A gyerekjátékokban a teremtés ajándéka a fontos

Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval, az MMA Népművészeti Tagozatának rendes tagjával a néprajz, a gyermekjátékok fontosságáról és a szeretet jelentőségéről beszélgettünk 90. születésnapja alkalmából.

A recski munkaszolgálatosok táborából nem ki, hanem beszökött a bátyjához. Mik azok a családi tradíciók, amelyek e bátor lépéshez vezettek?

Édesanyám iparművészeti szakiskolát végzett ötvös volt, édesapám az I. világháború alatt vitéz, majd 1919-ben Kolozsvárról kiköltözött Sopronba és az Eszterházy Hitbizomány tisztviselője lett. A II. világháború alatt a várost is többször bombázták mivel itt működött a nyilas kormány. Apám, mintha nem is vett volna tudomást róla, mindig hazajött a bombázások alatt. Nem láttam őt félni soha, semmitől.

A '30-as évek legvégén Sopronban német evangélikus elemibe járt egyedüli magyarként. Szülei miért így döntöttek?

Sopronban mezőgazdasággal, szőlőműveléssel foglalkozó lakossainak többsége, a poncihterek, német nyelvű evangélikus volt. Apám az ő lutheránus iskolájukba íratott, ahol a magyar mellett megtanulhattam németül is írni, olvasni. A mai közvélemény számára ismeretlen, de a világháború vége felé, amikor az amerikai egységek már bombázták a Ruhr-vidéket, akkor onnan nagyon sok fiatalt szigorúan szervezett módon áthozott a Hitlerjugend Magyarországra, különösen sokat Sopronba. A helyi családok befogadták ezeket a német gyerekeket, akik minden másod- vagy harmadnap énekelve, trombitaszóval és dobbal végigvonultak a városon. A poncichterek egy része a Volksbundhoz csatlakozott és amikor a németek elfoglalták 1949. március 19-én Magyarországot, akkor Sopront, mint ellenséges várost foglalták el, harcok is voltak.

Mi rettentően dühösek voltunk a megszállókra és szembekerültünk a 2-3 évvel idősebb iskolatársaimmal, aminek az lett a vége, hogy apámnak ki kellett íratnia az iskolából.

Hogyan került testvére Recskre?

Az volt a szokás, hogy egyetem előtt egy év katonaság várt mindenkire, de testvérem úgynevezett lapátolós katona lett, vagyis munkaszolgálatosnak hívták be a családom múltja miatt. Ez a recski tábor tehát nem azonos a politikai táborral, de ők is nagy felügyelet alatt voltak. Ritkán hallottunk róla, így amikor kiderült Recsken van az otthoni rossz állapotok miatt biciklivel mentem hozzá. Pár órát beszélhettünk, aztán elzavarták a vendégeket, de testvérem mondta, hogy hátul be lehet csúszni a táborba, ott bementem, ahol a fáradtságtól viszont elaludtam. Másnap pedig nagy szerencsével jutottam csak ki.

Hogyan született meg az ötlet, hogy román-magyar irodalom tanszékre felvételizzen?

A földosztás után apám nem kapott állást a vitézi múltja miatt, így a '40-es évek végén Pestre kerültünk. Anyám fekvőbeteg, bátyám munkaszolgálatos, öcsém általános iskolás volt, így én alkalmi munkákat vállaltam. A diákkori soproni társaságomban készültünk a jövőre és én kaptam feladatul azt, hogy ismerjem meg a velünk együtt, a Kárpát-medencében élő többi népet. Emiatt a fővárosban az egyetemi felvételinél az első helyen választott néprajz után a magyar-román irodalmat jelöltem a másodiknak. Végül itt kezdhettem azzal az engedéllyel, hogy hallgathattam néprajz órákat is. Vajda László oktatott bennünket első éveseket, és elvitt minket 1951-ben Kecskemétre egy TSZ-be, s utána meg kellett írnunk, amit láttunk. Megírtam, s valószínű besúgó is volt köztünk, mert Ortutay Gyula tanszékvezető kihallgatott négyünket. „Te templomba jársz, Te leszóltad a Szovjetuniót, Te polgári filozófusokat tanulsz…" – Én „az egyetemre járkáló kis Németh László" voltam. Én köszöntem szépen a dicséretet, mire felelte „Micsoda, Te nem akarsz ide járni?!" Mondtam, amúgy sem biztos, hogy sokáig járhatok, „Hogy-hogy?" – kérdezte. „Mert szabályosan éhezünk, apámnak nincs állása, anyám beteg, bátyám munkaszolgálatos, el kell járjak dolgozni" – feleltem neki. Hamarosan elkéstem a néprajz előadásáról, mert kokszot válogattam reggelig. Ortutay észrevette, óra végén mondta: "Azt hittem már elvitte az ÁVÓ!"

