Ismerek történeteket még az ükszüleimről

Interjú Csizmadia Annával

2012-ben megnyerte a Fölszállott a páva verseny és TV-műsor szólóének és hangszer kategóriáját. Anna, ez a kupuszinai, délvidéki kislány beragyogta a színpadot tiszta személyiségével és energiáival. Az azóta eltelt közel egy évtizedben sok minden történt vele: 2016-ban végzett a Zeneakadémián, férjhez ment, és tavaly novemberben kislánya született. Anna férje szintén vajdasági magyar, középiskolás koruk óta egy párt alkotnak, egy népzenei vetélkedő hozta őket össze, ahol Zalán néptáncolt, Anna pedig természetesen énekelt. Anna most elsősorban babázik, aminél szebb és jobb dolog szerinte nincs is egy nő számára.
 
– Sokat énekelsz a babának?
– Rengeteget. Azt hiszem, néha már a szomszédok is fejből tudják a dallamokat és a szövegeket. Nagyon sokat énekeltem Kodályra hivatkozva már akkor is, amikor az anyaméhben volt. És beigazolódott az a tézis, hogyha egy zenét sokszor hall a magzat, akkor miután megszületik, ugyanattól a dallamtól megnyugszik. Nálunk legalábbis így volt.

– Vannak nagyon jó altatók, amik tényleg be is válnak?
– Azt nem mondanám, hogy a gyakorlatban is jól működnek (nevet), de mindenesetre nagyon sok altatót énekelek neki, és vannak köztük olyanok is, amiket az édesanyám is énekelt nekem annak idején.

– Az volt a terved, hogy Zeneakadémiai tanulmányaid befejeztével visszaköltözöl a Vajdaságba. Sikerült ezt megvalósítanod?
– Miután végeztem a Zeneakadémián, azonnal Szegedre költöztem, ami azért volt érdekes választás, mert csupán annyi kötött a városhoz, hogy ott tanult a testvérem. De mivel egyszerre húzott a szívem az anyaországba és haza, a Délvidékre, Szeged jó választásnak tűnt, hiszen közel van Kupuszinához, a szülőfalumhoz. Hamarosan elkezdhettem tanítani a Dugonics András Piarista Gimnáziumban és a Szegedi Konzervatóriumban is. Friss diplomásként ezek nagyon szép lehetőségek voltak, mindkét intézményben népi éneket és népi ének kamarát tanítottam.

Azért is tudott jól működni a szegedi lét, mert nem sokkal később Szabadkán, az én alma mater konzervatóriumomban is felkínáltak egy óraadói lehetőséget, és szegedi lakosként azt is be tudtam vállalni. Gyerekkori álmom volt, hogy odahaza is kamatoztassam azt a tudást, amit az anyaországban megszerzek.

Négy éven át jártam Szegedről Szabadkára jogosítvány nélkül, jó sok időt töltöttem utazással és az országhatáron való várakozással, de mindennél többet ért, hogy taníthattam a középiskolás konzisokat Szabadkán, abban az iskolában, ahova én is jártam.
– Nyilván tudtad, hogyha a Zeneakadémia végeztével elhagyod a fővárost, kevesebb fellépésed lesz, és talán kikerülsz egy szűk, de nagyon aktív népzenész körből.
– Tisztában voltam vele, és ezzel együtt mondtam le Budapestről, mert nem tudtam volna ott elképzelni az életemet. Tudtam, hogy kevesebb lehetőségem lesz az előadóművészet terén vidéken, ráadásul pont akkor jöttem el Pestről, amikor még nagyon lobogtam, és nagyon sok lehetőségem volt. Vannak azért saját koncertjeim most is, sok zenésszel sikerült Szegeden is jó kapcsolatba kerülnöm, és hála Istennek Budapesten sem felejtették el a nevem, többször felléphetek ott is.

– Egy kész előadónak tűntél már annak idején a Pávában is. Mit tudtak még adni ehhez a Zeneakadémián?
– Tudtam, hogy egy kialakult éneklési stílussal megyek oda, mert én beleszülettem a népzenei létbe, úgy szívtam magamba, ahogy lélegeztem. Hozzánk jártak gyűjteni a gyűjtők, édesanyámat tartják a legfiatalabb énekes adatközlőnek a faluban. Ő tényleg az összes itteni dalt ismeri, én ezért borzasztó szerencsés helyzetben voltam. Sokáig azt sem tudtam, mi az, hogy népdal, csak azt, hogy ez a zene. Már hétéves koromban rengeteg dalt ismertem.

