Andrásfalvy Bertalan: Mindig a köznép sorsa érdekelt

A Kárpát-medence közepe, a Nagyalföld nemhogy puszta, hanem több századon át egy olyan táj volt, melyben a természetadta sajátságokkal együttműködve, nem megváltoztatva azokat, csodálatosan sokoldalú gazdálkodást folytatott a földet, vizet kezelő, nemcsak fizikai értelemben, hanem társas kapcsolataiban is egészséges faluközösségek népe. Minderről Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk.

– Mint néprajzos, a köznép sorsa érdekelt elsősorban, és így hamar észrevettem, hogy történelemkönyveinkben és történelem-szemléletünkben a parasztságot a nemzet sorsát irányító nagyurak szemszögéből látatjuk és ítéljük meg ma is

– fejti ki a nemrég kilencvenedik életévébe lépett néprajzkutató. Mint mondja, az első, már részleteiben is ismertté vált pusztító csapás a XIII. században érte ezt a tájat és lakosságát, amikor a főurak megkezdték a magyar szürkemarhák tömeges kivitelét nyugatra. Az egyre nagyobb legelőterületek megszerzésére törekedve pedig elűzték jobbágyaikat a művelt szántókról, árterekről, erdőkből és legelővé változtatták az egész határt. A népesedéstörténeti levéltári és régészeti kutatásokból sok ekkor elpusztult falu neve és helye is ismertté vált – tudtuk meg. Debrecen határában mintegy harminc településről maradtak fent emlékek. „A mai Hortobágy területét mint az ősi puszták máig fennmaradt emlékét mutatjuk be a világnak, holott több templomos falu helyét is megtaláltuk a területen” – mondja. 

– Az egykori, vízzel sokoldalúan együttműködő gazdálkodást, melyhez hasonlót vagy annak emlékét fellelhetjük több helyen is tőlünk Keletre, hazai kutatásaim alapján elneveztem ártéri gazdaságnak, mely a Kárpát-medencében sem pusztította, hanem egyenesen gazdagította az itt élő lakosság egészséges táplálkozását

 – mondja. Az ártéri gazdálkodás lényege abban állt, hogy a csapadékban gazdag hegyvidék évenként bekövetkező árvizét nem kergették át a száraz síkvidéken, hanem sok fáradsággal készült és fenntartott csatornarendszerrel, a fokokkal szétvezették az elönthető tájon. Ez nemcsak megöntözte a kiszáradt síkot, hanem a mélyebb részeken hetekig fennmaradó sekély víz a halak szaporodásának is biztosította a legjobb körülményeket. Az apadás megkezdésekor a vizet levezető árkokon a szaporulat visszatérhetett az állandó vizű folyókba, miközben a fokokba helyezett vesszőkből készített rácsokon kifogták a nagyobb halakat. 

Leírások bizonyítják, hogy a középkorban földi paradicsomként emlegették Európában a Kárpát-medencét. Egy francia szerzetes, Bertrandon de la Broquiere leírta, hogy hazánkban annyi halat látott, mint Norvégiában, ugyanakkor Magyarországon gabona, zöldség és gyümölcs is bőven terem. Mátyás király krónikása, Galeotto Marzio jegyezte fel azt a mondást, hogy folyóink kétharmada víz és egyharmada hal. Andrásfalvy Bertalan kutatásai kimutatják, hogy az ártéri közösben használt gyümölcsösökben egy lakosnak több mázsa gyümölcse is termett; elsősorban alma, szilva és körte. A termés felhasználása is teljes körű volt; amit nem ettek meg vagy vermeltek el télire, abból ecetet, aszalékot, pálinkát főztek, a hullott, férges gyümölcsöt pedig a legelő állatok fogyasztották el, így gátolva a kártevők elszaporodását. A lombtakarmány frissen és szárítva is vetekedett a széna értékével, s voltak olyan ártéri növények, melyeket a tél folyamán is lelegeltethettek az állatokkal, mint a gyékény, a nádkattyu vagy gyökérhajtás, a fűzfa, a berkenye és a szeder. Az ártér kisebb-nagyobb magaslatain, a göröndökön vagy ormókon pedig a nedves környezetben óriásira nőttek a zöldségek.

