Együttes a családban, család az Együttesben

Dr. Csapó Katalin családjának életében a Magyar Állami Népi Együttes főszerepet játszott. Édesapja, Csapó Károly Liszt-díjas énekművész az Együttes énekkarában ismerte meg feleségét, Pórfy Irmát. Katalin 1972-től egy évtizedig szerepelt a tánckarban, míg férje, Kása Endre az énekkart erősítette. Saját és szülei emlékeiről kérdeztem.

„Már gyermekéveimből nagyon szép emlékeket őrzök a Magyar Állami Népi Együttesről. A vezetőség minden év végén ünnepséget rendezett a legkisebbeknek, ahol a Krampusznak, Mikulásnak beöltözött táncosok szórakoztattak minket, s természetesen az ajándék sem maradt el. Ekkor még túl kicsi voltam, hogy előadásokra járjak, de tisztában voltam vele, hogy szüleim énekesként keresik kenyerüket.

Otthon sokat gyakoroltak a zongoránál, s édesapám a korrepetálásomat is kezébe vette, egész korán tanultam meg szolmizálni, s nagyon élveztem, hogy a kézjelekről olvashattam. Később már előadásokra is elmehettünk Manci mamával.

Anyai nagymamám gyermektelen testvére nálunk lakott, s szüleim elfoglaltsága alatt vigyázott is ránk. Leginkább a vasárnap délutáni, az Erkel Színházban tartott bemutatókra emlékszem: a fergeteges tánckar valósággal elkábított, az énekkarban – kis távcsövemmel – megkerestem szüleimet, s büszkeség töltött el, amikor édesapám szólófeladatot kapott. Mikor Manci mama nem ért rá, akkor a zenekari árokban kerestek nekem helyet, s az üstdob tetején csücsülhettem, ahonnan „békaperspektívából” követhettem a fellépést.

Egy szabadtéri előadásnál viszont a színpad mellett álldogáltam, s tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy az első számnál, a Kállai kettősnél az énekkar bevonult a helyére. Mikor megláttam édesapámat, úgy megörültem, hogy a színpadon keresztülfutva repültem felé, ezzel kiváltva jogos haragját, s a közönség derültségét. Kodály Zoltán is többször meglátogatta az Együttest. Az egyik alkalommal Manci mama lökdösött, hogy álljak be az autogramkérők sorába, s amikor a Mesterhez értem, némán nyújtottam felé a műsorfüzetet. Kodály – szokása szerint – megkérdezte, hogy tudok-e szolmizálni, s öntudatos válaszomra mosolyogva szignálta a lapot.

Szüleimet alapító tagokként 1951-ben szerződtették, nem is akármilyen körülmények között. Apám, a Podmaniczky utcai székház – az egykori Szabadkőműves Páholy épülete – mellett lakott, s számos kórusban szerzett már tudást és tapasztalatot. Magyar-angol szakos egyetemistaként élte világát, s a szomszédból kiszűrődő énekhangok forrásáról érdeklődött a házmesternél.

„Valami Senki nevű dolgozik egy dalárdával” – szólt a lakonikus válasz. A derék házfelügyelő csak egy betűt tévedett, a debreceni Kollégiumi Kórus, s a debreceni MÁV Filharmonikusok neves karnagya, Csenki Imre próbált a szomszédban. Apám először amatőr énekkarnak vélte az Együttest, de a tánckar felé orientálódó egyetemista társa, a későbbi zenei szerkesztő, Lengyelfi Miklós felvilágosította, hogy hivatásos társulatba csöppent, s még fizetést is kaphat. Apám a művészi pályát választotta, s csak jóval később fejezte be egyetemi tanulmányait.

 Édesanyám tanárképző főiskolai diplomával a zsebében már tanított, amikor egykori debreceni karnagya, Csenki Imre hívta a „csapatba”. Sokat hezitált, de nővére rábeszélésének engedve ment el a felvételire. Nagyon szép alt hangja, s abszolút hallása volt, s bármilyen nehéz feladat elé állították, azt sikeresen megoldotta. Végül is elment a felvételire, ahol édesapám nyitotta ki neki az ajtót, s meleg szavakkal biztatta az izguló teremtést.

Az 1952-es kínai turné igazi „párosítóként” vonult be az Együttes történetébe. A moszkvai és leningrádi fellépés után felszálltak a Transzszibériai expresszre, s két hétig utaztak együtt. Az összezártságból és a kellemes társaságból nagyon sok házasság született, szüleim is hamarosan egybekeltek, majd a gólya is tüsténkedett, s a gyermekek is – mint én – sorra láttak napvilágot. A kínai útról egyébként sokat meséltek: a vendéglátók hogyan lesték minden kívánságukat, s a legfelsőbb szinten fogadták őket.

