Bartók személye mutatja, hogy békében megférhetne a népi és az urbánus mindenkiben – vallja a Muzsikás vezetője. Interjú táncházmozgalomról és hitelességről.
A rendszerváltozás hajnalától hosszú ideig lehetett látni széki asszonyokat, lányokat népi viseletükben a budapesti metrón. Nem olyan, mintha vége volna egy látomásnak?
Valóban eltűnt már ez a különleges és kedves jelenség. Régi barátunk, Simon Broughton londoni újságíró, folklorista, a legnagyobb világzenei magazin, a Songlines atyja 2020-ban filmet készített a magyarországi virágzó táncházakról. Elment a mezőségi Székre is, ahol én valaha még mindenkit széki ruhában láttam. Dokumentálta, hogy egy széki lakodalomban már csak tinglitangli zene szól, a nők csiricsáré ruhában nyomogatják a telefont. De eszem ágában sincs számonkérni rajtuk. A falusi érezte, hogy a városi lenézi őt, és szeretett volna változtatni ezen a helyzeten. Máshol korábban lejátszódott ugyanez. A régi fajta, szoros mintaadó szövetség előbb nálunk, később Széken is megszűnt.
Viszont a fél évszázada indult táncházmozgalom a magyarországi városok kulturális tereibe sok kis hagyományos Széket plántált, megkerülhetetlenül, végérvényesen…
Még nagyobbat állíthatunk! Az autentikus magyar népzene szerte a világon ott van, alapvetően mi ismertettük meg a Nyugattal, a Kelettel. Londonba talán még az idén újra eljutunk, a sokadik alkalommal. Két éve a tokiói World Trade Center Building giga-előadótermében léptünk fel a La Folle Journée komolyzenei fesztiválon egyedüli népzenei formációként. Ott, Tokióban japán zenészekkel kalotaszegi táncegyüttes és kalotaszegi zenekar is létezik. A prímás hölgy minden évben ugyanazon az erdélyi településen tölti rövidke szabadságát, hogy amit lehet, még tanuljon a helyiektől. Kérdeztem tőle, miért olyan fontos neki abban a metropoliszban éppen a kalotaszegi muzsika, levélben azt válaszolta: „Én ebben a zenében találtam meg magamat, a japán azonosságtudatom egyik legfontosabb része ez a zene.”
Hogy lehet, hogy a korábbi évtizedekben önök még gyűjthettek erdélyi autentikus népzenéket és néptáncokat?
Trianon csak hátrányt jelentett a nemzetnek – egy előny kivételével: hogy ez a roppant autentikus kultúra ott egy időre még konzerválódhatott. Az akkori Erdély-járók mintha ötven évvel mentek volna vissza az időben. Minden odalátogató tapasztalhatta a kommunista diktatúra okozta gazdasági elmaradottságot, az Erdélyt sújtó hátrányos megkülönböztetést és az etnikai-nyelvi diszkriminációt. Ezek következtében az emberek nem tudtak elmenni a faluból, de még csak tévét sem tudtak nézni a heti egy-két óra magyar adáson kívül.
Miért segítette a népművészet eredeti környezetében való tovább élését az, hogy zömében falun maradtak az emberek?
Nem volt lefejezve a falu. Az is otthon maradt, aki ha kitanulhatott volna, talán egyetemi professzor lehetett volna. Az ilyen ember a helyi közösségnek adta szellemi képességét, kreativitását, intelligenciáját, és ez hatott a helyben formálódó-alakuló, élő népművészetre. Képzeld el az eredeti értelemben vett faluközösséget, azt, hogy van az embereknek egy Yehudi Menuhinjuk. Ezek a falusi, jobbára írástudatlan, jellemzően cigány származású zenészek elképesztő tehetséggel, elhivatottsággal játszottak. Ott voltak minden nagy életsorsfordulókor, lakodalmon, halottkísérésen. Egyikük azt mondta: „Tudja, fiatalember – mert ez persze fél évszázada volt –, hogy a világon csak két zene van! Jó zene meg rossz zene. A jó zene az, ami az igazat mondja, a rossz meg hazudik magának.”