Úgy voltam ugyanis beállítva, mint aki egy veszedelmes ember.
Egy hét múlva beszólított: "Nézze, magának ösztöndíjat „kijárni" nem tudtam, de a reprezentációs költségemet arra használom, amire akarom, és maga kap tőlem havonta 100 forintot." Akkoriban 1,50-en volt a kenyér, nem akartam elfogadni, de különben nem bírtam volna járni. Egyáltalán nem értettem egyet a politikai tetteivel, de részben neki köszönhető, hogy el tudtam végezni az egyetemet. Sokat vitatkoztunk az óráin, akkor is többször kimutatta, hogy nem gyűlöl, nem tekint ellenségének. Halálos ágyán meglátogattam, annyit mondott még utoljára: "Tudja, magának sok mindenben igaza volt, majd még beszélgetünk róla." Az emberek nem egyszerűen fekete-fehérek, árnyaltabbak. Bennfentes politikusként saját magát is kockáztatta azzal, hogy egy megfigyelés alatt álló, gyanús összeesküvőt támogatott…

Miért érdekelte a néprajz?

Soproni diákként cserkészek voltunk, a népi írókat olvastuk. A legnagyobb hatással az a két esztendő volt rám, amit Feketebokor-pusztán, a cselédek között töltöttem. Gyönyörködve néztem, ahogy a gyerekek vasárnaponként összegyűltek a cselédház végébe és énekelve, táncolva szórakoztak, felnőtt felügyelete nélkül. Ezt a művészi együttlétet senki nem irányította, a hagyományból való volt. Bevettek a méta csapatba, ahol nem volt győztes, ugyanis maga a játék volt a cél.

Ma minden verseny és a másik legyőzéséről szól, legyen szó sportról, tanulmányi versenyről vagy pénzversenyről. Mindez teljesen szemben áll azzal a gondolkodással, amit fölfedeztem a legszegényebbek, a cselédek között.
Érdekelt, hogy működik ez a másik világ. Cserkészként mi is jártunk táborozni, szerettem volna bejárni az országot. Sokfelé jártam, mentem és nem tudtam hol fogok aludni. Kértem szállást és ahol kaptam, ott pihentem meg. Így lehet igazából megismerni az embert. Az első hely, ahol Budapestről elindulva megálltam, Perkáta volt. A nagyanyám egykori cselédlánya akkor ott dolgozott. Ekkor készítettem az első feljegyzésemet is, miután népmesét hallgattam egy idős embertől; most kerültek elő ezek a kéziratok és meg is fognak jelenni. A néphez való kapcsolódás azt jelentette számomra, hogy meg akartam ismerni az egész országot. A feketebokori években tanultam meg, hogy van egy másik intelligencia, ami nem az írástól, olvasástól, az iskolai végzettségtől függ, hanem egy természetes népi intelligencia, s ez mindenképpen kutatásra érdemes.

Hogyan látja ma a művészet helyzetét? Mennyire szól róla az életünk?

Ma, 90 évesen az a meggyőződésem, hogy a szerves társadalom az, ahol az emberi kapcsolatok a művészetekkel megerősödve működnek, együtt teremtik meg a kapcsolatokat, végső soron a társadalmat. A művészet nem egy luxus, nem a szabadidő eltöltésének egy módja, hanem az alkotás öröme. Viszont a mai polgári társadalomban a művészet már specializálódott, vannak írók, költők, zenészek, de az egész társadalomnak maximum a 4-5 %-a él a művészetekből és akik eljárnak művészeti rendezvényekre, az se több 15-20 százaléknál. A művészet nem adja azt, amit adnia kell. Pedig a művészet nélkül az emberek közti kapcsolatok eltűnnek, megszűnnek, márpedig ezek létfontosságúak, annyira, mint az élelem, a ruha vagy a lakás. Az emberi kapcsolatok közvetítését a paraszti társadalomban a művészettel lehet megformálni, kinyilvánítani, míg működtetni a szeretettel, ami nem pusztán egy érzelem, ugyanis ez összefogó kifejezése annak, hogy az ember, társakra van utalva.

