Jelkép kisajátítás vagy hagyományok modern köntösben?

Te mit választasz? Matyós “latte art”-ot, vagy kritikus gondolkodást? 

A közvetlen jelenben a tradicionális népi kultúrával már nemigen találkozhatunk Magyarországon (sem Európában), annak folyamatosan változó, átalakulásban lévő verziójával viszont annál inkább. A 21. században már olyan kérdéseket kell feltennünk a népi kultúra kapcsán: Mi marad belőle és hogyan építhető be a mai kultúránkba? Hogyan szolgálhatnak minket a hagyományok és mi alapján szelektálhatjuk őket? Mi egyáltalán a hagyomány definíciója? Bár ezekre a kérdésekre nincs egységes, “jó” válasz, úgy tűnik, a társadalom azokat a hagyományokat képes tovább éltetni, amik a mindenkori jelen keretein belül is újrateremthetőek és értelmezhetőek - feltételezve, hogy az emberek egyáltalán szükségét érzik kapcsolatba kerülni a múlttal. 

Megszámlálhatatlan zenekar létezik jelenleg is itthon, akik “modern zenei köntösbe” (brrr)  bújtatva játszanak népdalokat, népzenét, másrészt táncházak százai dolgoznak szorgosan a régi hagyományok életben tartásán. Sőt, tavaly szeptemberben Ferenc pápa is saját szemével láthatta (és hallhatta), hogyan örökíti meg a magyar folklór hagyományait Tóth Gabi és a Sugarbird márka tervezői, akiket a magyar állam jelölt ki erre a feladatra. Ez a momentum ihlette ezt a cikket is: ekkor éreztük sokan, hogy a népi kultúra reprezentációja olyan - nem csak ízlésbeli - mélypontra érkezett, amikor már igazán van miről beszélni.

Vajon ezek a reprezentációk tényleg alkalmasak arra, hogy megőrizzék azt, amit a népi hagyományokból megőrizni érdemes? Tényleg lehetetlen hagyományokból táplálkozva olyan dolgot készíteni a 2020-as években, ami túlmutat önmagán - és nem csak az eredeti túlgiccselt paródiája? Mi az, ami mindezekből hiányzik? Mi teszi ezeket a jelképeket (Tóth Gabi ruhájának esetében a matyó hímzést, népviseletet, kézműves munkát), sokak számára a nemzeti identitáshoz való tartozást jelentő szimbólumokat nevetségessé? Nem a kontextus hiánya, hanem a kontextusból való kiszakítás és egy új, önkényes, erőltetett kontextus megalkotása.

Tóth Gabi Sugarbird (Czukormadár) ruhája nem “tiszteleg a matyó népművészet mintegy 150 éves múltja előtt”, hiszen annak semmilyen kontextusa nem adott: önző érdek által vezérelve saját branddé teszi azt, a magyar népviseletet paródiává, a kézműves munkát pedig bazárivá süllyesztve. És ebben nem az egyetlen, sőt. Ezek a történetek egy egész sor jelenségre hívják fel a figyelmet, amelyek minimum azóta velünk vannak, hogy bizonyos szórakozáshoz, öltözködéshez, mindennapi élethez kapcsolódó rítusok és szokások túlnőttek az eredeti funkciójukon és helyükön (vagy már nincs funkciójuk és helyük) és mindenki számára hozzáférhetővé váltak. 

Az, hogy bizonyos népi motívumok bevonulnak a divatba, a zenébe, keverednek más népi motívumokkal, új korok eszméivel, önmagában nem feltétlenül megkérdőjelezendő, születhetnek belőle nagyon jó dolgok (a magyar néptánc heteronormatív struktúrájának megreformálását kísérli meg például ez a kezdeményezés). Tudnunk kell, hogy ez teljesen elkerülhetetlen. Annak a természetéből adódik, hogy nagy, nyitott és sokszínű világban élünk. Minden ered valahonnan, amelyből fakadóan olyan, amilyen, és minden kultúrának vagy csoportnak megvannak a maga identitásteremtő elemei, amelyeket birtokolni nem lehet. Hogy mennyire vagyunk tisztában azzal, mi a története annak, amit hordunk vagy hallgatunk, már más kérdés. A népi motívumok esetében viszont fontos tudnunk, hogy sok esetben nem azért készültek, mert a csoporthoz tartozók így akarták definiálni magukat és elválasztani magukat másoktól, hanem, mert egyszerűen így szerették volna díszíteni a ruháikat, a rendelkezésükre álló eszközök ezt tették lehetővé. Bárki megkérdezte az első matyót, hogy ő matyó-e, és azért öltözik ilyen ruhákba, mert ezt másokkal is tudatni szeretné? Nagy valószínűséggel nem rendelkezett olyan nemzeti identitás-tudattal, ami erre sarkallta volna. 

