Nem az a cél, hogy a „folkrendőrség” átnevelő képzést tartson

Moldvai népzene Budapesten címmel rendeztek konferenciát

Moldvai népzene Budapesten címmel rendeztek egynapos konferenciát április 22-én, a Hagyományok Házában, melynek  témája a moldvai népzene táncházi folklorizmusa volt. A program nemcsak előadásoknak, hanem újszerű, interaktív konferencia-módszereknek adott teret, a napot pedig moldvai örömzene (jam session) és folkkocsma zárta. A széles spektrumot átfogó konferencia-programról a felkért résztvevők közül két népzenekutató-népzenészt, Lipták Dánielt és Németh Lászlót még az eseményt megelőzően kérdeztük, azt követően pedig Botezatu Isabela, tánc- és kulturális antropológia PhD-hallgató és Kerényi Róbert furulyás, népzenegyűjtő, a Szigony zenekar alapítója is megosztotta velünk gondolatait.

R&H: Miért van szükség ma egy tudományos konferenciára a moldvai népzene és néptánc kapcsán? A program leírásában szerepel, hogy „a moldvai táncházakat meg-megújuló vita övezi” – milyen vitákról van szó?

Lipták Dániel: Velem a vita több mint tíz éve jött szembe, amikor népzenetanárként növendékeket vittem versenyezni moldvai hangszeres anyaggal, és egyik-másik szám olyan értékelést kapott, mely szerint alapvetően elhibázott és hiteltelen volt az egész koncepció. Méltatlannak éreztem, hogy a növendékek kapják a hidegzuhanyt, akik nem tehettek semmiről, mert valójában mi, pedagógusok és szakértők mulasztottuk el, hogy olyan közös platformot, normákat alakítsunk ki ennek a sajátos anyagnak a felhasználásáról, ami mondjuk az erdélyi népzene esetében nyilvánvaló. Már akkor, a 2000-es évek vége felé megvalósultak az első kerekasztalbeszélgetések, mesterkurzusok, szakmai napok erről a témáról, de most

ideje újra felvenni a fonalat, hiszen még nagyon sok egyeztetésre van szükség, és sok az újdonság is.   
Németh László: Én nem tudományos, sokkal inkább szakmai konferenciaként tekintek erre az eseményre, hiszen a moldvai táncházi zene valójában alkalmazott folklorizmus, a táncház maga pedig sajátos módon alkalmazza városi környezetben a népzenét. A Hagyományok Házában ezt megelőzően, januárban volt már egy konferencia Konstrukció – Rekonstrukció – Adaptáció –  Alkalmazott néprajzi konferencia címmel,  ami pontosan arról szólt, hogy a táncházmozgalom és az azzal egyidőben kialakult kézműves – Nomád Nemzedéknek nevezett – boom hogyan integrálta a népművészetről, a folklórról meglévő tudományos értékeket és adatokat a hétköznapi kultúránkba. A konferenciára meghívott előadók közül sokan úgy lettünk népzenekutatók, hogy először táncházzenészek voltunk. Nagyon fontos, hogy van egy természetes mozgás a gyakorlati zenész szakmából a tudomány felé. Szeretnénk, hogy ez egy többirányú áramlás legyen, és a célunk, hogy tovább fejlődjön az információ- és gondolatcsere, ismerjék meg a kutatók, hogy vélekednek a zenészek, és fordítva, hogy mit mond a tudomány arról, ami a táncházban történik. Ez egy végtelenül gazdag téma és sok embert érint, így természetes, hogy kialakulnak vitás kérdések. A viták gyújtópontja általában mindig az, hogy milyen viszonyban van a moldvai zene és tánc táncházi megjelenése az eredeti formákkal, tehát a folklorizmus milyen kapcsolatban áll a folklórral. Amikor elindult a moldvai táncházmozgalom, sok esetben feltételezésekkel és egyedi megoldásokkal kellett kipótolni a tudást. Egy ilyen első, egyedi ötlet például a hangszerösszeállítás tekintetében tovább is örökítődött: sorra alakultak a „Tatros-klón” zenekarok, és azóta is sokan úgy gondolhatják, hogy a furulya-hegedű-koboz-dob hangszeregyüttes a hagyományos formája a moldvai tánczenének.

 
A Tatros együttes az 1990-es évek elején - forrás: Hagyományok Háza Facebook-oldala

Persze a vonósoknál is vannak viták, csak az a különbség, hogy a moldvaiban az eredeti anyag sokkal szabadabb értelmezése alakult ki, vehetjük példaként akár a koboz játékmódját, de a furulyások vagy a hegedűsök esetében azt is, hogy mekkora szerepe van az improvizációnak.