Nem féltett senki attól, hogy el fognak rontani a Zeneakadémián, és én sem féltettem magamat, mert úgy fogtam fel, hogy rengeteg dolog van, amit még meg kell tanulnom, és mindenből megpróbálom a jót magamba szívni.

Azt gondolom, hogy jókor voltam jó helyen: a legelső Felszállott a páva sok szempontból különleges volt. Én csak egy dologra kértem a jó Istent végig: hogy önmagam tudjak lenni abban a három percben, amíg a színpadon énekelek, és azt hiszem, ezt megadta. Nagyon nagy dobbantó volt nekem ez a verseny.

– Te, aki a kupuszinai dallamok között cseperedtél, mit tanultál más tájegységek népzenéjéből?
– Biztos, hogy gazdagabb vagyok azáltal, hogy nap mint nap más tájegységek zenéjével foglalkozhatok. Amit az elődeink lejegyeztek, és tálcán kínálnak nekünk, hatalmas ajándék az ősöktől, és emellett nem lenne szabad szó nélkül elmennünk. A diplomás népiének/népzene tanároknak az is a feladatuk, hogy népzenével fertőzzenek.

– Mindig is azt gondoltam, hogy kicsit az énektanárok lelkén szárad, hogy olyan kevés népdalt ismerünk. Mintha nem tudták volna elég nagy szívvel átadni ezeket.
– Egyszer két hónapot helyettesítettem egy gimnáziumban, és azt tűztem ki célomul, hogy bármilyen módon is, de meg akarom őket fertőzni a népzenével énekórán.

Nagy örömmel láttam, hogy ezek a tizenhat-tizenhét éves farmerdzsekis lányok a második, harmadik órán már somogyi nótákat énekeltek közösen.
Nekem ez akkora sikerélmény volt! Tele kell lenniük a tanároknak tűzzel, ne várjuk el a gyerektől, hogy szeresse a zenét, ha mi nem lobogunk, amikor ott vagyunk velük szemben a tanórán.

Persze el szoktam mesélni a tanítványaimnak azt is, hogy én tényleg egész gyerekkoromban azt hittem, hogy mindenki népdalokat énekel, és mindenki szereti ezt a műfajt. Aztán én is kipróbáltam más zenei irányzatokat, popot, rockot és még a jazzt is, és mindenki buzdított, hogy mennyire jól áll nekem, próbáljak meg efelé menni, hiszen ezeket a műfajokat sokkal több ember keresi. De valahogy engem egy életre levett a lábamról az a tisztaság, ami a népdalok szövegében tetten érhető: ahogy mondjuk a szerelmet ki tudják fejezni...

A tanítványaimmal is mindig elemezzük a népdal szövegeket. Engem kis koromtól soha nem a dallam fogott meg, hanem a szöveg, édesanyám is úgy tanított, hogy először a szöveget mondta el. Sokszor szavaltam is a népdalokat. Amiatt, hogy az én kis tömböm otthon, Kupuszinán tőle eltérő nemzetiségek között élt, gyerekkorom óta az átlagnál sokkal erősebben ragaszkodom a kultúrámhoz. Ez a helyzet ösztökélt arra, hogy sokkal fontosabbá váljon nekem az, amik vagyunk: a magyarságunk, a nyelvünk és a népzenénk. Életfeladatom a kultúra megtartása, megőrzése.

– Mesélj a te Kupuszinádról! Milyen hely ez a falu?
– Nagyon szeretek hazajárni. Amikor befordulok a kátyúkkal teli bekötőútra, a sok huppanó némiképp elterelhetné a figyelmemet a táj adta esztétikai élményről, de nem tudja. Tele vagyok szép emlékekkel, és ezek újraélése miatt szeretek annyira megérkezni a Kossuth Lajos utcába, belépni a szülői ház ajtaján. A szüleim is ebben az utcában nőttek fel, és azóta is itt élnek. Egyszer megkérdeztem tőlük, nem szűk-e nekik ez az utca, de azt mondták, hogy egyáltalán nem.