A társas élet életszükséglet. A művészetek lényege az érzéseknek az utánzása, szavakkal való közlése a másik személlyel.
Az utánzás egyrészt alkotás, amivel ki tudjuk elégíteni az alkotási igényünket is, másrészt a szeretet kielégítésének legalapvetőbb módja. Az anya-gyerek, a gyerekek közti, a párt keresők, a házastársak, az együttlakók, a falu, végül az egész nemzet a társas kapcsolatoknak a keretei, formái, és egytől egyig mind-mind életszükségletek.

Ezeknek az életszükségleteknek milyen, csak arra az egyre jellemző tulajdonságai vannak?

1961-ben, Moldvában jártam, Lujzikalugárban, ott hallgattam újévkor a ház elé jövő urálókat, ahogy hangos dobszóval, trombitával jókívánságokat mondtak. A házban több generáció lakott együtt, köztük egy fiatalasszony és a másfél éves gyermeke, aki fölsírt, mire az anyja próbálta alítani, vagyis visszaaltatni. A gyerek még nem tudott beszélni, grimaszait, hangjait az anyja utánozta. Közben rámosolygott, amire a gyerek visszamosolygott. Beszámolók szerint az állami gondozott kisgyerekek nem tudnak mosolyogni, vagyis azt is meg kell tanulniuk. Tehát az anya utánozta a gyerekét, hogy rábírja arra, tanulja meg a beszédét, a mosolyát. Fiaim születésekor az volt a rend, hogy három óránként volt szoptatás a kórházban, csak akkor hozták a gyerekeket az anyjához, de előre meghatározott idő múltával el is vitték, „mert rendre kell szoktatni a gyereket!" Aztán egy óra múlva már újból sírt, mert nem lakott jól.

A világ különböző részein az újszülöttet nem hagyják magára, hanem szorosan magukra kötik, és közben tudnak dolgozni a szüleik. Így érzi a gyermek az anyja szívverését.
A gyerekek érintések által tanulják meg a legalapvetőbb kifejezéseket. Mindennek megvan persze a maga ideje, így a gyerekjátékoknak is. Amikor már ez elmarad és párkereső vagy férjhez menő státuszba kerül a leány, annak is megvannak a maga szokásai. Később jön a házasság a maga érintkezéseivel, majd a rokonság és helyben lakó népcsoporthoz, végül a nemzethez való tartozás. Ez nálunk már régen nincs! Németh László írta, hogy irigyli a szerbeket, mert bármilyen ünnepség van, előkerülnek az énekmondók és közösen énekelnek a nemzetük hőseiről.

Az életszükségleteknek, akár a szokások megtartásának vannak kézzelfogható hatásai az életkörülményeinkre?

Egy amerikai kutatás a II. világháború után a Japánból érkezett menekülteket kutatta. Megállapításai szerint a japánságához való ragaszkodása szempontjából két nagy csoport különíthető el. Az egyik asszimilálódni akar, amerikai házastársat választ, angolul beszél, míg a másik japán párt választ, japánul beszél és megtartja a szokásaikat is. A legnagyobb különbség az, hogy a hagyományokhoz hű csoport életkora 5 évvel meghaladta a másik csoportét. Kopp Mária és Skrabski Árpád könyve a Magyar lelkiállapot is rámutat az emberi kapcsolatok fontosságára. Kimutatták, hogy a magyar társadalomban arányaiban több a daganatos és érrendszeri megbetegedés, több depressziós, valamint öngyilkos van, mint az európai átlag. Mindennek egy oka van, hogy az emberi, társadalmi kapcsolatok gyengék.

Ugyanakkor 1983-ban azt írta, hogy „A néphagyomány értékei iránt egyre nő hazánkban az érdeklődés az ifjúság körében is". Az azóta felnövő generációk tudatossága fényében – mikor sokan visszatérnek a nagyszülők falvaiba, meg akarják ismerni tudásukat – hogy látja, igaz ez mai is?

Egyre több olyan óvodáról tudok, ahol a gyermekjátékokat nem csak megtanítják, hanem játsszák is. Ahol a gyerekek érintkeznek egymással, és megtanítják nekik ezeket a játékokat, ott meglepően nagy átéléssel, átszellemülten, őszintén tudják ezeket az életszükségleteiket megélni. Több javaslatot is írtam a közoktatás átalakításáról, de még felelős miniszterként sem tudtam ezeket keresztül vinni. A kisiskolákat vissza kellene állítani, mert a nagy iskolákba a gyerekeket messziről viszik. Sietni kell, mert megy a busz, emiatt délután nincsenek már ott, nincsenek közös szakkörök, foglalkozások, így közösségek sem tudnak kialakulni. Az osztatlan képzésnek óriási pedagógiai előnye van, hiszen az osztatlan osztályban egy teremben és tanítóval több évfolyam is együtt tanul. Falvakban, ahol kevés gyermek volt, így zajlott az oktatás és semmivel sem rosszabb eredménnyel, mint a nagyszámú, osztott osztályokban.

