Sándor Ildikó

Az emberi „jól lét” öröme

 Korábban tizenöt éven át már dolgoztam a Hagyományok Házában, mindvégig a Népművészeti Módszertani Műhelyben. Aztán kétéves időszakot kihagytam, azalatt elsősorban az egyetemi oktatásra, illetve a tudományos publikálásra szántam az időmet. Kelemen László főigazgató 2019-ben jelezte, hogy a részleget addig vezető, nyugdíjba készülő Beszprémy Katalin helyére keresnek embert, vállalnám-e a feladatot. Azzal a kéréssel fogadtam el a megtisztelő felkérést, hogy mellette folytathassam az általam nagyon fontosnak tartott egyetemi oktatást is. A Népművészeti Módszertani Műhelyt 2020. elejétől vezetem.


– Újító szándékkal érkezett, vagy az örökség változatlan, tiszteletteljes továbbvitelének elkötelezettségével?
– Minden kezdés lehetőség a dolgok új nézőpontból való szemlélésére, végiggondolására, így azzal a szándékkal fogtam neki a munkának, hogy nézzük meg alaposan: kell-e, érdemes-e valamilyen módon átalakítani a tevékenységünket? Ennek érdekében stratégiai tervezésbe kezdtünk a módszertani műhely szintjén. E folyamat nagyobb része már a járványidőszakban zajlott, többnyire online formában, valamennyi munkatárs bevonásával. Volt ennek egy jövőkép-megfogalmazási része, egy SWOT-elemzés az erősségeink, gyengeségeink, illetve a munkánkat támogató vagy akadályozó környezeti elemek felmérésére. Ezt követően megfogalmaztuk az elkövetkező három-öt évben fontosnak tekintettek feladatainkat. Sajnos 2021 nyaráig felület, fórum hiányában nem tudtunk kellő hatékonysággal érvényt szerezni a stratégiának, ám a Kiscsőszön tartott táborral végre elindult a folyamat. A Kárpát-medence területéről ide hívtunk össze körülbelül száz szakembert a néptánc, a népzene és a kézművesség területéről, olyanokat, akik saját régiójukban rendszeresen oktatnak, foglalkozásokat vezetnek, zsűriznek. A kiscsőszi tapasztalatok, visszajelzések figyelembe vételével alakítjuk ki az aktuális munkaterveinket is. A legfontosabb felismerés, hogy a módszertani műhely elsődleges feladata nem a széles közönségnek szánt közművelődési programok és tartalmak kidolgozása, hanem ezeknek az „aktoroknak” a képzése, illetve továbbképzése, a velük való közös gondolkodás, általuk jól látható, strukturált holdudvar kiépítése. 

 – Hogyan fogalmazná meg a legfontosabb felismeréseket, amelyekkel immár tárvezetőként szembesült? 
– Mindenekelőtt azonosítottunk néhány olyan szempontot, amelyek összességében a jelen nagy, általános kérdéseinek számítanak, ám a Hagyományok Házának eddigi tevékenységében nem voltak túl hangsúlyosak. Ilyen a környezettudatosság és fenntarthatóság, illetve az ezekhez való kapcsolódás a néphagyomány irányából közelítve. Szeretnénk a jelen húsba vágó valóságához kapcsolódó területeihez kötődő programokat is kialakítani. Mindez természetesen nem járna a népművészeti ágazatok háttérbe szorításával, egyszerűen reflektálni akarunk világunk aktuális kérdéseire.

– Milyen „jövőképe” van a népművészetnek, a kézművességnek a huszonegyedik században?  
– A leginkább kirakatban lévő táncházmozgalom kezdeteitől, a „nomád” nemzedék indulásától is fél évszázad telt már el. A Hagyományok Háza fokozott intézményesülése, a volumennövekedés következtében az elmúlt húsz-huszonöt évben talán kissé visszaszorult a „revival”, azaz a jelen kori népművészet kutatása, szakmai gondozása, holott az is folyamatosan változó jelenség. A közeljövőben egyik kiemelt területünknek szánjuk a kézműves életpálya jellemző ívének, modelljének megrajzolását. Mindezt olyan körülmények közepette, amikor rengetegen foglalkoznak, nem kevesen meg is élnek a népi kézművességből a régi szerkezetek felszámolódása, a háziipari szövetkezetek megszűnése mellett. Alapos helyzetfelmérés mentén igyekszünk majd a döntéshozók figyelmébe ajánlani, miként tudjuk úgy támogatni a kulturális örökség megtartása szempontjából megkerülhetetlen szakmákat – kékfestés, szegedipapucs-készítés, hímzés, takácsmesterség –, hogy minél járhatóbbá váljon az út az ebből megélni akarók számára, fennmaradjanak ezek a mesterségek.

