Elkészült Andrásfalvy Bertalan eddig kiadatlan dél-dunántúli mesegyűjtése. A kötet szerkesztésében az ELTE BTK Néprajzi Intézet doktoranduszai is részt vettek. A közelgő születésnap és a kiadás kapcsán Tóth Gábor beszélgetett a néprajzkutatóval.
A napokban jelent meg a Mátyás és a török basa – Mesegyűjtések 1950–1963 című mesegyűjtése. Milyen érzés a kötetet kézbe venni?
A kötet valóban nemrégiben készült el, még nem láttam kinyomtatva, de már nagyon várom, hogy a kezembe foghassam. A kötet egy óriási meglepetés számomra. A most megjelenő meséket 60-70 évvel ezelőtt gyűjtöttem. Én már nem is vállalkozhattam arra, hogy ebből valóban kötet legyen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem két doktorandusza végezte a munkák nagy részét. Tóth Gábor a mesék gépelését és szerkesztését, Tompos Krisztina pedig az olvasószerkesztés fáradságos feladatát látta el. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy bennük olyan önfeláldozó embereket ismerhettem meg, akik valóban tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem ismerik a lehetetlent. Nem kis munka volt összeszedni, rendszerezni a nálam lévő kéziratokból, hangszalagokból ezt a forráskötetet. Köszönettel tartozom, mert valóban önzetlenül fáradtak. Munkájuk révén eddig kiadatlan mesegyűjtéseim így válhatnak megismerhetővé.
Mit tartalmaz a kötet?
Elsősorban a dél-dunántúli mesegyűjtéseimet. A kézirat leadása előtt nem sokkal sikerült az 1950-ből származó jegyzetfüzetemet is megtalálni, mely első mesegyűjtéseimet tartalmazza, amikor Perkátán, nagyanyám egyik ismerősénél hallgathattam mesét. Akkoriban még kézzel írtam le azt, amit hallottam. Később, 1955-től már hangrögzítővel vehettem fel meséket. 1955-ben a táncgyűjtések során kiváló mesemondókra találtunk a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tyukodon. Mesegyűjtéseimet eljuttattam Kovács Ágnesnek, akivel egy év múlva visszatértünk a településre és folytattunk a megkezdett mesegyűjtést. Életem során közel kettőszáz mesét gyűjthettem, megközelítőleg húsz településről. Mégis, eddig mindösszesen három mesém jelent meg nyomtatásban. Egyes meseszövegeim közgyűjteményekben vannak, más leiratok azonban lehet, hogy már elkallódtak az évtizedek során.
Most 45 mese jelent meg nyomtatásban. Tolna megyei magyaroktól, cigányoktól, sváboktól és bukovinai székelyektől. A kötet digitális hangzóanyagában több mint tíz mese eredeti gyűjtése meg is hallgatható. A kötet tanulmányában emlékeimet írtam le az ’50-es évekbeli mesegyűjtéseimről.
Horti Zoltán mesemondó egy, az Andrásfalvy Bertalan által gyűjtött mese újra elmondásával lepte meg a Széchenyi-díjas néprajzkutatót
Nyáron az egész életműve és gyűjteménye a Zenetudományi Intézetbe került. Milyen érzés volt megválni a kutatási eredményeitől?
Nehéz volt, furcsa érzés elszakadni az embernek a kutatási anyagaitól. Attól, amivel együtt élt. Ugyanakkor tudom azt is, hogy a fiaim közül egy sem hasznosítaná mindazt, amit kikutattam. Így gyűjtéseim, jegyzetfüzeteim, levelezéseim egyetlen megnyugtató útja az, hogy közgyűjteménybe helyeztem. Így kutatható lesz a későbbi korok néprajzosai számára is. Az utókor számára talán hasznosak lehetnek azok a források és töredékek is, amelyek máig nem álltak össze tanulmánnyá. A Zenetudományi Intézetbe került a nálam lévő közel félszáz hangszalag is, melyeken mesék, dalok és az általam soha fel nem dolgozott élettörténetek hallgathatóak. Varga Sándor és Bolya Mátyás a ZTI munkatársai segédkeztek a hanganyagok digitalizációjában és a gyűjteményem elrendezésében, melyért ugyancsak hálás vagyok.
Milyen tanácsa lenne a jövő néprajzos hallgatóinak?
Azt tanácsolnám, hogy legyenek kitartóak. Sok értékkel és tapasztalattal jár a múlt feltárása. Ezeknek az értékeket valamilyen formában igyekezzenek érvényre juttatni, visszaadni a társadalomba. Ne csak a telefonjaikat nyomkodják és elektronikus zenét hallgassanak, hanem énekeljenek, táncoljanak akárcsak eleink. Szépítsék meg ezzel is a környezetüket. Biztos vagyok abban, hogy ők és hozzátartozóik is élvezni fogják azt, hogy alkothatnak, táncolhatnak, hogy együtt lehetnek. Az ének, a tánc, a mesemondás nem a művészek és az előadóművészek privilégiuma, az mindannyiunké. Így a néprajzkutatóké is!
Az ifjú néprajzosok mutassanak rá arra, hogy a művészet életszükséglet. Aki igazán teljes és kiegyensúlyozott életet szeretne élni, az tegyen így. Próbálják ki a régi hangszereket, viseleteket, táncokat, alakítsanak ki kapcsolatot az emberekkel. Szeressék egymást, fogadják szívükbe pályatársaikat és minden embert maguk körül.
A kutatások terén, milyen témákat javasolna?
Konkrét témák helyett azt mondanám, hogy ha tehetik, a helyi hagyományok kutatására helyezzék a súlypontokat. Legyenek sokat terepen, tapasztaljanak, de a levéltárakat, gyűjteményeket se hanyagolják. Sok minden elpusztult az én életem alatt, ami a magyar parasztsághoz kötődött. A szokásokat, egykori társadalmi rendet a generációm még a saját szemével láthatta. Nekik már történeti forrásokból kell ezt megismerni. Ami abból felhasználható, azt használják fel jelenükbe. A helyi közösségeket emeljék fel tudásukkal és szorgalmukkal. Erősítsék meg a helyiek identitását. Legyen szó egy tanulmányról, egy kötetről, vagy akár egy tájház berendezéséről. A tudományos munka mellett segítsenek a helyi kezdeményezések felvirágoztatásában. Segítsék a hagyományok újrateremtését, a dalok, a mesék, a mesterségek újra tanítását. Tegyék kívánatossá, vonzóvá a helyiek előtt saját múltjukat. A művészeteket nem lehet megörökölni. Azt tanulni és tanítani kell. Ennek legyenek jó kovászai.
Akkor a tevékeny, társadalmi életbe való bekapcsolódást szorgalmazná és nem a hűvös tudományos távolságtartást?
Igen, az érzelmi bevonódás ugyanolyan fontos lehet olykor, akár egy kutatási téma feldolgozása. A szolfézsban sem az a fontos, hogy mit csinálunk a kezünkkel, hanem az, hogy együtt énekelünk! A jövő néprajztudományában nem ér véget a tudomány ott, hogy pontot teszünk egy dolgozat végére. Hasznosítsuk is azt, amire rájöttünk. Az együtt játszás öröme legyen mindig előttük. Legfontosabb tanácsként csak azt mondhatom, hogy segítsék és szeressék egymást úgy is, mint pályatársak.
Tóth Gábor