A művészeti vezető Rábai Miklóst egy nagyon tehetséges koreográfus-rendezőnek, emellett kedves embernek ismerték meg szüleim, aki lelkesíteni is tudta a fiatal társaságot. Szcenikai tudásának köszönhetően a három együttest, a tánckart, az énekkart és a zenekart gyakran beleálmodta a jelenetbe. A színpadon például nemcsak a tánckar táncolt, hanem a mindhárom egységet felvonultató „triós” számokban – életképszerűen – az énekkar tagjai is szerepeltek, és sokszor a zenekar is a színtéren kapott helyet. Rábainak a fantáziáját szinte minden megragadta, így nagyon sok produkció fűződik a nevéhez. Volt, mikor a szvites előadás módszerével élt, máskor egy történetet dolgozott fel.

 CsapóKati_Japán_szórólap_1977_elöl
Leggyakrabban az Ecseri lakodalmas volt a kért és kedvelt műsor a Margitszigeti Szabadtéri Játékokon, és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. Emellett olyan összeállítások öregbítették hírnevét, mint a Hétszínvirág, ami a magyarországi nemzetiségek kultúrájának volt színes lenyomata. A Jeles napokban a népi hagyományokban élő fontos eseményeket – mint például az aratást, a betlehemest – örökítette meg. A kor szellemének megfelelően munkásmozgalmi témáknak is helyet adott, s a ballada-összeállítása is élénken él bennem. Nagyon jó szemmel választotta ki a karaktereket és a tehetségeket, így a táncosok adottságaira is bátran épített. Az egyik robosztus, nagy bajuszú táncosnak, Léka Gézának például táncra sem kellett perdülnie, máris sikert aratott bejövetelével. Varga Erzsébet az Együttes táncos szólistája többek között a Jeles napokban alakított emlékezeteset. A Sirató című számban olyan szívhez szóló gyászéneket adott elő, amitől mindenki megborzongott. A színpad közepén álló koporsó mellett állt „Böbe” fehér gyászruhában, elkezdett énekelni, s szaggatott mozdulataival valóságos transzba esett. Ekkor léptek be a táncosok, akik átvették mozdulatait, s a drámai hatás nem maradt el.

Húgom és én igazi polgári nevelést kaptunk, zenei általánosba jártunk, s zongorázni is tanultunk. Művészi tornára is beírattak, az akkoriban híres Kovács Éva–Berczik Sára Mészáros utcai stúdiójában csiszolták mozdulataimat, az ott tanultakat a táncban tudtam hasznosítani. Először a KISZ Központi Művészegyüttes utánpótlás csoportjába vettek fel, majd a Vasas Művészegyüttesben töltöttem három évet. Eredményeim közé sorolom, amikor megnyertük az 1972-es Ki mit tud? versenyt. A Vasast az egyik legismertebb amatőr együttesként tartották számon, s az ottlétem nagyszerű iskola volt számomra. Szigorúságáról ismerték, a próbái igen kemények voltak. Persze árnyoldalai is megmaradtak bennem, találkoztam az idősebb féltékeny lányok viselkedésével, sőt ki is akartak közösíteni. Rosszul esett, de összeszorított fogakkal jártam a próbákra, s mindig tudásom legjavát nyújtottam.

A Magyar Állami Népi Együttesben számon tartották, hogy a „Vasasban” táncolok, s számos fesztiválon, s a Ki mit tud? során is találkoztam Rábai Miklóssal, mint zsűritaggal. Az Együttes több próbáján is részt vettem nézőként, így a repertoárral is tisztában lehettem. A szerencse is a kezemre játszott, az egyik lány – egy olaszországi turné után – nem tért haza. Rábai diszkréten érdeklődött édesapámnál terveimről, s szó, ami szó, 1972. szeptember 1-jén szerződtettek. Szigeti Károly, a Vasas vezetője, mikor megtudta távozásomat: „Kígyót melengettem a keblemen” felkiáltással kommentálta döntésemet, mivel Rábaiban sokan a riválist látták, sőt produkcióit is gyakran leszólták. Két évet dolgozhattam még Rábaival. Életritmusom is megváltozott, naponta voltak próbák, először az egyszerűbb darabokat tanultam meg, majd a teljes repertoárt is elsajátítottam. Ebben segítségemre volt Ripka Ilona, a művészeti vezető asszisztense, aki mindent precízen és türelemmel tanított be.