 – Visszahozható, vissza kell hozni e mesterségek egzisztenciális töltetét?  
– A lokalitásalapú, önfenntartásra törekvő népi kultúra művészeti gyakorlata soha nem volt l’art pour l’art jellegű, nagyon erősek az egzisztenciális vonatkozásai. Mi, a huszonegyedik századra csúcsra járatott fogyasztói társadalomban élők mostanában szembesülünk annak tarthatatlanságával, miközben már a huszadik század elején sokan – ide tartoznak a gödöllői telep művészalkotói is – egyfajta életreform keretében épp ennek a modernizációnak a kritikusai voltak. Akár a nomád nemzedék és a táncházmozgalom előképeként is. Az ezekben résztvevők sem önmagában a népzenében vagy népi díszítőmotívumokban lelték gyönyörűségüket, hanem a saját életükbe is igyekeztek bevinni a paraszti kultúrában megtapasztalt életmintákat. Ma is létezik egy ilyen, a modernizációval szembeni kritikus attitűd, kis elszigetelt kezdeményezések, jellemzően az értelmiségi társadalmi csoportokban. Manapság ezek szaporodóban vannak, a fiatal generációban ilyenfajta új hangok is megjelennek. Az elidegenedő, elszemélytelenedő társadalommal szemben ezek a kis csoportok a valós, személyközi közösségek megteremtése, fenntartása kérdésében is igyekeznek életmódkísérleteket végrehajtani, és ezek gyakorta a népi kultúrából táplálkoznak. Szerintem nagyon izgalmas generációs folyamat készülődik. A Hagyományok Háza részéről el tudok képzelni olyan szerepvállalást ebben a folyamatban, hogy segítsünk az egymást nem ismerő egyének, atomizált csoportok integrálásában. Ha csak felületet, teret biztosítunk, máris hozzájárultunk ahhoz, hogy összeadódjon ez az egyelőre szerteágazó tudás és szándék. Az intézményes támogatás révén a néphagyomány, népművészet irányából közelítve tudunk segíteni abban, hogy a millenniumi generáció válaszokat találjon az aktuális kérdésekre. 


– A kézművességben, a népi kultúra megélésében működik a páternoszter elv, azaz a fel a színpadra, le a színpadról késztetése?
– A kézművesség esetében is egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az általunk meghirdetett tanfolyamokra, alkotói nyitott műhelyekre járók az általános emberi „jól lét” – Andrásfalvy Bertalant idézve –, az alkotás öröme, mentálhigiénés szerepe, a közösségben alkotás jótéteménye reményében érkeznek. Másik terület, ami eddig nem nagyon volt az érdeklődésünk fókuszában, viszont egyre inkább kiteljesedik: a gyógynövényismeret, a népi gyógyászat, az ebben a témában zajló előadás-sorozatunk hatalmas sikernek örvend. És ez jóval több puszta ismeretszerzésnél, a megszerzett tudást a hallgatóság jelentős része alkalmazza is. A népi gasztronómia is ide tartozik, a régi ételek újrafelfedezése mellett a fenntarthatóságnak is nagyon fontos szerep jut. Egyfajta életreform összefüggésébe is illeszthető, amint a paraszti kultúrában fellelhető ételkészítési eljárásokat, alapanyag-felhasználás tekintetében uralkodó szemléletmódot sokan igyekeznek bevinni a saját életükbe. És mivel a nagymamától nem tanulták meg, más tanítási formák szükségesek, ebben a Ház fontos szerepet játszhat. 

– Húsz esztendő után, tíz esztendő múlva hogyan legyen?
– Egyfajta küldetésmondatként tartjuk számon: élhető műveltséggé tenni a néphagyományt a huszonegyedik század embere számára. Ezért, ebben a szellemben dolgozunk. Az alulról jövő, építkező mozgalmak hosszútávon is sikereseknek bizonyultak, erős mozgalmi, esetenként underground töltettel. Az ebben rejlő lehetőséget szeretnénk támogatni, felhajtóerejét széles körben is kihasználni. A Hagyományok Háza a zászlóshajója – persze nem egyetlen fóruma – annak a folyamatnak, amelynek során intézményesült a néphagyománynak a nemzeti kultúrába való beilleszkedése. A megírt stratégiáink utolsó mondata igazából egy dilemma kifejezése, ami abban áll: miként kerüljük el az intézményesség túlterjeszkedését, hogy az ne nyomja el az alulról érkező kezdeményezéseket, a mozgalmi jelleget. Hogyan lehet megtartani az intézményesség és a mozgalmi jelleg egyensúlyát? Erre kell figyelnünk az elkövetkező évtizedekben.


folkMAGazin, 2021/5, XXVIII. évf. 5. szám

text