Céljuk közös, a hagyomány megértése és életben tartása

A székely táncosok és a Mezőség rejtelmes világába kalauzol az alábbi írás, mintegy felvillantva, hangsúlyozva a nagyobb, a tehetősebb, a szerencsésebb helyzetben lévő testvér felelősségét a kisebb, erőtlenebb, kedvezőtlen környezetben élő vére felkarolásában, gyámolításában. E kapcsolat azonban nem egyoldalú, sok mindent kaphatunk egymástól. Szatmári László rendhagyó útibeszámolójának folytatása.

Désen is zökkenőmentes a csíkszeredaiak előadása, Bálvá­nyosváraljáról és Szamosújvárról is beszállítja az együttes buszsofőrje az érdeklődőket, minden a tervek szerint zajlik. Megdöbbentő, milyen precízen dolgoznak össze az együttes tagjai, mindenki pontosan tudja teendőjét, lányok, fiúk közösen, zokszó nélkül cipelik a kellékeket, a színpadtechnikát, saját, többrendbeli viseletüket, csizmáikat. Ismételten beöltözés, bemelegítés, újabb szemvillanás és intés. Kezdődhet!
Sajnos, a vicei előadás elmarad, a községközpont Apa­nagyfalu fertőzési incidenciája megemelkedett, a hatóságok lefújják a rendezvényt. Aznap kirándulunk. Az együttes egy része a fügei sóstóra igyekszik, mások csak egyszerűen pihennek, néhányunk a bethleni ménest tekintjük meg. A fekete lipicaiak otthona a farm, kétszáznál is több lovuk van itt. A lipicai ló őshazája Lipizza, Trieszt melletti község, magyarázza a ménes állatorvosa. A lipicai ausztriai, spanyol, olasz, arab vérű, könnyű kocsilófajta, melyet a lipizzai udvari ménesben tenyésztettek ki. Nyolc vérvonalából egy magyar (Tulipán), egy pedig erdélyi (Incitato). Az Incitato-vérvonalat a háromszéki lovassport, fogathajtás atyja, a kézdivásárhelyi Tóth Ferenc 1991-ben hozta vissza Magyarországról, ezt a vérvonalat a gróf Bethlen Pál bethleni ménesében tenyésztették ki a múlt század elején. Incitato tehát visszakerült szülőföldjére. Gróf Bethlen Béla mintegy 1000 holdas birtokán jelentős szarvasmarha- és sertéstenyészetet, továbbá elismert ménest tartott fenn, a háború után minden elpusztult, a mostani állami tulajdonú ménes már kizárólag lipicai és ún. sodrott lovakkal foglalkozik. A bethleni sodrott lovak kitenyésztése szintén a ménes újkori sikertörténetének könyvelhető el. A település büszke a ménesre, jelenlegi hivatalos címerében is őrzi az első Incitato 1810. május 14-i megszületését.
Délután a Csicsóújfalu, Csicsó­györgy­falva és Gáncs falvak határában fekvő Csicsó várát látogatjuk meg. A Magura oldalában Apor László erdélyi vajda építtette a 13. és a 14. század fordulóján. A várat és kiterjedt uradalmát 1467-ben Mátyás király részben Ştefan cel Marenak, hűbéresének adományozta. II. Ulászló az egész uradalomra kiterjesztette a moldvai fejedelemnek tett adományt. A fejedelem fia, Petru Rareş vajda 1538-ban ide menekült a török elől. Két esztendő múltán Fráter György a szultán kívánságára négy hónapos ostrom után elfoglalta a várat, a vajdát pedig átadta a törököknek. 1542-ben Petru Rareș visszatért és sikertelenül ostromolta hajdani erődjét, ezután 1544-ben az erdélyi országgyűlés elrendelte lerombolását. A riolitból épült vár a feltételezések szerint eredetileg szabálytalan négyszög alakú lehetett, a sarkokban egy-egy toronnyal. A várat csak három oldalról övezték falak, a negyedik oldalról, északról függőleges sziklafal tette megközelíthetetlenné. Mára az alsó vár teljesen elpusztult, csupán a felső vár északi tornyának falai és a külső védőfalak maradványai láthatók. A toronyhoz falétra vezet, a bátrabbak elé pompás kilátás tárul, a kanyargó Nagy-Szamos melletti Bethlen és Dés közötti települések füzérszerűen sorakoznak. A várhoz aszfaltozott műút kígyózik, hiszen a csúcshoz közel impozáns méretű ortodox templom épül rohamosan.
Este az is kiderül, hogy a csíkszeredai együttes nemcsak táncolni, énekelni tud, de néhányuk kiváló szakács is, kis zsebbenyúlással megvásárolt húsokból pompás vacsorát rittyentettek, és a Csicsó várából visszatérő társaság frissen szedett gombáit is kirántották. De a hegedűt s a brácsát is tokjából, s kezdődhetett a mulatság, amelynek fénypontja egyik ifjú táncos felavatása lett. (Az együttes teljes jogú tagjává avatás menete nem tehető közkinccsé, maradjon inkább ez az együttes személyes ügye.)

Magyardécse, a cseresznye faluja, a kétszer kifőzött párlatok egyik bástyája, majd Beszterce közvetkezett. Besztercére a környék falvaiból is sokan megjelentek. Telt ház volt a díszes, palotaszerű művelődési házban. Igazi, ütemes, könnyszorító taps. A táncosok valódi fizetsége. A bemutatott mezőkölpényi magyarszentbenedeki, széki, vajdaszentiványi, nádasmenti, magyarpalatkai táncok, a táncosok külön koreográfiáiból mozaikszerűen összeszerveződött műsor darabjai mind-mind olyan egyéni arculatú megfogalmazások, amelyek nem rúgták fel a hagyományos formák alapelveit; az érzelmi töltés, a szertartásos magatartás fokozódó feszültsége mellett is tudtak új formai szépségeket, egymásba olvadó, egymásba kapaszkodó szólamokat és tereket nyújtani közönségüknek.
Több generáció kovácsolódott össze ebben az együttesben, a többszörösen díjazott „idősebbek” is súlyt képviselnek, kiváló fizikai színvonalon teljesítenek, alázatból, szerénységből, szelídségből példamutatók, s míg egyikük-másikuk talán a visszavonulásra gondol, a „középkorúak” jó kis magja hozza a lendületet és iramot, az összhangot, adja az alaphangulatot, de már ott tempóznak a valóban fiatalok is, hogy az előttük járók sarkára lépjenek, tisztelettel előre törjenek. Általuk új életre kel a néptánc, ők maguk is rácsodálkoznak, mi minden gyönyörűség, öröm, elragadtatás, mennyi szabályozatlan regula és fordulat, mennyi érzelmi pillanat, micsoda kifogyhatatlan formai bőség bújik meg e táncokban. Céljuk közös, a hagyomány megértése és életben tartása. Általuk válnak tradíciónk, szellemi örökségünk élővé. A mezőségi közönségük nevében is, még egyszer köszönjük.

text