Rábai Miklós haláláról 1974-ben egy szegedi fellépés után értesültünk; az előadás alatt nem akarták közölni a gyászhírt. A szomorúság mellett a bizonytalanság is eluralkodott rajtunk, sötéten láttuk a jövőt; emblematikus egyénisége meghatározta az Együttes egész életét. A tánckar vezetését Létai Dezső vette át, majd 1976-ban művészeti vezetőjének is kinevezték. Sokat dolgozott Rábaival, tanítványának számított, s számos koreográfiát is készített az Együttesnek: az Ecseri lakodalmas botolója is az ő tudását dicsérte. Sokkal befelé fordulóbb egyénisége volt, mint elődjének, de nagyon tehetséges koreográfusnak számított. Próbákon szigorú és precíz volt, élveztük a vele való közös munkát. A Magyar századok című összeállítása igazi katartikus élményt nyújtott, s ezzel a műsorral írta be nevét az Együttes történetébe. Ez a darab egy nagy ívű tabló volt, többek között az Őseink idézése, A Kereszt, a Rabének, a Bihari verbunkja képviselték történelmünk mérföldköveit. Mindegyik epizód egy történeten alapult. A sámán extázisát egy nagyheti gregorián ének – az „Ecce lignum Crucis – Íme a keresztfa” – szakítja meg, édesapám aszkétára maszkírozva hozott be ezalatt egy hatalmas keresztet, s a sámánok kiűzettek a színről. A Hajdúk című számban én is táncolhattam az egyik megkötözött rablány szerepében. A fogva tartó törökök vad kardtáncot lejtettek körülöttünk, majd megjelentek a hajdúk, elűzték a zsarnokokat, elvágták köteleinket, s mi együtt táncolhattunk „megszabadítóinkkal”. A Rabéneknek Édesapám volt a főszereplője.

Számtalan kedves momentumra is szívesen emlékszem. Sokat utaztunk, s az utolsó előadáson úgynevezett „temetést” rendeztünk: mindig valami meglepetésen törtük a fejünket. Például a Rácz házaspárnál a férj nagybőgős volt a zenekarban, a felesége pedig a kórusban énekelt, fiuk, Janó szintén a zenekarban játszott. „Temetéskor” Janó – nagy meglepetésre – az énekkarba állt be, s őt egy csellózni tudó énekes helyettesítette a zenekarban. E tréfák kedves, de kockázatos színfoltjai voltak életünknek. Sokszor rögtönözni is kellett, egyik társunkat, mikor forgás közben leesett az alsószoknyája, gyorsan körülálltuk, s természetes könnyedséggel, s új „koreográfiával” orvosoltuk a botlást.

1981-ben egy újabb váltásnak lehettem részese: Tímár Sándor került az Együttes élére. Jövetelét legjobban azok várták, akik már dolgozhattak vele együtt a Balett Intézet néptánc tagozatában. A régebbi tagoknak viszont a korábbinál egészen más munkamódszerhez kellett szokniuk. Tímár korábban amatőr együttesekkel dolgozott, s a megszokott heti kétszeri próba után naponta kellett foglalkoznia egy professzionális Együttessel. Az általa elképzelt motívumkincset a színpadon próbáltatta ki, gyakran improvizálnunk kellett. Ez a módszer mára elnyerte létjogosultságát, akkor viszont nagyon szokatlannak számított: mi kész koreográfiához, motívumsorhoz szoktunk. Sokan nehezményezték e metódust, másoknál a koordinálatlanság nyomán térdproblémák, sérülések léptek fel. Az Együttes egysége is felbomlott, mivel nem tudott mit kezdeni a kórussal, aminek tagjai más hivatásos énekkarokban találtak munkát, a zenekar zöme pedig a 100 tagú Cigányzenekarban folytatta hivatását. A tánckarba fiatalok szép számban kerültek be, az idősebbek viszont javarészt megváltak a társulattól, az Együttes pedig már Tímár pedagógiai módszere nyomán fejlődött tovább.

Édesanyám 1967-ig énekelt az Együttesben, majd főiskolán nyelvet tanított. Édesapám 1979 után a Zenetudományi Intézet Népzene Kutató Csoportjában kamatoztatta tudását, férjem, Kása Endre a kórus feloszlatása után a Magyar Rádió Énekkarában helyezkedett el. Jómagam két évig dolgoztam együtt az új vezetővel, majd mikor várandós lettem, kiváltam az Együttesből, s szülés után már más pályát választottam, tehettem ezt azért is, mert abban az évben diplomáztam az ELTE néprajz szakán” – nyilatkozta Csapó Katalin.





Csermák Zoltán

text