Tóth Gabi ruháján a hímzést sajtóközlemények szerint több héten át készítették mezőkövesdi hímzők, ami egyben azt is sugallja, hogy a ruha igazán autentikus és hagyományőrző: hiszen a Sugarbird ezáltal olyan lehetőséget ad hagyományos kézműves foglalkozást űző magyar nőknek, amely a világ minden tájára hírét viszi nekik és a mesterségüknek is. Nagyon hosszan kutattam, pontosan kik, milyen körülmények között, milyen bérezésért cserébe készítették a ruhát, de sajnos semmilyen információt nem tudtam szerezni róla. Az eset jól példázza, milyen az, amikor egy közösség megkérdezése és beleegyezése nélkül, a nevükben felhasználunk egy motívumot, elvéve annak eredeti funkcióját és jelentését, és önkényesen a saját mondanivalónk igája alá hajtjuk. A végén pedig azt mondjuk, mindezt valójában értük, a közösségért tettük, még akkor is, ha nem kérték. A Sugarbird-nél sokkal nagyobb, világhírű luxusmárkák is keverednek hasonló ügyekbe: közel két éve Mexikóban óriási botrányt kavart Carolina Herrera új kollekciója, amelyhez egy az egyben lenyúlták az ország egyik (egyébként nehéz körülmények között élő) népcsoportjának motívumait; arról pedig akkor sem sikerült megtudni többet, hogy a kollekcióból befolyt nyereségből kap-e részesedést a népcsoport, amely kitalálta a ruhákon szereplő mintákat. 

Azzal, hogy egy alapvetően politikai esemény - a pápa Magyarországra látogatása mindenképpen az, ha nem is aktuálpolitikai értelemben, bár erről is lehetne vitatkozni - kisajátít egy népi motívumot, jelen esetben egy kézműves mesterséget, amit hagyományosan a magyarok egy csoportja űzött az Alföld északi térségében, felvet néhány kérdést: Hogy jön egymáshoz a pápa által képviselt római katolikus vallás és a matyó hímzés? Miért pont matyó? Ki Tóth Gabi, hogy a matyókat hűen reprezentálja a világ katolikusai előtt? És mi köze van ennek a katolikus valláshoz azon túl, hogy Magyarország lakosságának nagy része római katolikusnak vallja magát - ergo miért visel egy Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson valaki hagyományos magyar népviseletet? Nem világos az sem, a Sugarbird-nek - azon kívül, hogy magyar márkáról beszélünk - milyen létjogosultsága van olyan magyar népi motívumokból brandet építeni, amelyeket sokak egész életeken át, mesterség szintjén készítettek, és nincs róla tudomásunk, vajon ők - a matyók - beleegyeztek-e ebbe. Hol van akkor a határ a jelkép kisajátítás, a lopás és az inspirálódás között? 

Ha különböző politikai körök megpróbálják kisajátítani a közös kultúránk részeit, az érthető módon sokakat eltávolít a nemzeti hagyományoktól - ez lehet például az egyik oka annak, hogy egyre több ember fordul az európai identitása felé a magyar helyett. Arról nem is beszélve, mennyire veszélyes lehet mindez. A tradíciók tisztelete nem egyenlő (nem kéne, hogy egyenlő legyen) a megjátszással; márpedig az, aki több száz éves szokásokat próbál utánozni, akarva- akaratlanul megjátssza magát. Így válik minden túlazonosulás giccsé. 

Szabadrablás uralkodik a hagyományok és jelképek terén - ezen változtatni nem lehet, és talán nem is kell. Az viszont fontos párbeszédeknek lehet az alapja, hogy kritikával illetjük a tradícióinkat, kultúrális örökségeinket, és mindeközben nagyon odafigyelünk, hogy ne próbáljuk kisajátítani olyanokét, akik már nem tudnak kiállni érte.

by:
Sephardicgirlfriend 

text