Szívünk-lelkünk benne van

Nemcsak azt tanultam a mestereimtől, hogyan cifrázzak egy-egy dallamot, hanem szemléletmódot, bölcsességet, jellemet. Ez pedig kapaszkodó, hiszen ez teszi hitelessé a muzsikát – vallja Pál István Szalonna népzenész, a Szalonna és Bandája prímása, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, akivel a falusi zenészmesterek bölcsességéről, az apáról fiúra szálló tudásról és Margaret Thatcher frappáns megállapításáról beszéltünk.

 – A napokban jelenik meg a Jantyik testvérekkel közösen készített, Aranyosra festem című lemezük, amely Halmos Béla prímás, népzenekutató és az ötven évvel ezelőtt indult táncházmozgalom előtt tiszteleg. Az albumon meglehetősen rendhagyó módon idézik meg a népzenét. Hogyan született meg ez a koncepció?

Halmos Béla, a táncházmozgalom egyik alapítója az idén lenne hetvenöt éves. Sosem zárkózott el más műfajoktól, főleg ha jó zenéről volt szó, így a klasszikus rock­ot játszó PG Csoporttal is számtalan közös fellépése volt. A PG Csoport zenészei – Jantyik Csaba és Jantyik Zsolt – még a pandémia előtt kerestek meg a lemez ötletével és megkértek, segítsek abban, hogy a Bélával játszott közös dalaik népzenei feldolgozásban szólalhassanak meg. Először furcsállottam a kérést, ám a zenei anyagot hallgatva olyan érzésem támadt, mintha széki, kalotaszegi, füzesi dallamok szólnának, holott a zenét és a szöveget is a Jantyik testvérek jegyzik. Így igazán nem volt nehéz, hogy minden nótát a maguk karakterében, népzenei hangszereléssel játsszunk el, az összekötő dallamok pedig valóban a megidézett tájegységekről származnak. A technikának köszönhetően a lemezre került Halmos Béla egyik archív felvétele, így ha virtuálisan is, de együtt muzsikálhattunk egykori mesterünkkel, barátunkkal. Béla ugyanis nemcsak a táncházmozgalom egyik megalapítója volt, hanem tanára is: a ma aktív népzenészek jelentős része tőle tanult – erre is szerettünk volna az albummal emlékezni.

– Halmos Béla szerint „a hagyomány nem tett semmi rosszat, hogy őrizni kelljen. Inkább tovább kell adni.”. Ez a sokat idézett mondat a fél évszázada indult táncházmozgalom mottója is lehetne.

– A táncházmozgalom a falu öröksége, mi pedig a régi muzsikusok, táncosok tudását igyekeztünk és mind a mai napig igyekszünk megtanulni. A táncházmozgalom urbánussá vált, ám a hagyomány a hosszú évek alatt visszatalált a faluba: a sok esetben gyökereiktől már-már elszakadt falusiak a táncházmozgalom révén visszatanulták saját örökségüket. Ez az egyik záloga, hogy a mozgalom még több száz évig működni fog. A táncház ráadásul teljesen civil kezdeményezés: mivel nem erőlteti senki, mindenki élvezetből műveli. Mikor a tiszapéterfalvi népzenei táborban együtt játszunk a gyerekekkel, mindig biztatom őket, minél előbb álljanak össze kamarazenélni, fedezzék fel, milyen jó dolog közösségben, mások örömére muzsikálni. Ezek az élmények vezetnek el ugyanis a Bartók- és a Lajtha-gyűjtésekig, az írott kottáig.

– Vagyis mesterektől, a közösségi élményen keresztül érdemes népzenét tanulni?

– Régen úgy mondtuk, fülből, kézről kell tanulni. Mára a népzeneoktatás intézményesült, ami óriási dolog, a bölcsődétől az egyetemi képzésig kialakult a struktúrája. Virágvölgyi Márti, Salamon Bea, Árendás Péter – és még sorolhatnám azokat a kiváló zenészeket, akik kottaképre fektették a vonósjátékot, és emellett ott van az összes többi népi hangszer anyaga a tekerőlanttól a dudán át a furulyáig. A Hagyományok Házában a Kárpát-medencei gyűjtések dallamait bárki megtalálja lekottázva.

– De lehet valaki jó muzsikus úgy, hogy ne hallaná eredetiben a népzenei dallamokat?

– Ez tényleg megkerülhetetlen. Sok legendás falusi muzsikus nincs már köztünk, például Zerkula János gyimesi zenész játékát ma már csak videóról lehet ellesni. Nyilván más volt annak, aki ott ült mellette, látta, hogyan húzza a tánc alá, vagy miért éppen azt a dallamot kezdi játszani, amikor meglátja egy barátját a táncosok között. Ezek személyes élmények, és nekem szerencsém volt, hogy még találkozhattam vele, ahogyan hálás vagyok azért is, hogy otthon, Kárpátalján a híres cigányprímástól, Murzsa Gyulától tanulhattam. Nemcsak hegedülni tanított, hanem elmagyarázta azt is, hogyan öltözzön, hogyan viselkedjen a zenész, ha elhívják muzsikálni, hogyan tudja a legjobban szolgálni a közösséget. Ez a tudás apáról fiúra szállt, nem csoda, hogy a cigányzenészek mindig is köztiszteletben álló személyek voltak. Sajnos lassan eljön az idő, amikor mi mesélünk a fiataloknak arról, milyen volt ezekkel az idős mesterekkel együtt muzsikálni.

– Ezért is kezdett gyűjteni?

