Céljuk közös, a hagyomány megértése és életben tartása

A székely táncosok és a Mezőség rejtelmes világába kalauzol az alábbi írás, mintegy felvillantva, hangsúlyozva a nagyobb, a tehetősebb, a szerencsésebb helyzetben lévő testvér felelősségét a kisebb, erőtlenebb, kedvezőtlen környezetben élő vére felkarolásában, gyámolításában. E kapcsolat azonban nem egyoldalú, sok mindent kaphatunk egymástól. Szatmári László rendhagyó úti beszámolója.

Néptáncosaink, koreográfusaink, a népi kultúrával foglalkozó szakembereink hosszú esztendők óta kutatják a hagyományok feldolgozásának, átültetésének útjait. A jelenkor emberének sajátos problematikája, a mindennapi élet összetett kérdésköre, fertőzött korszakunk különleges, gyakran szélsőséges színeket, nemegyszer kirívó árnyalatokat magában hordozó érzelemvilága látszólag roppant messze áll a folklórtól, a néphagyománytól, amely letűnt idők elmúlt társadalmának feledett, bezárt világában született, élt, növekedett, virágzott és gyümölcsözött. Ez a látszólagos távlat azonban mindjárt szűkül, a vélt távolság csökken, ha valóságunkat közelebbről megvizsgáljuk, és a néptáncot nem merő csizmacsapkodásnak ítéljük, akár virtuóz mozdulatsorok, perdülések, kifordítások és dobbantások egymásutánjának, hanem azt látjuk meg benne, ami a valódi szerepe volt az életben: a mozgás, ritmus, szép, a harmónia utáni vágynak egy önmaga szerény és meggondolt, diszkrét megmutatásával párosult kiélési formája. (A diszkrét jelző még a legszilajabb férfi szólótáncok, legbravúrosabb legényesek, verbunkosok esetében is helyénvalónak tartható, hiszen a szívből jövő, megértett és átélt férfitáncból a durvaság helyett finomság, a brutalitás, faragatlanság helyett az igazi emberi érzelmek áradhatnak.)

A néptánc esetében végül is egy közösség alkotta művészi formanyelvvel szembesülünk, s ezért juthattak el a mai táncosok és koreográfusok ahhoz a gondolathoz, hogy ezen az ember alkotta nyelven a máról, a mai emberekről és az őket foglalkoztató kérdésekről is lehet beszélni.

Több évtizednyi munkájuk során a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosai, koreográfusai, szervezői, vezetői meggyőződtek arról, hogy a néptánc formanyelve, ötletes, leleményes és szellemes egyszerűsége, látványossága miatt nem csupán a nézők szórakoztatására alkalmas, de bensőséges és megrázó hangulatok teremtésére is. A legtöbben csak a szórakoztatást látják benne, egy-egy idény előadásszámát és a nézőközönség nagyságát, az eladott jegyeket könyvelik, a beruházás mértékét fontolgatják, esetleg mint kultúrreprezentációt tartják számon, mások a múltból maradt művészeti rekvizitumnak vélik, vagy egyfajta kulturális hatalom bizonyítékaként, titkolt vagy éppenséggel deklarált (ál)hazafiassággal szeretgetik a néptáncot. De ez a kis csíkszeredai néptáncos-világ ismételten igazolja, hogy produkcióik több mint konfetticsillogás, több mint nagystílű hejehuja, fényűző, pazar ihaj-csuhaj, sokkal több mint ünnepi beszédek utáni kötelező műsorszám. Számukra a tánc életforma, s ehhez az életvitelhez hozzátartozik a mindennapi kemény edzés, a technikák csiszolása, a fegyelem, egymásra figyelés, a megértés és elfogadás. Legtöbb esetben a lemondás is.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest a közelmúltban mezőségi turnéjukra kísérte el egyik hűséges krónikásuk, Erdélyi tánckóstoló című előadásukat szeptember derekán Szászrégenben, Désen, Magyardécsében és Besztercén mutatták be.