Kutatások igazolták, hogy az osztatlanba járók közt előbb felismerni a kiváló tehetségeket, és könnyebb az elmaradottak felzárkóztatása is.
Megtudtam, hogy Angliában ma is elismert és gyakori formula, mert egymástól tanulnak a diákok a néphagyománynak megfelelően. Azt, hogy hogyan kell babát ringatni a 4 éves a 6 évestől tanulta meg. Volt egy szerves fölépülése annak a kultúrának, amely gondoskodott az emberi kapcsolatokról. Mindez az együttműködést erősíti, szemben a ma látható, „legyőzni a másikat" elvvel. A helytörténet, néphagyomány és a népművészet, nem csak oktatását hanem "használatát" is többször, több fórumon is szorgalmaztam, az éneklést, táncot, népszokások felelevenítését, kézimunkát. A tanítóképzést,  vagyis tanítók középiskolai képzését is javaslom, mert egy 14-15 éves fiatal még az akar lenni, amit megszeretett, később az, aki többet keres. Sajnos a tanítói és tanári pálya anyagi megbecsülésén is javítani kellene. Egy nemzet sorsának alakításában felbecsülhetetlen a nevelés, a nemzeti érzés ápolása.

Több írásában, tanulmányában a szeretet fontosságát járta körbe.

A gyerekjátékokban a teremtés ajándéka a fontos, az együtt teremtés pedig létszükséglet, és ez művészet. A szeretet az alapja mindennek, s ez foglalkoztatott engem is mindig. Ha egy nemzet szeretetkapcsolatai megszakadnak, például, ha egy földesúr elszakad a jobbágyaitól az olyan, mint amikor két szerelmest szétválasztunk. Minden magyar tragikus történelmi esemény – Muhi, Mohács, Trianon – azt az emberi kapcsolatot hiányolja, amit egymás iránti szeretetnek lehet nevezni. Elsőként Asztalos Miklós írta, hogy a földesurak érzelmi elszakadása a jobbágyaiktól, azok jogainak megtagadásától volt a fenti veszteségek oka. A történetírásunk szerint Muhinál az óriási túlerőben lévő, gyakorlott mongol hadsereggel szemben, a király fölmondta a szolgálatot, miközben két kortárs írta meg azt, hogy a magyar földesurak nem mentek el a harcba, mert IV. Béla rendet akart teremteni köztük a legelőkért folytatott vitáikban. Egy Robert nevezetű angol pedig lejegyezte, hogy Kijev vezetője, Demeter kérte Batu kánt mikor városát rabolták ki seregei, hogy menjen a magyarok ellen, azok gazdagabbak. A kán azt mondta, hogy a magyarok serege erős, így nem támadja meg őket, de Demeter erősködött, hogy mindenki tudja, egymás ellen fordult a király és a főnemessége! "Meghasonlott országnak nem ad az Isten győzelmet!"

Mária Terézia verte szét, tette tönkre a paraszti faluközösségeket, amikor törvénnyel tette lehetővé, hogy a földesurak kisajátítsák a falvak közösségben művelt és használt erdeiket, rétjeiket, árterületeket és vizeket, hogy ezen a területeket mind majorsági gazdálkodással gabona-termesztésre használhassák fel. A majorsági földeket robotba és nincstelenekkel, cselédekkel műveltették és a gabonákat kivitték az országból.  Arról sem írnak tankönyveink, hogy a 18. század közepén az erdélyi magyar földesurak ezrével űzték el magyar jobbágyaikat, hogy helyükre románokat telepítsenek, valószínű a könnyebben értékesíthető gyapjú megszerzésére. Ekkor fordul át a népesség nemzetiségi aránya, a románok javára, ami Trianonhoz vezetett.

Köztudott, hogy támogatja a művészeti oktatás visszaállítását. Mikor szűnt meg?

Az elmúlt évtizedekben fokozatosan csökkent a művészi nevelés lehetősége. Csökkent az énekórák száma, az együtténeklés, karének lehetősége, a testnevelési órákon a játék, a tánc elmaradtak. A táncház Japánban, Norvégiában népszerű, szinte kötelező. Nálunk pedig nem. Nagyon nagy hátrányban vagyunk, mert ez is oda vezet, hogy kevesebb az emberi kapcsolat.

Lesti Árpád

text