A táncház a rendszerben látens ellenállást képezett, megláttatta velünk, kik is vagyunk valójában”
A táncházmozgalom kezdetét 1972-re szokás tenni, és ön ennek, az egy évvel később alakult Muzsikás őstagjaival együtt, alkotó részese volt. Mi sodorta oda?
Az alapító tagok közül Sipos Misi szülei népi kollégisták voltak, abban a környezetben a népdaléneklés olyan volt, mint a lélegzetvétel. Ifjabb Csoóri Sándor édesanyja népdalgyűjtő és -énekes volt. A Sebőből később átigazolt Éri Péter Martin György tánckutató nevelt fia… Én diákkoromig semmit nem tudtam ennek a végtelen csodának a közeli létezéséről, nem csak azért, mert Budapesten születtem. Minden rokonom vidéken lakott, de már sehol sem volt meg az a zenei örökség, amely Erdély sok pontján még létezett. Hatéves korom óta tanultam komolyzenét, zongoráztam. Az I. István Gimnáziumban kiképeztek nagybőgősnek, mert arra volt szükség az iskola szimfonikus zenekarában. De zsebpénzkeresési céllal arra gondoltam diákkoromban, elmegyek egy néptáncegyütteshez fizetett zenésznek.
A táncház születése előtt is volt tehát néptáncélet?
Igen, de nem az igazi. A Vadrózsákban kottából játszottuk a zenekari árokban a zeneszerzők népdalszerű átdolgozásait, és fent a színpadon arra táncoltak a táncosok. Valamikor 1971-ben az együttes koreográfusa odajött hozzánk, hogy van itt egy Magyarországon élő székely táncos ember, Karsai Zsigmondnak hívják, nos, ő a következő néptáncfesztiválra meg fog tanítani nekünk egy táncot, de nincs rá kotta, a tíztagú zenekarból csak háromnak kell zenélni, egy hegedűsnek, egy brácsistának és egy bőgősnek. Odaadta a magnófelvételt, hogy hallgassam le. Otthon elsőre olyan macskazenének és nyávogásnak éreztem, hogy azt hittem, megfordult a szalag. Most már tudom, hogy a Kárpát-medence egyik legkeményebb, legvadabb, legősibb zenéje volt a felvételen – magyarlapádi népzene. Sokadszori hallgatásra észrevettem a szerkezetét, a szépségét, és belezúgtam a dallamba, mire elkezdtük játszani. A Bartók Táncegyüttesnek már az összes tánca ilyen eredeti gyűjtés volt azon a fesztiválon, a Vadrózsákéból csak egy. A Bartókkal Halmos Béla és Sebő Feri zenélt; a műsor után odarohantam hozzájuk, és azt mondtam: „Fiúk, szeretnék veletek zenélni, annyira jó, amit csináltok!” Azt válaszolták, hétfőn menjek le velük próbálni. Így kerültem át a Bartók Táncegyüttesbe én is, fölvettek mint fizetett zenészt. Sipos Misi is ott volt a rendszeres próbákon; a kis Csoóri, Sebestyén Márti és Éri Péter pedig a Bartók táncosai között.
Joó István interjúja a Mandiner hetilapban
------------------------
Hamar Dániel
1951-ben született Budapesten. A Muzsikás együttes vezetője, bőgőse, a táncházmozgalom kiemelkedő alakja. 1973-ban részt vett a Muzsikás megalakításában. Geofizikus, a földtudományok kandidátusa, az ELTE geofizikai és űrtudományi tanszéke űrkutató csoportjának nyugalmazott tudományos főmunkatársa. Házas, négy fia van, közülük kettő lelkész.
Nyitókép: Ficsor Márton
