<3.> A nép életében hangszeres zene és táncmuzsika rendszerint egyet jelent. Van ugyan példa éppen elég arra, hogy a táncolók, a táncszerű lépéseket végző leányok dalolnak s erre a dalolásra eképpen táncolnak karikázva, kalalázva, karéjjozásba, karikóba, de ez a tánc bizonyos kötött fajtája, nem pedig az általános tánc, a közösség szórakozása, amelyben mindenki részt vehet, s a dalolást nem tartják s nem is nevezik muzsikának. A tánc, a közösségi tánc mindig hangszeres muzsikát kíván.
A tánczenét szolgáltató muzsikus így szükségkép — legalább is a tánc tartama alatt — nem vesz részt a közösség szórakozásában, kívül marad rajta, s ha érzelmileg nem is egészen hidegen, de mégis csupán szemlélője a többiek táncának. A hangszeres muzsikus tehát foglalkozása révén kiválik a közösségből, bár nem szakad el tőle teljesen. S éppen ezen a ponton merülhet fel bennünk az a kérdés: eszerint a hangszeres zenével nem foglalkozhat akárki?
Nyilvánvaló, hogy a hangszer kezelése különleges rátermettséget kíván. Nem veheti akárki kezébe a hegedűt, a dudához sem ért mindenki, s a citerát sem kezelheti egykönnyen, akinek tehetsége nem adatott meg hozzá. Tehetség, hajlam azonban nem elég, hanem gyakorlat is szükséges, mert csak így sajátíthatja el ki-ki a hangszer kezelés rejtélyeit, a fogásokat, fortélyokat.
A hangszeren játszó ember hivatottsága tehát könnyen hivatássá válik, ha a hosszas gyakorlat végén a muzsikus a közösség igényeit állandóan kielégíti, s ha a közösség mindig számíthat teljesítményére. Ily módon az esetleg véletlenül feltörő vagy lappangó zenei tehetség lassanként a közösségből zenei értelemben kiemelkedik, majdnem szemben áll a közösséggel, bár szolgálja, belőle él. Helyzete a közösségben alárendelt ugyan, hiszen minél inkább hangszeres hivatásának él, annál inkább függ a közösségtől, viszont ugyanakkor egy tekintetben a közösség szellemi színvonala fölé emelkedik, mert amihez ő ért, azt akárki nem tudhatja, s éppen zenei gyakorlottsága révén lassan el is szakadhat a közösségtől, mert zeneileg fölébe kerekedik. Így lesz specialista.
A közösség viszont nem nélkülözheti játékát, ha szórakozni, táncolni akar s nemcsak tudja, hogy a muzsikus zenei tudásával a többiek zenei képessége felett áll, hanem néha valóban el is különíti a muzsikust, s nem tartja olyan embernek, mint a többi. De azt is tudja, hogy a zenész rá van utalva arra, amit ő, a közösség a muzsikusnak juttat. Ingyen a bolond sem muzsikál — szokták mondani.
A hivatásos zenész tehát függ a közösségtől, annál inkább, minél jobban a mesterségének él. A mesterségéből viszont csak úgy tud meg- <4.> élni, ha a közösség megfizeti a fáradságát, felfogadja a táncba s ő a fizetésért kielégítően szolgálja a falu szórakozását. Szellemileg tehát a muzsikus a közösség zenei színvonala felett áll ugyan, de társadalmilag az átlagos értékelés alatt, s ebből ered különleges helyzete a falu társadalmában.
Nem véletlen, hogy ha a muzsikusnak valamilyen más foglalkozása is van, s ez többnyire olyan, amihez a paraszti társadalomban nem mindenki ért. A muzsikus cigány gyakran a kovács mesterséget is folytatja. A kovács sem közönséges ember, s gyakran a rejtett dolgokhoz, a gyógyításhoz is ért. A tűz embere ő, s vajon nincs-e a muzsikában is valamilyen rejtett erő, valamilyen rejtett tűz? A dudás majdnem mindig pásztorember, s jól tudjuk, hogy a pásztorság szintén szemben áll a faluval, s mintegy lenézi az együtt terelődő, nyájban élő embert, akit „paraszt"-nak nevez.
A falu zenésze tehát társadalmilag hivatásánál fogva a falu szemében nem a közösség átlagembere. Könnyen megérthetjük tehát azt is, hogy a cigányságnak az a része, amely általában muzsikálással foglalkozik, zenélésből él, — jövevény, jött-ment volta miatt is könnyen vállalkozhatott a közösség zenei kiszolgálására, hiszen eredetileg sem tartozott a közösségbe. Amikor azután a hivatás, a mesterség apáról fiúra szállott, lassan-lassan a muzsikálás a cigányok különleges foglalkozásává lett, ha ugyan nem volt legalább jórészt talán már idejövetelük előtt is az. Így azután a köznyelvi szóhasználatban a cigányzene sajátos fogalommá vált, bár — tudjuk — maga a zene nem volt cigány eredetű, akár városi, akár falusi muzsika volt, hiszen minden népi társadalom a maga zenéje, tánca szolgálatát kívánja meg a muzsikustól. Ha ez a zene valóban cigány lett volna, bizonyára egységes vonásokat őrzött volna meg mind a városi szórakoztató zenében, mind pedig a falusi tánczenében. Ám nemcsak dallamanyagban, hanem előadási sajátságaiban is más mind a kettő, sőt nemzetiségi területek szerint is elég különböző.
Valószínű, hogy a népi tánczene hangszeres alakulásának folyamatában régebben valamilyen önálló népi hangszer volt a kezdet, pl. tömlősíp, duda. Ezt a hangszert azután a cigányság lassan kiszorította a zenei gyakorlatból. Ahol a duda eredeti szerepét még megőrizte, ez a küzdelem, mondhatnók, a szemünk előtt játszódik le. A nógrádi palóc községekben a kocsmai mulatozás során az öregek nem egyszer kényszerítették a cigánybandát, hogy játékával utánozza a már eltűnt dudát. Ilyenkor a prímás el kezdett játszani valamilyen régebbi dudafigurációt, rendszerint a hegedű középső húrjain, de úgy, hogy a szomszédos mélyebb üres húrt is állandóan hozzáhúzta. A kontrás, a bőgős a megfelelő üres húrok zúgatásával kísérte a prímást s így az egész együttes szinte dudaszerű hangzással szólalt meg.(1) A nógrádi palóc lakodalomban a menyasszony muzsikása egyes helyeken még ma is dudás, de a vőlegény már cigánybandával kísérteti magát a templomig. A templom előtt azután a dudás abbahagyja a játékot s az esküvő után, a lakodalom alatt a tánchoz már csak cigánybanda húzza a talpalávalót.(2) Ugyanígy szorítja ki napjainkban a mohácsi sokacoknál a gajdást a tambura-banda. <5.> Nem tudjuk, milyen volt Erdélyben a régi népi táncmuzsika. Dudát Erdélyben csak az oláhok kezében találtunk eddig s nincs semmi okunk annak feltételezésére, hogy a cimpoi a régebbi magyar tömlősíp átvétele lenne, hiszen neve görög eredetre, tehát a Balkánra mutat, s így valószínű, hogy a hangszer már korábban, még Erdélybe szivárgásuk előtt ismert volt az oláh pásztorok közt. Meg kell említenem azonban, hogy köztük is találhatunk dudautánzást. Arad és Bihar vármegye románlakta községeiből van adatunk arra, hogy a hegedűs az üres húrok zúgatásával és egyes jellemző figuráció alkalmazásával utánozza a dudát, s Szatmár megye oláhlakta falvaiban is ismeretes az efféle játékmód, tarkítva a duda jellemző vékony, rövid nyekkenéseinek utánzásával is.(3) Vannak ugyan az erdélyi magyar népdalanyagban olyan dallamok, amelyek felépítése, megjelenési formája az ország más részében dudanóta néven ismert dallamokkal azonos, ezek azonban nem adnak elég útmutatást az erdélyi magyar népzene hangszeres múltjára.
Mai napig kiderítetlen kérdés, hogy a hegedű keletről vagy nyugatról került-e hozzánk s nem tudjuk azt sem, milyen hangszeren játszottak régi hegedőseink. Annyi bizonyos, hogy a cigány, amióta mint hegedűst ismerjük, mindig jól kezelte a vonót s nem lehetetlen, hogy valamilyen vonós hangszer a cigányság kezében már ideérkezése előtt is használatos volt. