elmúlt harminc évében ugyanaz az ember igazgatta. Jóllehet először műszaki diplomát szerzett, Deák Gyulát a kolozsvári egyetemi évei alatt nem a mérnöki tudomány, hanem a táncház nyűgözte le. Első és egyetlen szakmájához kötődő munkahelyén is efelé kanyarodott a karrierje: néptánccsoportot bíztak rá.

Azt számoltuk, hogy Erdélyben ugyanakkora területen kétszer annyi néptánccsoport működik, mint Magyarországon. Mit gondolsz, miért?

Erdélyben nem csupán a hagyományt, hanem a magyarságunkat is őrizzük. A néptáncegyütteseknek ezt a célt is szolgálniuk kell, ezért ahol lehetett, folklórintézményeket hoztak létre, a miénket például 1990-ben. Az emberek lelkéhez a folklór ezen a vidéken mindig nagyon közel állt, hiszen lakodalomban, keresztelőn, katonaságba bevonuláskor élő hagyományok kötődtek a néptánchoz, a népzenéhez.  

Hogyan született a Háromszék Táncegyüttes?

Ceaușescu idején nem jöhetett létre hivatásos magyar folklórtársulat, mert Bukarest nem hagyta jóvá. 1990-ben azonban, amikor jöttek a változások, már lehetett kérvényezni. Sepsiszentgyörgyön az elöljárók okosan éltek a lehetőséggel, bár az együttes létrejötte szomorú eseményhez, a marosvásárhelyi fekete márciushoz kötődött. A megyei tanácselnök a halálos áldozatokat is követelő zavargásokat követően listát állított össze, és több pontban meghatározta a tartományban élő magyarság legfontosabb elvárásait. Ezek között szerepelt a hivatásos táncegyüttes létrehozása. Azt írta a hatóságnak: ha nem akarják, hogy Sepsiszentgyörgyön is tüntetések kezdődjenek, akkor engedélyezzék a listán szereplő kéréseket.

Ezután Bukarestben aláírták az együttes alapító okiratát. Évekkel később könnyebbé vált a helyzet, változtak a törvények, míg ma már egyáltalán nem kell központi engedély, ha valaki társulatot akar létrehozni. Egyvalami szükséges: a fenntartó támogatása.


Az is hozzájárult a Háromszék harminc évvel ezelőtti megalakulásához, hogy több amatőr műkedvelő tánccsoport tagjai szerettek volna többet kihozni magukból, de a státuszukból adódóan nem lehetett, ezért ők is igényelték, hogy alakuljon hivatásos folklórintézmény.

A személyed hogyan fonódott össze az együttes történetével?

Kézdivásárhelyen laktam, az ottani csavargyárban dolgoztam mérnökként, és megbízást kaptam az igazgatótól, hogy vezessem a gyár műkedvelő tánccsoportját, mert az előző vezetőjük Ausztriába disszidált. A kézdivásárhelyi táncház vezetésével, szervezésével, a néptánccsoporttal akkor már jó ideje foglalkoztam, ezért bízták rám a tisztséget, amit hat éven át töltöttem be.

Egyszerű táncházasként kezdtem, aki csak szerette ezt a kultúrát; hosszú út vezetett addig, amíg megtanultam az együttesvezetést. Táncokat tanítottam, koreografáltam, műsorokat szerkesztettem, felszerelést, viseleteket, előadásokat intéztem. Mindenhova turnéztunk a megyében, versenyekre jártunk, és jó hírünk lett. Lentről kezdve tanultam ki ezt a szakmát. Amikor a Háromszék szóba jött, felkértek a vezetésére. Kértem egy kis gondolkodási időt, mert ez azt jelentette, hogy a családommal együtt Sepsiszentgyörgyre kellett költöznünk.

Nem sokat gondolkoztunk, mert a feleségemnek Moldva keleti részében, az orosz határhoz közel lett volna tanári állása, de amikor megláttam, milyen borzalmas körülmények uralkodnak ott, nem engedtem, hogy munkába álljon. Kézdivásárhelyen csak helyettes tanári állása volt, így aztán a két kisfiunkkal együtt nekivágtunk. Hamar kialakult Sepsiszentgyörgyön az új életünk, és egy harmadik fiunk is született.

  Teljesen feladtad az eredeti szakmád?