Ha „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum” – Kővári László szavaival élve, akkor Mezőség ennek a rengeteg felfedezetlen kincset és érdekességet rejtő régiségtárnak talán legeldugottabb zuga, amely a Kis- és Nagy-Szamos, az utóbbiba ömlő Sajó, valamint a Maros és a beletorkolló Aranyos alsó folyása által átölelt túlnyomóan kopár, erdőségeitől megfosztott dombvidéken terül el idétlenül lustán, lassú folyású patakoktól, tó- és mocsárvidékektől daraboltan. A Mezőség tájelnevezés nem is olyan régi, sosem volt ilyen nevű közigazgatási terület. A régió névadásának történetét dr. Kós Károly tekintette át, hangsúlyozva, hogy a Mezőség elnevezést egyszerűen az erdők kipusztításával hozzák kapcsolatba. Noha a tölgyövezetbe tartozó, tavas-mocsaras és csuszamlásos talajú vidéken összefüggő nagy erdőségek alig voltak, juhlegelők nyerése céljából még a ligetszerű tölgyeseket is sorra kivágták. A legegyszerűbben úgy írható körül Mezőség: a Kolozsvár, Torda, Aranyosgyéres, Marosludas, Marosvásárhely, Szászrégen, Dés, Bethlen, Szamosújvár által képzett hurok határolja körül a tájegységet, amely nem csupán a felsorolt városok, de egész Erdély éleskamrájának számított.
Szászrégen az első megállónk, a főtér homlokzataitól takarva rejtőzik az ódon evangélikus templom, a város ma álló legrégibb épülete. 1330-ban építették, annak idején római katolikus templomként, Szűz Máriának szentelték, s ezt az időpontot jelöli az egykori sekrestye melletti latin nyelvű felirat, mely fordításban így hangzik: „1330-ban építik ezt a templomot Máriának, Nicolaus plebános idejében, Thomas városbíró alapjaiból, aki a templom pártfogója”. Ez a kőbe vésett üzenet az egyik legrégebbi középkori kőfelirat Erdélyben.
Egy másik érdekes felirat a szászrégeni, már modern korban épült református templomban található. A templom új szószékét, a díszpadokat, a Mózes-széket Debreczeni László tervezte, hónapokat töltött itt, míg a tervek megvalósultak. Ősi magyar szerkezettel, kiváló műasztalos munkával készültek, s a nagy műgonddal megvalósult sima felületeket Debreczeni László újszerűnek tűnő, mégis a magyar formakincs világába tartozó mintái díszítik. „Isten segítségével épült ez a szószék a gyülekezet adakozásából 1938 esztendőben”. (A homoródoklándi unitárius templom egy esztendővel korábban készült – szintén Debreczeni tervezte – bútorzatának közeli rokona.)
Míg a krónikás a feliratokat böngészte, az együttes az esti előadásra készült. A műszaki személyzet kábeleket göngyölített, hangfalakat szerelt, mikrofonokat állított be, a táncosok sminkeltek, copfot fontak, beöltöztek, következett a bemelegítés, hangpróba, kis izgalom, majd ki-ki természetének megfelelően hangolódott a műsorra az érkező közönség moraja közepette. Nagy lélegzetvétel, összenézés, egy szemvillanás, intés, s kezdődik is. Egy-egy műsorszám között, míg a színpadról énekszó vagy a következő táncot felvezető vallomásszerű magyarázat hallatszik, gyors, kiszámított, begyakorolt mozdulatokkal hihetetlen gyorsan átöltöznek néhányan, megint halk torokköszörülés, a ruházat megigazítása, újabb összenézés… Mehet! Sorra lemennek a műsorszámok, két ráadás s a vastaps után kis megkönnyebbülés. Pillanatnyira lazítanak, a verejték megcsillan még orcájukon, szusszanás, az örömmámor, a felhangolt kedélyállapot a tetőponton áll. Lassan távozik, valamennyire egész este bennük marad. De nincs idő töprengeni, ismét átöltözés, pakolás, szerelés, a kellékek, hang- és fénytechnika kihordása, lassan indulni kell a szálláshelyre.