Itt rögtön felmerül az a kérdés is, hogy mennyire az önkifejezésről kell szólnia ennek az egésznek. 
Természetesen sértettség is van, a vitás kérdéseket épp ezért nem hatalmi szóval szeretnénk rendezni. Nem az a cél, hogy a „folkrendőrség átnevelő képzést tartson az elítélteknek”. A Hagyományok Házában úgy gondoljuk, hogy a folklorizmus minden formájának van létjogosultsága: ha valaki szeretne ragaszkodni a hagyományhoz, meg kell neki mutatni, hogy ezt miként tudja megtenni, de a szabad értelmezéseknek is engedni kell. Amire azonban fontos lenne figyelni az az, hogy nevezzük nevén a dolgokat. Pávai István szokta mondani, hogy a komolyzene-iparban sem szokás az, hogy valaki feljátszik egy Mozart-albumot, aztán ráírja, hogy Beethoven, mert azt jobban veszik, mindeközben a népzene világában igen gyakran előfordul, hogy moldvai csángómagyar népzene feliratú lemezek tele vannak román műzenei dallamokkal, vagy egy népzeneinek nevezett album tulajdonképpen a világzene kategóriába sorolandó. Úgy gondolom, hogy a Hagyományok Háza a témához való nyitottságát egyértelműen kifejezik a konferencia-módszerek is, amelyeket alkalmazunk. A frontális „megmondás” helyett a world cafének nevezett kerekasztalbeszélgetést és a pódiumbeszélgetéseket részesítjük előnyben. Ezek az újféle konferencia módszerek garantálják,  hogy minden résztvevő egyenrangúan megnyilvánulhat, és ténylegesen tud beszélgetni egymással. Aki eljön, azt érezheti, hogy az ő véleménye is számít.

 

Kerényi Róbert: Először is kihangsúlyozom, hogy amit mondok, írok ebben a témában, az a saját véleményem, és biztos vagyok abban, hogy nem vagyok tévedhetetlen. Valamint azt gondolom, hogy természetes dolog az, ha egy bizonyos témát ki-ki máshogy lát. Több megoldás is létezhet, és véleményem szerint kimondani a nagy „tutit” igencsak veszélyes. Magam is feltettem a kérdést – miért van szükség tudományos konferenciára a moldvai népzene és néptánc kapcsán. Nem szoktam konferenciákra járni, de azt kell, hogy mondjam, jó volt, hogy volt, és nagyszerű volt! Minden, ami ott elhangzott, megtörtént, mind az előadások, beszélgetések, mind a zenék…Szükség van, volna időnként szakmai beszélgetésekre, hogy megismerjük egymás gondolatait... Gratulálok a szervezőknek! 


Botezatu Isabela: Mindenképp lényeges egy ilyen konferencia, mivel sok anyag került felgyűjtésre Moldvából, és többféle rendszer is kialakult ezek rendezésére. Ez az esemény nagyon jó volt arra, hogy a témában érintett emberek találkozzanak valahol, tudjanak egymásról és arról, ki mit gyűjtött és hogy áll ehhez az egészhez…segíthet, hogy ne csak többfelé, hanem

egy irányba is haladjunk! 
R&H: Milyen személyes érintettséged van a témában? 

Botezatu Isabela: Moldvában születtem. Jelenleg másodéves PhD-hallgató vagyok a Szegedi Tudományegyetemen és a moldvai néptánccal foglalkozom, a népzenével nem – a kettőt persze nem lehet teljesen szétválasztani. Természetesen lényegesnek tartom a tudományosságot, a tudományos szemléletet, de mégiscsak egyfajta néphagyományról van szó, amivel kapcsolatban az az érzésem, néha elfelejtjük, hogy még nem halt meg, hiszen bizonyos emberek még élik ezt a kultúrát. Azt sem lehet mondani, hogy már mindent felgyűjtöttek volna Moldvában, amit lehetett. Emellett nem látom, hogy

maguknak a moldvaiaknak jelenleg milyen szerepe van az egész diskurzusban.
Fontos lenne, hogy még jobban be legyenek vonva a témába ők is, és volna is javaslatom arra, hogy még kik szólalhatnának fel akár – egy ilyen konferencián. Vannak olyan adatközlők is, akik aktívabban részt vehetnének ezeken az eseményeken.  

R&H: A moldvai népi kultúra ma mást jelent Moldvában és mást Budapesten? 