Igen, és később Marosvásárhelyen, a művészeti egyetemen elvégeztem a teatralógia menedzserképzés szakot, hogy ha már ezt csinálom, papírom is legyen róla. Korábban, fiatalkoromban nehéz volt egyetemre bejutni. A kommunizmusban más idők jártak: nagy szó volt, ha valaki egyetemre járt. Rengetegen tanultak mérnöknek, és mivel jó voltam matekból, édesanyám azt akarta, hogy én is annak menjek. Azt gondolta, megváltjuk a világot, ha van egy műszaki diplomám. Már az első év után ott akartam hagyni az egészet, mert soha nem szerettem a mérnöki szakmát – éreztem, hogy nem nekem való. De aztán mégis végigcsináltam, és utólag nem bánom, mert Kolozsváron akkor kerültem közel a népi kultúrához. 

Elmeséled, hogyan?

Jó baráti kapcsolatban voltam Panek Kati erdélyi színésznővel, akit sokan csak népdalénekesként emlegetnek. Táncházakba járt, ő vitt el engem először oda. Ennek nyomán egy egész más világ tárult fel előttem, és minden megváltozott bennem. Sokáig csak ültem a padon, beszélgettem, és hallgattam a zenét, a dalokat, mert nagyon megfogtak. Eljutottam a tánchoz is, csak elég későn, viszont közben összebarátkoztam Kallós Zoltánnal, aki rendszeresen magával vitt a gyűjtőútjaira. Ez meghatározó élmény volt számomra. Mezőségre, Kalotaszegre, Gyimesbe, Moldvába, Máramarosba jártunk; Zoli bácsi mindenhol ismerte a magyar családokat, ahogyan őt is mindenki ismerősként köszöntötte a falvak utcáin. Nekem, városi embernek ez módfelett fura volt, de nagyon tetszett. Rengeteget tanultam, hallgattam, láttam a folklórt, és amit nem értettem, megkérdeztem. Ez volt számomra az igazi egyetem. 

Különleges út. Te tényleg a néptánc szerelmese vagy.

Pontosan. Panek Kati által a színházhoz is közel kerültem, ezért a néptáncban korán megláttam azt a lehetőséget, hogy a teatralitás irányába vigyük el. Később, amikor Novák Ferenc Tatával több időt tölthettem együtt, meg is bizonyosodtam erről, mert ő szintén ebben látta a jövőt. Azt mondta, hogy a néptánc a színházon át tudja továbbéltetni magát.

A táncjátékainkban nem rugaszkodtunk el a hagyományoktól, hiszen a magyar néptánc az anyanyelvünk, de azon túl hatásosan tudtunk kalandozni a különböző színházi irányzatokban. A színjátszásnak megvannak a maga törvényei, a néptáncnak azonban nem voltak meg, mert nem olyan műfajról beszélünk, amely a színpadon született. Annak idején ugyan létezett színpadi néptánc, de azután eltűnt, és végül a táncházmozgalommal került újból a megfelelő helyére, mert akkor fordult mindenki az autentika felé. Szóval ilyesmi irányba kezdtünk kalandozni a Háromszékkel, és érdekes állomásaink voltak. 

Sok neves alkotó fordult meg nálatok az elmúlt harminc évben, köztük a magyar folklór legismertebb koreográfusai.

Az első években Köncei Árpád volt az intézményünk művészeti vezetője, aki jó szakember hírében állt, sok néptánccsoportot vezetett. Jó ideje szabadúszóként keresi a kenyerét, sokfelé rendez, koreografál, de már rég Magyarországon él. Az első öt évünk meghatározó egyénisége volt: ő rendezte például Tamási Áronnak a kezdetekhez kötődő Ábeljét, ami mérföldkövet jelentett a csapat számára. Olyan világ tárult a nézők elé, amit addig nem láttak. Hasonlóan fontos volt a Román Sándor nevéhez fűződő, Váróterem című előadás, amelyet még akkor alkotott, amikor a Honvédban táncolt. Érdekes darab készült a keze alatt. 

2000-ben erős fordulatot vettünk. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház jelenlegi igazgatója, Bocsárdi László közös előadást álmodott meg a teátrum és a Háromszék Táncegyüttes számára, ez volt García Lorca Vérnásza. A történetet a cigány világba helyezte, és fantasztikus előadás született; rengeteg fesztiválra vittük, és mindenhol nyertünk vele.

