Orendi István: A változás ne legyen kényszer

„Több, mint száz zenész, több, mint ezer táncos, több, mint táncháztalálkozó” – új időszámítást jelez a 2017-ben megfogalmazott mottó az Erdélyi Táncháztalálkozó történetében. A székelyudvarhelyi rendezvényt tavaly szüneteltetni kellett, a lendület azonban nem hagyott alább. Orendi István szervezővel, a táncműhely igazgatójával beszélgettünk.

A hazai táncházmozgalom megszületésének negyvenedik évfordulóján az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány, az Udvarhely Néptáncműhely és a Kaszaj Kulturális Egyesület 25 év után ismét megszervezte a hivatásos és műkedvelő, gyerek- és felnőtt együttesek, adatközlők, tárgyalkotó népművészek seregszemléjét. 

– Milyen várakozások övezték a rendezvényt? Milyen különbségeket tapasztaltatok? 

– Gyökeres különbség, hogy a tavaly nem volt, tehát bizonyos szempontból a nullából megint egy lett. Különbség volt az érdeklődésben is, mert nagyon várták, ki voltak éhezve erre már az emberek, és az is, hogy a szervezésben végig ott volt, mint Damoklész kardja, hogy lesz, nem lesz… Ha lesz, akkor milyen lesz, szabad-e táncházat tartani, milyen feltételekkel szabad. A zárt térben tartott előadások esetében hetven százalékát lehetett a kapacitásnak kihasználni, és éjjel kettőkor a táncházat le kellett állítani. A kollégiumokat iskolakezdés előtt nem merték kiadni, a szállodát átépítik, ezért jóval kevesebb táncegyüttest tudtunk meghívni, de azok száma, akinek valamilyen szerepe volt a rendezvényen, így is 700 főre rúg. Ennél sokkal többen megfordultak például pénteken a Patkóban és szombaton a szabadtéri rendezvényeken is, de mivel a részvétel ingyenes volt, nincs pontos statisztikánk. Ha több ezres létszámot mondok, szerintem akkor sem tévedek.

 A Táncháztalálkozó Udvarhely rendezvénye kell legyen, fogalmazott Orendi István /fotó: Kinda Botond
A bulikban érződött az a mínusz 250-300 néptáncos, akit nem hívtunk meg a már említett okok miatt. Még egy jelentős változás, hogy a kézműves kirakodóvásárt nem a gyümölcsfesztivállal társulva szerveztük. Kisebb volt, de tartalmában szerintem nagyon jó, és beigazolódott, hogy önállóan is meg tudjuk szervezni. 

– Megtalálta helyét Udvarhelyen a táncháztalálkozó? 

– Négy éve felmerült, és az első egy-két évben beszéltük is szervezői körben, hogy vándorrendezvény legyen, számomra az a meglepő, hogy akkor a média nem érdeklődött, most pedig, hogy ezt letudtuk, mindenki efelől kezdett kérdezni. Ha mondhatok ilyet:

biztos, hogy a házigazda szerepét Székelyudvarhelynek kell felvállalni,
akár a város földrajzi elhelyezkedése, akár a helyszínek közelsége miatt – ugye pár száz méter távolságra egymástól itt van a művelődési ház, a sportcsarnok, a minifocipálya, a park, egy olyan vendéglátóegység, ahol nem csak sört lehet kapni, hanem több száz embert meg lehet etetni. Udvarhely rendezvénye kell, hogy legyen, de csak szervezésileg, mert egész Erdélyből és határon túlról is szoktunk hívni zenészeket, táncosokat.

– Hogyan alakult ez idén? 

– A fennállásának hetvenedik évfordulóját ünneplő Magyar Állami Népi Együttest már tavaly célirányosan megkerestem, hogy amennyiben megengedik a járványügyi intézkedések, eljönnének-e egy gálaműsorral. Örömmel igent mondtak, és hál’istennek el is tudtak jönni. Voltak olyan, erdélyi származású zenészek, akik nem itt élnek, de mindenik rendezvényünkre eljönnek, és régi táncházasok, a Hagyományok Házától is mindig jön egy csapat. Az előző években Felvidékről, Kárpátaljáról, Vajdaságból is voltak részvevők, az idén ennyi bizonytalanság közepette jobbnak láttuk pihentetni. Nem beszélve arról, hogy a felvidéki találkozó elmaradt, a magyarországi is.