Botezatu Isabela: Azt látom, hogy egy kicsit másfelé halad és más célokat szolgál a moldvai népzene és néptánc Magyarországon, mint Moldvában, más irányban és más kontextusban mozog az itteni és a moldvai hagyományőrzés, és ebben a véleményben a konferencia is megerősített. Nem lehet azt mondani, hogy ez jó vagy rossz dolog, ez egy állapot. Feltételezem, hogy ez úgy történhetett, hogy Magyarországnak nehéz volt a moldvai kutatási tereppel folyamatos kapcsolatot tartani, de ettől még nem állhatott meg az élet: Budapesten is elkezdtek táncolni, zenélni és továbbadni másoknak a már megszerzett tudást. Ezalatt sokaknak nem volt alkalma Moldvába utazni, hogy megérezzék, az milyen. Egy idő után lett egy sokadik kézből megtanult anyag, amihez hozzáadódtak azoknak az embereknek az értékei, látásmódja és interpretációja, akik tanítottak.

Még mindig fontosnak tartom, hogy aki ezzel foglalkozik, látogasson el Moldvába, hogy lássa, hogy élnek ott az emberek, és hogy mennyire összefüggnek a dolgok.
Ott például önmagában csak tánc nem létezik, egy egész rendszer kapcsolódik hozzá: kik, mikor táncolhatnak, mi hangozhat el…A kultúra persze önmagában mindenhol változik, mindenképp fejlődik valamerre. Az irányt az fogja befolyásolni, hogy kiknek a kezei alatt történik ez a fejlődés. Moldvában és Magyarországon élni két külön életstílus, persze egyre inkább közeledik egymáshoz a kettő a globalizáció miatt. Azt különösen értékeltem, hogy a konferencia címében nyomatékosan benne volt az, hogy a moldvai népzenéről Budapest viszonylatában lesz szó – ez azt mutatja számomra, hogy nem csak én érzem úgy, hogy két terepe van ennek a kultúrának. 

 

R&H: Mit jelent az, hogy táncházi folklorizmus? A népzenekutatásban ez miért releváns téma? 

Lipták Dániel: A folklorizmus nem más, mint a folklór tudatos felhasználása egy új közegben, pl. Petőfi népies költészete, Bartók népdalfeldolgozásai, színpadi néptánc, vagy épp a Magyar népmesék című rajzfilmsorozat. Ennek egy sajátos magyar formája a táncház, amelynek nagy hatása volt és van más folklorizmus-formákra is. A kutatásban szerintem úgy nő a folklorizmus jelentősége, ahogy az eredeti közegében élő folklór visszaszorul; sok külföldi országban egészen természetes a folklorizmus-jelenségek kutatása, sőt rosszabb esetben összemosása a tényleges folklórral. De vegytiszta formában soha nem is létezett a folklór. Ha foglalkozunk a folklorizmussal, az megóv attól, hogy gyűjtött adatainkat egyszerűen a vegytiszta folklór közvetlen megnyilvánulásainak tekintsük, miközben valamiféle folklorizmus hatásával, közvetítő szerepével általában számolni kell.  

Németh László: Amikor ma népzenét gyűjtünk, akkor keveredve találjuk a folklór és a folklorizmus elemeit. A még élő adatközlők mára bekerültek a táncházmozgalomba, és az, amit ők most elő tudnak adni, már számos esetben és formában tartalmaz folklorizmus-hatást. A táncházmozgalom tehát visszahat Moldvára. Most már ott is olyan zenekari felállásban zenélnek a fiatalok, mint ami Budapesten elterjedt, és az itteni zenészeket tekintik példaképnek, ez pedig nagy felelősség. Ezért is hívtuk meg a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége hagyományőrzési programjának képviselőjét, a hitelesség témájában rendezett pódium-beszélgetésünkre. 

R&H: Miért válhatott a moldvai táncház egy szubkultúra szubkultúrájává? Mi lehet az oka annak, hogy külön utakon jár ez a közösség? 