– A kárpátaljai Visken nőttem fel, és sosem gondoltunk arra, hogy az a kultúra, amelyben élünk, egyszer akár el is tűnhet. A saját nagyapám nekem nem adatközlő volt, hanem a családtagom. Emlékszem, egyszer eljött hozzá Kijevből egy professzor, és órákig beszélgetett vele a növénytermesztés legapróbb mozzanatairól, a természet rafinált összefüggéseiről. Aztán apu megkérdezte tőle, hogy édesapám ezeket honnan tudja? A nagyapám pedig azt felelte: fiam, ezt a faluban mindenki tudja. Vagyis a paraszti kultúrában ez a szerteágazó tudás alaphozomány volt, és így volt ez a muzsikusoknál is. Nemcsak azt tanultam meg a mestereimtől, hogyan kell cifrázni egy-egy dallamot, hanem szemléletmódot, bölcsességet, jellemet is. Ez pedig kapaszkodó, ez teszi hitelessé a muzsikát. Arról nem is szólva, hogy több évszázad tánchagyománya és zenekultúrája él a mai napig a Kárpát-medencében. A barokk vonós zene nyugatról érkezett hozzánk, ám ennek nyomait már nem nagyon lehet felfedezni a nyugati hagyományos népzenében. Európa közepén húzódik egy határvonal, és ettől keletre ha megszólal mondjuk egy erdélyi, székelyföldi forgatós vagy egy szlovák krucena, az olyan, mintha Vivaldi szólna, csak jóval vaskosabban. És éppen ilyen eleven mifelénk a középkor és a reneszánsz zenei öröksége: a tekerőlant középkori hangszer, az alföldi néptáncos gyerekek pedig ma is a tekerős muzsika évszázados dallamaira táncolnak.

– Hogyan maradhatott fenn ilyen érintetlenül ez a világ?

– A táncházmozgalom a kulcs: a múlt század elején a zenekutatók felvették, rögzítették, feldolgozták az archaikus zenei hagyományokat, megszülettek Kodály kórusművei, Bartók feldolgozásai. A hetvenes évek elején induló táncházmozgalom pedig képes arra az áttörésre, hogy az archaikus kultúrát bevigye a városi fiatalok közé, így pillanatok alatt szárba szökkent a mozgalom. Csak egy példát mondok: Vancouverbe kivándorolt lengyel családok leszármazottaival beszélgettem, akik szórakozásképpen a helyi táncházban méhkeréki és eleki táncokat tanultak. Kérdeztem tőlük, miért érdekli őket ez a világ? Mire azt felelték, tudják, hogy ez nem az ő örökségük, mégis érzik benne az eredetiséget és valahol mélyen a saját gyökereiket is. Azt hiszem, ez a nyitottság mutatja meg a táncházmozgalom lényegét: bárki művelheti, feltéve ha tiszteletben tartja ennek a kultúrának az értékeit. Az pedig ugyancsak az elmúlt ötven esztendő hozadéka, hogy a legtöbb kárpát-medencei településen működik népdalkör, vagy néptánccsoport, vagy valamilyen hangszeres együttes. Ezzel együtt visszatér a népi kultúra közösségmegtartó ereje is. Mindez persze nem működhetne a csodálatos zenepedagógusok, táncpedagógusok nélkül – elég, ha Pál Lajost, az édesapámat említem, akiről egy kedves ismerősünk jegyezte meg, hogy ötévente kellene őt továbbköltöztetni az ország különböző pontjaira, mert ahol tanítani kezd, ott csodát művel a közösséggel.

– Több mint húsz éve hivatásos zenész, a milanói Scala színpadától a dubaji világkiállításon át a Buckin­gham-palota trónterméig a legkülönlegesebb helyeken léphetett fel zenekarával, a Szalonna és Bandájával. Mi volt a legemlékezetesebb élményük?

– 2006-ban játszottunk első alkalommal az angol királyi család előtt, az 1956-os forradalom tiszteletére rendezett ünnepségen. Margaret Thatcher korábbi brit miniszterelnök is ott volt a meghívottak között, a koncert végén pedig azt mondta, ebben a muzsikában a magyar nép szíve-lelke benne van. Ez a mondat nagyon megfogott, mert nagyon igaznak érzem. Legutóbb II. Erzsébet királynő meghívására, Károly herceg hetvenedik születésnapján, a Bu­ckingham-palota tróntermében léptünk fel ötszáz ember előtt: a programban egy Broad­way-produkció, Joshua Bell és a BBC Kamarazenekara mellett szerepelt a Szalonna és Bandája, valamint a Fricska táncegyüttes. A nevünk mellett pedig az volt felírva: „Hét perc Magyarország.” A műsor után kezet foghattunk a királynővel, a királyi család tagjaival. Kissé bonyolult volt a protokoll, előre figyelmeztettek, csak akkor szabad megszólalni, ha a királynő kérdez, és akkor is csak tőmondatban válaszolhatunk. Mindezzel együtt csodás élmény volt. Ez a húsz év arra is megtanított, ha az ember hittel végzi a feladatát, meg is lesz az eredménye. És valójában teljesen mindegy, hogy Tiszabecsen, Szamoskéren, vagy Londonban lépünk-e fel. Volt, hogy egy Kecskemét melletti kicsi faluban zenéltünk a helyi böllérnapokon, és a koncert közben egyszer csak elment az áram. Fogtuk magunkat, leléptünk a színpadról, és olyat muzsikáltunk, hogy mindenki fülig érő szájjal ment haza. Mert ha azt látom, a muzsikánk örömet szerez a közönségnek, vagy valakit annyira meghat, hogy a könnye csorog, akkor úgy érzem, értelme van annak, hogy zenélek.

Szentei Anna

text