Ne hagyd ki – Az Isteni kéz című filmről

Ugyan egy évvel korábban kellett volna bemutatókörútra mennie az Isteni kéz című dokumentumfilmnek, Székelyudvarhelyre csak idén júliusban érkezett el, s mindez a járványhelyzet szülte korlátozások miatt. Azért említem ezt a helyszínt, mert rendezője, operatőre, László Barna Székelyudvarhelyen él és alkot. Noha tavaly Budapesten a Nemzetközi Filmfesztiválon az ünnepélyes premiert megtartották, és néhány szemlén is megmérettetett már a film, a tervezett utaztatás elmaradt.

Frissessége okán itt a legelején mondjuk el, hogy a VI. Ars Sacra Filmfesztiválon az Isteni kéz díjra váltotta a versenyprogramban való szereplést a hétvégén. Dokumentumfilmes kategóriában a fődíjon osztozik az Aranycipellő című alkotással (r. Surányi Z. András-Sívó Júlia), ugyanakkor az október eleji Filmtettfeszten is versenyez.

László Barna egyetemistaként fogott a film elkészítéséhez, öt éven keresztül alakult és csiszolódott a nagy hírű Szászcsávási Zenekar prímásáról, Jámbor István „Dumnyezóról” és brácsásáról, Mezei Ferenc „Csángálóról” szóló alkotás. A zenekar messze földön híres – számos hazai néptánctáborban és fesztiválon szereztek évtizedek alatt hírnevet maguknak, de határokon, sőt az óceánon túl is telt házak előtt muzsikáltak. Nemcsak a népzenét ismerők kedvelik és tisztelik a hagyományőrző szászcsávási cigányzenekart, az átlagmagyar tudja, hogy ez a banda az, amivel bárhol büszkélkedni lehet.

 
A film hihetetlen érzékenységgel követi sorsát a zenekar két alapemberének, a brácsás Parkinson-kórral való küzdelmét, a prímás súlyos érszűkületi problémáit – és a néző érzi, mindkét eset lehetne tragikus kimenetelű, de még a banda léte is kérdésessé válik. A rendező gyakorlatilag velük nőtt fel, a filmezések alatt együtt élt velük. László Barna családjában hagyománya van a népzenének, a néptáncnak, néptánctáborok szervezői a szülei, ezt a világot belülről ismeri az alkotó.

 
Ugyanakkor lehetett volna „hollywoodi” zárása is az Isteni kéznek, mint Barna mondta, ha a filmben csoda folytán meggyógyul mindkét muzsikus, és azzal pontot is lehetett volna tenni a végére. Az élet, de főleg a két főszereplő hitvilágának betudhatóan a dokumentumfilm nem így, hanem azzal a reménnyel zárul, hogy lesz, aki ezt a gazdag hagyományt továbbvigye: az unoka zenésszé cseperedik az évek alatt.

Innen már csak az szebb, hogy mind a budapesti, mind pedig a székelyudvarhelyi bemutató végén megtörténik az, amire a legkevésbé számít a közönség
– ahogy az utolsó képkocka is lemegy, a háttérből szóló muzsika élővé válik, kerekesszéken begördül „Dumnyezó”, kezében a hegedű, jön „Csángáló” a brácsával, és itt az unoka is, húzzák mindhárman. A Kedves és a Lelkes zenekarral kiegészülve muzsikálnak, a közönség megbabonázva, állva tapsol.

.... a teljes cikk a forrás weboldalán



Barabás Blanka

text