Lipták Dániel: Azt hiszem, erről sokat fogunk beszélgetni a konferencián. Most csak három szempontot említenék. Egyrészt a moldvai táncház sokkal inkább függetlenítette magát az úgynevezett nemzeti kultúrától, mint a korábbi folklorizmus-formák. Másrészt: indulásakor kevés hiteles adatra tudott építeni, ezért viszonylag nagy szerep jutott a fantáziának, a szükségmegoldásoknak és a kortárs igényekhez való alkalmazkodásnak. Harmadszor:

erősebb ellenérzésekkel találkozott a táncházmozgalmon belül, mint bármelyik korábbi divathullám. 
Németh László: A vonós táncház születésekor olyan kutatók voltak jelen, mint Martin György és Kallós Zoltán, akiknek az eredeti anyagra vonatkozó ismereteik nagyon mélyek voltak, és ezeket hatékonyan adták tovább azoknak a fiataloknak, akik az első táncházakat szervezték. Érdekes és tanulságos elgondolkodni azon, hogy a Sebő vagy a Muzsikás együttes milyen tudatosan választotta szét a repertoárjában a táncházban játszott, eredetihez minél inkább közelítő zenét a koncertanyagtól, tehát a feldolgozásoktól és versmegzenésítésektől. Ennek az lehet a hátterében, hogy erős képet kaptak az eredeti anyagról, amit például a széki táncházban személyesen is megtapasztaltak. Közel 20 évvel később, amikor a moldvai táncház elindult, akkor nem volt a zenekarok mellett olyan mentor, mint Martin vagy Kallós, másrészt nem is kaphattak az eredeti zenéről igazán markáns képet, hiszen a 90-es évek elején például a koboz már rég kiveszett a használatból. Látható tehát egy generációs elcsúszás is. Összességében az indulás pillanatától már fennálló különbségek alapozták meg „a szubkultúra szubkultúrájává válást”. 

 

Kerényi Róbert: Másfajta zene, hangszerelés, tánc. Körtáncok, körben páros táncok. Más tánc érzés, gondolkodás és improvizáció, mint a „vonós” páros táncainknál. Könnyebben be lehet állni; a körben ott az együttlüktetés élménye; úgy tűnhet, hogy könnyebbek ezek, mint a párosok, ugyanakkor ott a veszélye a felszínes tudással való részvételnek. Persze kérdés, ki, mit vár a néptáncoktól vagy a táncházasditól. Természetesen nem kell mindenkinek mindent szeretni, ugyanakkor, ha valakinek problémája van valamivel, azt is érdemes megvizsgálni. E témában azt gondolom, hogy egy bizonyos zene és tánc szeretete, közömbössége vagy utálata nagyban függhet annak mélyebb vagy valamelyes ismeretétől, illetve nem ismeretétől. Szerintem ez lehet a probléma sok esetben. A táncegyüttesek (profi vagy amatőr) esetében is, ha nem tanulnak alapossággal, elkötelezettséggel és szeretettel egy táncdialektust, táncfajtát, vagy egyáltalán nem is foglalkoznak vele, akkor általában nem fogják megszeretni, használni. Ez kihat a táncházakra is. Ugyanakkor, például egy felszínesen eljárt moldvai tánc látványa is riasztó lehet egy olyan táncosnak, aki a páros táncok tudója. De fordítva is, egy „moldvaista” megrettenhet attól, hogy, hát bizony nem állhat be olyan könnyedén egy páros táncba, ha nem tudja vagy, ha tudja is, vajon felkérik-e? Szóval tanulás, elmélyülés, nyitottság és szeretet. Ha ezek megvannak valakiben, szerintem nem fogja lenézni ezt vagy azt a dialektust, s a másik embert sem. A nyitottság, szeretet önmagában is elegendő. 

R&H: Mi a legfontosabb üzenete a Lipták Dániel által említett konfliktusnak: „Ez a zene ősi magyar zene, sőt: a legősibb – vallják a radikálisok. – Ez a zene idegenszerű, ezért vonzó és  izgalmas – lelkendeznek a liberálisok. – Ez a zene idegenszerű, ezért taszító, de legalábbis gyanús – morognak a  konzervatívok.” Előadói, oktatói vagy kutatói munkád során a három megidézett véleménycsoport közül melyikkel találkoztál legtöbbször? 

Németh László: A moldvai zenében nemcsak román és magyar dallamok keverednek, de a kultúra sok más rétege is, az egészen modern dolgok az egészen régiekkel. Ez egy nehezen megfogható konglomerátum, amit sokan bizalmatlanul szemlélnek. Ezt nagyon jól kifejezi Lipták Dani idézete, ahol három aspektusát mutatja be azoknak a szélsőséges véleményeknek, amelyek a moldvai zenével kapcsolatban meg szoktak jelenni. Mindegyikkel többször találkoztam az elmúlt 20-30 év során, és a hozzájuk kapcsolódó sztereotípiákkal is. A vonós zenészek és táncházasok – hívjuk őket konzervatívoknak – részéről gyakori az a megnyilvánulás, miszerint a moldvai zene nem annyira a miénk és ráadásul olyan össze-vissza is. Ezzel ellentétben van egy olyan réteg, akit épp a vonós táncházaknak a „pitykegombossága” taszít. Őket szólítja meg a moldvai zene szabadsága, aminek kialakulásában nagy szerepe van azoknak a zenész egyéniségeknek, akik olyan nyitottságot képviseltek a kezdetekkor, ami sokak számára vonzó volt. Nagyon széles a spektrum,