Ha a hazaiakat akarnám felsorolni, ebből állna az interjú: szinte minden régióból voltak résztvevők, akit meghívtunk, eljöttek Szatmár megyétől Csángóföldig, a szórványból is, csak a Bánság nem volt képviselve.
A zenészek közül volt néhány, aki el volt már ígérkezve máshová, de a mottón a „több, mint száz zenész…”, a küszöböt nem változtatta meg. Nem kellett azt mondjuk, hogy „kevesebb, mint száz zenész”.

– Miért tartottátok fontosnak újraindítani? Gondolom, nem csak azért, mert ’78-ban megszervezték…

– Az, hogy itt volt az első, annak óriási szerepe van, és ezért én hálával tartozom mindazoknak, akik akkor kitalálták, megszervezték, tartották a hátukat – mert akkor ez is benne volt. 2014-ben egy budapesti szállodában véletlenül olvastam erről, valakitől kaptam egy könyvet, abban. Addig nem is tudtam a ’78-as eseményekről, pedig 2006 óta élek Udvarhelyen, 1991-92 óta táncházas vagyok. Akkor pattant ki a fejemből, hogy egyrészt nincs itt táncháztalálkozó, másrészt, ha arra gondolunk, hogy ’77-ben Kolozsváron volt az első táncház, utána Udvarhely lépett be a sorba, egyből táncháztalálkozóval, ez nem kicsi dolog.

 
Azt mondtam, a kerek évfordulóig van négy év, néhány hónapja voltam a táncműhelynél, gondoltam, nem kezdem találkozóval, egyszer más a feladat, a táncműhelyt kell ráncba szedni. Na, de hát az életem nagyon felpörgött, megjelent a Hagyományok Háza meg sok minden, és végül úgy döntöttünk, hogy 2017-ben az Erdélyi Táncházmozgalom elindulásának negyvenedik évfordulójára már megszervezzük. 

– Lesz ötvenedik, hatvanadik évfordulós találkozó is…?

– Ez egy ünnep, amikor összegyűlünk sokan, egymásnak adunk valamit, hál’istennek nem tárgyat, hanem zenét, gondolatot, élményt. Az, hogy egy kimaradt, nem éltük meg tragédiaként, kicsit úgy volt, mint amikor – akár

a koromnak köszönhetően is vannak barátaim, akikkel tíz-tizenöt éve nem találkoztam, s mégis, ha leülünk beszélgetni, szinte olyan, mintha tegnap ültünk volna le utoljára. Na, én ezt éreztem a táncháztalálkozón is, amikor ment a buli,
amikor szombaton szinte megállás nélkül szólt a zene, egy pillanatig nem volt az, hogy valami nyögvenyelős, mintha ki sem maradt volna, mindenki ugyanúgy folytatta. Az idei gálaműsor előtt megköszöntem Vass Albertnek, Berci bácsinak, a Siculus Ifjúsági Klub egykori vezetőjének, ahogy valamikor én sem, sokan nem tudták, hogy Udvarhelyen volt az első találkozó, és még kevesebben tudták, hogy ott van valahol a nagy tömegben egy ember, akinek köszönhető, hogy Udvarhelyen volt 1978-ban.

 
Hozzátettem, remélem, ha megérem, hogy annyi idősen eljövök a táncháztalálkozóra, én is büszkén nézhessem azt, aki akkor szervezi. Ezt az egyet kívánom, legyen akkor majd valaki, aki megszervezi.

– Kell-e változtatni? A szervezőtársak, a résztvevők részéről jelentkezik-e igény erre?

.....teljes interjú a forrás weboldalán


Antal Orsolya

text