Az árvizek során kialakult nagy vízfelületek párakibocsátásukkal elősegítették a csapadék kialakulását is. Ahogy a néprajzkutató mondja, napjainkban több száz tonna humuszt kergetünk az egyre magasabbra kényszerített gátak közt megrövidített medrű Tiszával a Fekete-tengerbe, ami azelőtt szétterülve nemcsak öntözte, hanem meg is termékenyítette a tájat. Ugyanakkor a magas gátak sok helyen megakadályozzák a csapadékvíz bejutását a folyókba, és az így kívül rekedt belvizeket csak nagy költséggel, szivattyúkkal tudjuk átemelni. Anfrásfalvy Bertalan a Duna mente népének ártéri gazdálkodása című, több kiadást megért könyvében bizonyítja, hogy a vízrendezésekkel, folyamszabályozásokkal felszámolt, már a török korban is sérült ártéri gazdálkodás több értéket termelt, mint az annak helyén kialakított, gépesített és vegyszerekkel, védőszerekkel és műtrágyával termelő nagyüzemi gazdálkodás. 

Molnár Géza, Andrásfalvy Bertalan munkatársa szkíta tájépítészetnek nevezte őseink tájgazdálkodását. Munkásságáról megemlékezve korábban megírtuk, hogy ma a nagyüzemi gazdálkodás, a mélyszántás, a szervesanyag-utánpótlás hiánya, a védővegyszerek alkalmazása és az erdőirtás miatt a föld tápanyagtartalma folyamatosan fogy, a humuszképződés elmarad, így a vízmegtartó képesség is megromlik, ezért az állandó öntözés elkerülhetetlenné válik, melyhez rétegvizeinket csapoljuk le, vagyis a talaj vízkészletét ürítjük. A földfelszín növényi takarórétegének megszüntetésével pedig a kiszárított talajfelszínt még a folyamatos eróziónak is kitesszük. Agócs József erdőbiológus mondta egyszer, hogy a baj ott kezdődik, hogy a rosszat akarjuk minél jobban csinálni. Ráadásul a ma megtermelt zöldség- és gabonafélék beltartalmi értéke már csak töredéke az ötven-hatvan évvel ezelőttinek. Az erre vonatkozó kutatások Andrásfalvy Bertalan Ángyán Józseffel, Márai Gézával, Tanka Endrével és a már említett Molnár Gézával közös kiadványában, A magyar föld sorsa című kötetben jelentek meg. Hozzátehetjük, hogy a nagyüzemi gazdálkodás gépesítése és kemizálása a munkaerő gyarapítását, a természetes népszaporulatot is lehetetlenné teszi. Az általánossá lett mélyszántás a parasztságra jellemző kisüzemi felületi szántással ellentétben nagy károkat okoz, mert a baktériumflóra pusztulásával a tápanyagtartalom is eltűnik.

Andrásfalvy Bertalan azt vallja, hogy a magyarságot, nyelvét, művészetét, jó társadalmi kapcsolatainak hagyományát nem lehet a vérrel megörökölni, megtanulva kell azt vállalnia az egyéneknek.

Amikor arról kérdezem, hogyan találhatna vissza a nemzet az egykori paraszti társadalom hagyományaihoz, melyek minden területen a jövő építéséhez adhatnának tanácsot, mintát, megjegyzi, hogy művelődési miniszterként nem tudta megvalósítania azt, amit elengedhetetlenül szükségesnek érzett megmaradásunk érdekében; vagyis visszaállítani a falusi kisiskolákat. A művészeti oktatást kiemelten fontosnak tartja; az éneklést, táncos játékokat, népszokásokat, kézművességet, zenét egyaránt; a helyi műveltség és múlt megismertetését, és egy olyan történelem tanítását szintén, mely a nemzetből kitagadott nép igazi történetét és nemzetközi összehasonlításban is kimagasló értékű műveltségét, mint a jövő alakításának lehetséges mintáját, a sokoldalú, természettel való együttműködés lehetőségét, és az emberi kapcsolatok egészségének helyreállítását segítheti.

Zana Diana

text