Virágos réteken

Muzsikás zenekar koncertjén

– Elhűl ős színe láttán… Kodály mondta ezt a magyar népzenét hallgató városi emberről – így Hamar Dániel. Aztán nagybőgője után nyúlt, hogy folytatódjon a műsor.

A Müpában ülünk, a Muzsikás zenekar koncertjén, két nappal az év zárása előtt. Keresem magamban az elhűlést, a riadalmat, de nem találok mást, mint széles elégedettséget.
A magyar falu hangja és tánca ma már a városi embernek is kenyere. Ha pedig megterítettek, nem csámcsogva eszünk, hanem felöltöztetjük a lelkünket a közös alkalmakra.

Hogy a Muzsikás produkciója magával ragad, falusi bálba, lakodalomba cipel minket, hogy ott állunk az eresz alatt, a bábaasszony mellett, a temető mélyén, valamint földes szobában, csatatéren, templomban, mindenütt, ahol az eleink éltek, természetes. Az ős szín megelevenedik kétszer egy órára, barátokkal, vendégekkel, hogy mélyebb legyen a műsor. Nyíregyházi leánykórus szivárog be balról, jobbról, mindenfelől a színpadra, zümmög az ötven leány, mintha valami hatalmas, szent méhcsalád lennének. Kacsó Hanga tiszta hangja nem is annyira az övé, mint százezer és millió leányé, akik évszázadokon, évezredeken át sodorták a dallamokat az Értől az óceánig. Petrás Mária komoran és ünnepélyesen áll előttünk, moldvai magyar énekének megtalálnánk párjait Mongóliában, Belső-Ázsiában, Törökországban. Balogh Kálmán cimbalomjátéka az est fénypontja, bátor improvizációi, ötletes ritmusvariációi, erőtől duzzadó, de a közös zenébe simuló játékmódja páratlan és világszínvonalú. Berecz István tánca néha önkényes, mégis ott lüktet előttünk a mulatni vágyó, önmagát és a többieket szórakoztató magyar parasztlegény.

A Muzsikás pedig hát maga a Muzsikás. Sipos Mihály talán hatvan éve, a többiek pedig úgy fél évszázada barátkoznak a hangszereikkel. A műsoron – egy szatmári kivételtől eltekintve – keleti darabok, ha jobban tetszik, erdélyi kínálat, a szokásos kalotaszegi, mezőségi, gyimesi darabok mellett egy kis Moldva is, valamint közös produkció a leánykórussal, modernizált népzene is.

Ringatózunk a dalokban, gyorsan telik az idő. És nem nyugtat meg az elhűlés és az ős szín, gondolkodom hazafelé és elalvás előtt is rajta.

Mi volna a magyar népzene? Kodály mondta ezt is: „Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.” Igen, talán éppen erről van szó. Magyar népzenét hallgatni a magyar embernek: bóklászás illatozó, zöld réteken. Aminél szebbet elképzelni sem lehet. És ez még akkor is így van, ha a magyar népzenét manapság magas művészi színvonalon, sokszor utalásszerűen és feldolgozásokból kifacsarva kell magunkhoz vennünk. A Muzsikás azonban muzsikustársaival ebben is a lehető legmesszebb jutott: akadémiai tisztaságú játékmódjukban ott rejtőznek az erdélyi zenészek, adatközlők, a nagy idők nagy tanúi. Akikkel Hamar Dánielék valaha nem pusztán barátságot kötöttek, de a valóságos játékmódot, zenei világot is magukra kerítették, mint valami bő köpönyeget. Virágos rétekre vezettek minket ők és Halmos Béláék, Sebő Ferencék, Timár Sándorék, Vásárhelyi Lászlóék hosszú évtizedek óta, és hogy éppen ezeken a réteken bóklászunk, nem pedig műnótás betonplaccokon, aligha véletlen.

Ez a forrás, a tisztaság. A magyar nép és rokonainak ősi színe. Ázsia kopogtat keletről, ott, a színpadon is, bennünk is. Ezeregyszáz éve vagyunk európaiak, de a keletiség időnként elvarázsolja lelkünket. Hiszen ezek is, azok is vagyunk, komp­ország lakosai, földművelők, katonák, polgárok. Nyugaton élünk, de keletiek maradtunk legbelül.

A kötelező siralmak helyett, hogy jaj, mi van a fiatalokkal, mi lesz a magyar zene és tánc sorsa, Hamar Dániel szerényen mond még valamit a színpadon. Csak megemlíti: annak idején milyen kevesen voltunk, ma milyen sokan vagyunk. Elgondolkodom az elmúlt harminc-negyven éven: igaza van. A magyar hagyomány iránti érdeklődés undergroundból főárammá izmosodott. A fiam, akinek az élete a magyar népzene, meséli, hogy a heti táncházban, egy közepesnél kisebb városkában kétszázan-háromszázan is szoktak lenni. Felötlik bennem, micsoda egyöntetű közönségsiker volt néhány éve a Fölszállott a páva a televízióban. Valamint az is, ahogyan a magyar népzene immáron viták nélkül honos a mindennapokban, ahogyan beszivárgott a közös tudatba. Felejtés helyett tanulunk, keressük az értelmét, ami mindig volt, van és lesz is, de egy kis időre elfújták viharos, barátságtalan szelek.

Hallgatom a leporolt, kormos, zsíros mezőségi dallamokat a színpadról, és eszembe jut a táj. Sütő Andrásék néha egészen reménytelen, néha felemelően csodálatos buckás vidéke, magyarral, románnal, álmos falvakkal. És megelevenedik legényes és csárdás közben a színes, tarka Kalotaszeg, ez a csodás táj onnan, a Királyhágótól nem messze. Ahol a nép ugyanúgy egyensúlyoz a Partium és Erdély között dalban, táncban, viseletben, egész valójában, ahogyan mi is fejtegetjük, kelet és nyugat közül melyiket válasszuk.

Fejtegetjük, de nem riadalommal, méltatlankodással, az ős szín iránti megrémüléssel. Igen, tisztelt Kodály tanár úr, azon már túl vagyunk régóta. Benne élünk, ahogyan mindig is benne éltünk ebben a csodás körforgásban. Kellettek a jelzőbóják, hogy teljesen el ne tévelyedjünk útkeresés közben, de megérkeztünk. A magyar kultúra iránti szeretetünket, amely bár elillan majd dermedő testünkből, és lelkünkkel ismeretlen tartományokba távozik, a gyerekeink viszik tovább, örökkön-örökké, mindhalálig.

Ilyen egyszerű ez az egész.

Szentesi Zöldi László

text