Egy-egy ilyen alkotói folyamat felülmúlhatatlan képzést jelentett a táncosok számára. Rengeteg mindent megtanultak a színpad törvényeiről a rendezők keze alatt. Mindig arra törekedtem, hogy kiváló alkotókkal dolgozzunk. A 2010-es évek elején Novák Tata rendszeresen foglalkozott a társulattal. Nem új darabokat koreografált, hanem olyan előadásokat rendezett meg itt, amelyeket azelőtt a Honvédnál: a Rómeó és Júliát, a Ludas Matyit vagy éppen A helység kalapácsát.

Tatával dolgozni mindig kiváltság volt. Elképesztő tudásanyagot adott át, nagyon szerettük azokat az éveket. 

Az együttes közben folyamatosan átalakult: sokan mentek és jöttek, az élet nem állhatott meg, így az újakkal mindig elölről kellett kezdeni a tanulást. Mire kinevelsz valakit, és igazán jó táncossá válik, elmegy máshova. Ez egy áldatlan állapot, de ugyanakkor büszkeség is. Nagy baj, hogy mi itt az „utcáról”, iskolai képzés nélkül vesszük fel az embereket. A magyarországi együtteseknek ott van a Táncművészeti Egyetem, ahol minden évben sokan végeznek, és közülük könnyen válogathatnak a vezetők, ráadásul egyetem előtti képzések is vannak. Mi nemcsak előadóművészettel foglalkozó együttes vagyunk, hanem nevelő intézmény is, hiszen egyfolytában képezzük a táncosokat. Nincs benne a munkakörünkben, hogy ezzel is foglalkozzunk, de rá vagyunk kényszerítve. Minimum három év folyamatos tanítást, képzést igényel, mire egy amatőr táncosból profi lesz. 

Milyen szerepet tölt be a Háromszék az erdélyi folkórpalettán? 

Kiemelkedő helyet, ezt a szakemberek is elismerik. Fontos volt számunkra, hogy minden városban kialakítsuk a közönségünket. Volt egy olyan periódus, amikor úgy beszéltek rólunk, hogy mi vagyunk az utazó társulat. Megállás nélkül turnéztunk. Megszerettettük magunkat; várták, mikor megyünk újból. Különböző marketingfogásokkal is éltünk, eljuttattuk az érkezésünk hírét a rajongóinkhoz. Óriási munka a közönséghez utat találni, de ma már Budapesten is van egy réteg, amely ragaszkodik hozzánk. Ez nagy dolog, mert Budapest távol van. A legfontosabb, hogy mindig jó előadások kellenek, mert ha átlagos darabokat viszünk, akkor egyszer ugyan eljön megnézni minket a közönség, de másodszor már nem biztos. Ha viszont mindig érdekeset lát, akkor mindig eljön. 

Mi a különlegességetek?

A táncszínházi irány. Ebben úttörők voltunk az erdélyi együttesek között a 90-es évek elején. Persze azóta is „úton vagyunk”, és még sokáig azon is leszünk, hiszen az élet körülöttünk mindennap változik, és a magunk területén, a magunk módján lépést kell tartanunk vele. Folyamatosan az új utakat keresgéljük. Generációk nőttek fel nálunk, és most éppen összeérett csapatunk van. Többször dolgoztunk színészekkel; színésztréningeket is szoktunk tartani, ami táncoskörökben gyakran csodálkozást vált ki.  Azért tartom ezeket fontosnak, mert a színpadon látszik, ha valaki amatőr. Amikor a deszkákon állsz, mindent ki kell zárni, csak az előadásra lehet figyelni – ezt meg kell tanulni és szokni.


Milyen terveitek vannak a 30. jubileumi ünnepi évadot követően?

Tata Történelemórájának nyomán oktató jellegű műsort tervezünk, amelyben a magyar tánc históriáját vesszük végig. Könczei Árpáddal is tárgyalunk: szeretnénk, ha mai kontextusban színpadra állítaná Az ember tragédiáját. Érdekes kérdés: hogyan lehet értelmezni a Tragédiát ma, hiszen elég tragikus a helyzet, és a tánc nyelvén különös dolgokat lehetne megfogalmazni. Szeptemberben az Átöltözés premierje lesz, amely jelenlegi művészeti vezetőnk, Ivácson László munkája. Ez elsősorban folklóralapú, és a Küküllő menti néptáncokat veszi górcső alá, azokból építkezik.

A járvány előtt Juhász Zsolt megrendezte a Tiszta című produkciót. Sikeres előadás lett, ezt is fogjuk ősztől játszani. Minden mozzanatával a tisztaságra asszociál, legyen szó hagyományról, szerelemről, az élet megannyi területéről.



Gáti Katalin Teodóra

text