A Bethlen családról nevet nyert település (ma lendületesen fejlődő városka) egyik kényelmes panzióját foglalta le az együttes. Innen indulnak ki minden délután előadássorozatuk újabb helyszínére. A vendégház egyedüli vendégei vagyunk, senki sem zavar, az étel kiváló, a helyszín tökéletes. Mindenki elégedett. Asztalitenisz és léghoki, csocsó a játékosabb kedvűeknek, meg egy szekrényméretű videojáték, valami járműszimulátor. A társaság elfoglalja szobáit, majd jöhet a játék, a kikapcsolódás, társalgás, ellazulás, a megérdemelt pihenő. Másnap délelőtt szabad program, városlátogatás, vásárlás vagy csak egyszerű semmittevő kikapcsolódás. Bethlen közvetlen szomszédságában Füge is meglátogatható, itt már a vaskorszakban és a kora középkorban is sóbánya működött, ma sósfürdőjéről ismerik egyre többen. Európai uniós forrásokból újították fel, van nyitott sósvizű medence, fedett édesvizű, napozó, több sportpálya. A fügei sósvíz és az iszappakolás gyógyító hatása miatt valóságos városka épült ide, szabályozott utcákkal, néhány adott típusterv szerinti, tágas hétvégi nyaralókkal, kulcsos házakkal. Meglepődünk, milyen olcsó itt minden.
A városban is van látnivaló elég, a főtéren álló kis késő gótikus református templom vagy a Bethlenek több egykori épülete. A hajdani vár és a körülötte létesült település a grófi Bethlen család ősi fészke; a család több kastélya és lakóépülete található itt. (Legtöbbjüket csupán kívülről lehet megszemlélni.) A legimpozánsabb a barokk stílusú egykori gr. Bethlen András-kastély a település központjában, amely egy középiskolának ad jelenleg otthont, egy másik középiskola működik gr. Bethlen László egykori kastélyában, gr. Bethlen Béla az első világégés után épült udvarháza a városi kórházhoz tartozik, a Bethlen Pál-féle kastély az egykori bethleni vár közelében épült, és most a polgármesteri hivatal székhelye. A Bethlenek még vagyonuktól megfosztottan is a város legnagyobb „mecénásai”.
Gróf Bethlen Béla (1888–1979) a trianoni békeszerződés után is Erdélyben élt, az erdélyi Országos Magyar Párt elnöke volt a második világháború előtt. 1940–1944 között Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegye főispánja, a visszatért Észak-Erdély kormánybiztosa. Észak-Erdély kormánybiztosa voltam címmel adták ki 1989-ben emlékiratait (a cenzúrázatlan és teljes változat 2019-ben jelent meg). Ebben a visszaemlékezésében említ egy esetet: egy erdőkitermeléssel is nagyban foglalkozó román lelkész próbálta lepénzelni, nehogy a főispán zavarná működését. A magyar főispánság évszázadokon át Nobile officium (fizetés nélküli tisztség) volt – írja a gróf –, a főispán rendszerint a saját pénztárából fedezte a közjogi méltóságokkal együtt járó kiadásokat, „arra azonban soha, egyetlen példa sem volt, hogy egy magyar főispán bárkitől is egyetlen fillér baksist elfogadott volna”. A kommunista uralom kezdetén politikai vádakkal elítélték, 9 esztendeig volt bebörtönözve, s közben a környék jótevőjének minden vagyonát, ősi birtokait elkobozták, államosították. A bethleni Bethlen-sírkert, amely egykor a Beke-hegyen díszelgett, s a nagyközönség kedvenc sétacélja volt, ma már bozótos csak, a család síremlékeit (köztük Kisfaludi Stróbl Zsigmond alkotása is) az 1950-es évek derekán „mesterségesen megbolondított suhancoknak egy csoportja, egy átdorbézolt éjszaka után vasrudakkal, nehéz verőkalapácsokkal és fejszékkel” mind feldöntötte és széttörte. Ma nehezen megközelíthető az egykori sírkert, a nyaranta szomszédságában lakó lelkes román ember ritkítja a szobormaradványokkal teli bozótost, kaszálja a füvet és tehetetlenül vonja meg a vállát: „Itt már nem lehet tenni semmit!”.


Folytatjuk


text