ugyanazért a dologért sokan szeretik és sokan nem szeretik a moldvait, tehát mindenképp erős reakciót vált ki, vagy így vagy úgy. 
Kerényi Róbert: Számomra fontos egy zenében, táncban és a zenélésben, táncolásban, hogy legyen őszinte, izgalmas, legyen benne játék, legyen benne „kakaó” és megint csak szeretet. Innentől magától elrendeződik az, hogy ősi vagy populár, magyar vagy idegen…

 

R&H: Milyen eredményt, hatást vártok a konferenciától? Kiket szeretnétek leginkább inspirálni saját tudományterületetek által? 

Lipták Dániel: Szeretném, ha lassanként kialakulna egy közös információs bázis, ha növekedne a mozgalom szereplői között a nyitottság egymás iránt, és a tudatosság, hogy mire törekszünk, miért, és hogyan. Úgy érzem, ez kell ahhoz, hogy a mozgalom hosszú távon életképes legyen, és kibontakoztathassa lehetőségeit. Ez egy zenei megközelítésű konferencia, de mindebben természetesen nemcsak a zenészeknek, zenetanároknak, hanem a táncoktatóknak, táncházba járóknak, koreográfusoknak, művelődésszervezőknek, kulturális menedzsereknek is nagy szerepük volna, úgyhogy minél többféle embert sikerül megszólítani most és a jövőbeli hasonló konferenciákon, annál jobb. 

Németh László: Remélem, hogy sor kerül érdemi vitára, mindannyian rácsodálkozunk egymás véleményére és észrevesszük, milyen sokfélék vagyunk! Ahogy már említettem, nem azért hívjuk össze a szakmát, hogy irányelveket osszunk meg, de az ismeretterjesztést nagyon fontosnak tartjuk, valamint azt, hogy lássuk egymás gondolatait, céljait. A Hagyományok Házának terminológiai, amolyan „fogyasztóvédelmi” kérdésekben kell mindenképp markánsabb álláspontot képviselnie és elősegítenie az információáramlást, hogy megelőzhetők legyenek a szakmai bakik, amikre Dani is utalt. A cél az, hogy mind tudjuk, hogy pontosan mit csinálunk – vagy legalább érdekeljenek minket a fellelhető információk. Hiszen ha valaki szereti azt, amit csinál, bizonyára szeretné jól megismerni. 

 

Botezatu Isabela: Biztosan jó hatása lesz a konferenciának, hiszen sokan találkozhattak egymással és megismerhették egymás munkáját, így talán többen tudnak majd együttműködni, együtt dolgozni. Valóban fontos lenne, hogy a táncról is legyen egy hasonló alkalom! 

R&H: Kitől ered a konferencia megrendezésének ötlete?

Németh László: A konferenciának valójában Both Miklós főigazgató az ötletgazdája. Én eredetileg egy ismeretterjesztő kiállítást szerettem volna rendezni a Hagyományok Házában, és Miklós volt az, aki rögtön javasolta, hogy a kiállítás megnyitóját kössük össze egy konferenciával. A kiállítás végül csak a későbbiekben készül majd el, a konferenciát viszont megtartjuk. A témafelelős-szervezőtársam a HH folklór osztályát vezető Varga Máté kollégám lett, a program összeállításakor dr. Sándor Ildikó és dr. Pávai István szakmai tapasztalataira is támaszkodhattunk. Hatalmas az érdeklődés, vidékről, a határon túlról és többféle szakmából is jönnek a programra. A néptáncoktatók részéről teljes volt a felháborodás amiatt, hogy lényegében csak a zenéről szól a konferencia. Ennek a visszajelzésnek én mindenképp a pozitív üzenetét szeretném kiemelni: van igény ennek a témának a kiterjesztésére, így legközelebb már a tánc lehet a fókuszban.

A bevezető előadásokat és a pódiumbeszélgetéseket online streamben is lehetett követni a HH YouTube-csatornáján, a konferencia weboldalán pedig később is visszanézhetők és visszakereshetők az anyagok. 

Köszönjük a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét botezatu isabellának, németh lászlónak, lipták dánielnek és kerényi róbertnek!
 

 

Wereniki

text