Tötszegi Andrásné Varga Erzsébet “Puci Ángyi”

(1930-2022)

Üres immár a Véntündérek padja….
Van egy kis pad Mérában, a Szász utcán, az egykori nagy Tötszegi telek két háza között a sánc mellett, ahol nagyon sokat ültem. Egyszerű kis tákolmány, de talán nagy idők nagy tanúja, sokat lehetett ott hallani, tanulni, bölcselkedni. Itt szokott ugyanis pletykálkodni, szemügyre venni, figyelni a számomra a “mérai befogadtatásom” két csodás asszonya, kománék, Kisó néni (Tötszegi Károlyné Kozma Anna) és Tötszegi Andrásné Varga Erzsébet, vagy ahogy én megörököltem nevét: Puci Ángyi Erzsi néni.

Nehezen tudnám megmondani, hány órát ültem én ott a kispadon, általában kettejük között, sokszor egész sötétedésig, kezeiket fogva. Meséltek a régi életükről, az embereikről, Karcsi Bácsiról és András bácsiról, a mostani ésszel fel sem fogható nehéz munkákról, de a boldog, mulatós alkalmakról is. A számukra megadatott különleges élményekről is, hiszen életfelfogásuk, inteligenciájuk, emberszeretetük,
nyitottságuk és hatalmas tudásuk révén előbb Kallós Zoltán, majd Martin György látószögébe kerültek, mint hiteles tolmácsolói gyönyörű hagyományaiknak. Nagyon sok embert ismertek meg így, és talán nem is létezik Mérában megfordult és a Nádas-mente néprajza, táncos és zenei kultúrája iránt érdeklődő kutató, gyűjtő vagy csupán kíváncsi vándor, aki ne ismerte volna őket és a tágabb családot.

Engem “hatalmukba kerítettek” valahogyan. Rendkívül erős, soha el nem mulasztott késztetésem volt arra, hogy közéjük fészkeljem magam, kora reggel (mikor Ök már kint szemlélődtek), délután vagy fejés körül már este felé. Sokszor barátaimmal érkeztem Mérába juhmérésbe, vagy pakulár fogadásra, de egyéb alkalmakkor is és nagy volt persze a kísértés, hogy a többiek után menjek, de mindig “elakakadtam” a
kispadon. A “Véntündérek padján”, ahogy Tötszegi Sándor jó barátom hívta a szentélyt. Nem lehetett nem figyelni rájuk, annyi kincset osztottak meg az emberrel.
Tudtak családjaik minden tagjának minden dolgáról, meghányták-vetették a saját értékítéletük szerint. De talán a koruknál fogva nyugodt, felülről szemlélődő, a régiségbe ágyazott ízes mondatok, a bölcsesség és a mindenek feletti szeretet volt az, ami teljesen a hatalmába kerített. Egy ízben megtörtént (pont egy juhmérés alkalmával), hogy kellet volna mennem a többiekkel állást rakni a juhoknak az első gazda udvarán. Bakancsba, lájbiba, kalapba vértezve “életerősen” (az előző esti mulatás és pálinka után nem életszerü…) kilépve Sándorék kapuján, nem meglátom Kisó nénit és Erzsi nénit a kispadon?! Figyelték persze a szekereket, megrakva az isztrunga anyaggal, a
gyülekező férfiakat, ahogy mentek az utcán. Hát, gondoltam, vannak elegen, nekem itt más dolgom volna. Közébük ültem, mint szoktam, nekifogtunk diskurálni, hogy így ez a Finánc Feri, úgy az a Bolyi, meg emígy az a Boncz András, a Bordás Feri, meg a Csili Gyuri, aztán az a Bene (megjött-e a Bene?), meg régen aztán az Ö Sándoruk, meg az Andrásuk…. Hát vagy egy óra is eltelt. Aztán rákérdeztem az énekre,
tudtam, milyen szépen énekelnek mindketten. Húzódzkodtak egy darabig, aztán kötélnek álltak. Na akkor még egyet a Tamáskának énekelünk, de csak bent a konyhában. Betértünk hát Puci Ángyihoz a konyhába és életem egyik legszebb “néprajzi gyűjtése” került a felvevőgépbe. Örzöm a mai napig, majd egyszer közkincs lesz, ha rendesen archiválom.

Olyannyira időtlennek tüntek a szép és egészséges öregségükkel (a mindig makulátlan viselettel!), szellemi tisztaságukkal, hitelességükkel, hogy soha nem gondoltam arra, hogy egyszer csak majd már nem lesznek közöttünk. Jól gondoltam, hogy köztük kell ragadjak oly sokszor! Az említett alkalomra rá pár évvel Kisó néni távozott közűlünk, s maradt Erzsi néni. Éveken át már csak Vele üddögéltünk, tartva a régi szokást. Mindent tudott a családról, Eszterről, a gyerekekről, hiszen mindíg kikérdezett. S kérdeztem én is, tudtam én is mindenkiről, Tekláról, Cucusról, Szilárdról, Zsuzsikáról, még ha nem is találkoztunk vagy egy jó ideig. A kis pad, a sok szép együtt megült óra örökké velem marad, de sokakkal, Méraiakkal, Szász utcaiakkal is, hiszen hiányozni fog az utolsó Tündér onnan a padról sokaknak, akik
nap-nap után fel-le mentek, mennek az utcán. Szép kort élt meg, magasztos életet, ami megillette Öt az önzetlenül adottak után, elsősorban családjának, de ismerőseinek és az egyetemes kultúránknak is. Isten nyugosztalja Puci Ángyi-Erzsi nénit, aki immár a legszebb Tündérpadon énekel és mesél nekünk mindörökké!

Ezzel a két képpel búcsúzom, az utóbbi a Róla készült utolsó felvételem 2021 június 19-én, a kispadon, a mérai Szász utcán.




Henics Tamás.
 
 
 

text