Kupuszina egy szláv tengerben elhelyezkedő palóc falu. A délvidéken nincs is más palóc település, ez a mi falunk fő különlegessége. 1751-ben telepített ide Mária Terézia százötven felvidéki családot Nyitra vármegye, Nagyhind községéből, amikor a török hódoltság után a kiüresedett vidékeket kellett benépesíteni. Ami szinte csoda számba megy viszont, hogy a mai napig meg tudtuk őrizni a tájnyelvünket. Egy ilyen kicsi közösségnek sokkal könnyebb lenne asszimilálódni, mint a saját kultúrájához ragaszkodni és azt megtartani, de az az érdekes, hogy közülünk nem sokan választották ezt az utat, szinte senki.

– Sok határon túli magyar mindennapjainak része volt vagy most is az, hogy konfliktusokba keveredik azért, mert magyarul beszél. A titeket körülvevő szerbek hogy viszonyulnak hozzátok?

– A faluban szinte mindenki mezőgazdasággal, gyümölcsészettel, zöldségtermesztéssel foglalkozik. A szüleim is szerb ajkú embereknek adják el a portékáikat.
Valahogy emiatt a szerbek részéről kialakult egyfajta tisztelet a magyarok felé, hiszen ők látták el őket az oly fontos zöldség- és gyümölcsfélékkel. Errefelé én sose éreztem ellentétet szerbek és magyarok között. De kétségkívül olyan közösségben szocializálódtam, ahol mások kultúráját is volt alkalmunk megismerni, és azt hiszem, ettől csak több lettem. Fontosnak tartom, hogy próbáljuk meg észrevenni és felfedezni azoknak a kultúráknak, közösségeknek az előnyeit, akikkel együtt kell élnünk, mert azok a mi előnyünkre is válhatnak. Így próbáltam én példát venni a szerbekről, akiket nagyon összetartó népnek tartok.


– Volt olyan a kisebbségi létből fakadó batyud, amit le kellett raknod?
– Mindig volt bennem egy erős megfelelési vágy. Amikor Szabadkára kerültem, nem voltam benne biztos, hogy elég leszek oda, mivel én egy kis faluból származom. Később Pesten, abban a nyüzsgő központban is nyomasztott, hogy határontúli magyarként meg fogok-e tudni felelni. Sokszor emiatt nem is tudtam annyira kiteljesedni, mint amennyire szerettem volna. Ma már persze azt gondolom, ez butaság volt, mert olyan sokfélék vagyunk, sokfelől jöttünk, és én is simán megfeleltem. Viszont a kincseket, amiket a kisebbségi lét adott, soha nem akarom elfelejteni. Ez a lét magával hozza az alázatot. Én határon túli magyarként művész vagyok az anyaországban – számomra már ez sem természetes. Annyira nagy volt itt Kupuszinán a minket körülvevő más nemzetiségű népek nyomása, hogy azt, hogy magyarul éneklek és imádkozom mind a mai napig, nem természetes dologként élem meg. A kisebbségi lét megtanított a sajátomhoz való ragaszkodásra, de arra is, hogy a sajátomat alázatosan képviseljem, ne emeljem a nagy tömb fölé.

– Arrafelé is jellemző a fiatalok elvándorlása?

– Az elmúlt tíz évben nagyon aktív volt a kivándorlás a magyar ajkú falvakból, az én falumban is felére csökkent a lélekszám. Sokan elmennek vendégmunkásként dolgozni Németországba.
Fájó szívvel itt hagyják a házukat, a traktort, a szántóföldet és a viseletüket a jobb megélhetés reményében. Viszont az a maréknyi ember, aki itt marad, őrzi a hagyományokat, anyukám népdalköre is több tagot számlál, mint valaha. Lesz utánpótlás a hagyományőrzés terén, vannak nagyon erős magyar ajkú falvak, ahol többszáz gyerek foglalkozik ma is népzenével, néptánccal.

– Ahogy hallgattalak, azt éreztem, hogy egy ilyen közösséghez való tartozás szinte olyan erős bástyát ad az embernek, mint az Istenhit.
– A közösségem is egy megtartó erő, nagyon jó valahova tartozni, nem csak lebegni a semmiben. Tudom, hogy honnan jöttem, és hogy kik voltak az őseim. Hányan nem tudják, hogy kiktől származnak, és azáltal, hogy én tudom, csak több vagyok. Szeretném, ha majd az én gyerekeim is tudnák, hogy mit hagytak ránk az őseink. Én az 1800-as évek elejéig visszamenőleg ismerem név szerint a felmenőimet, és konkrét történeteket tudok még az ükszüleimről is. Ebben nagy erő rejlik.

Hekler Melinda

text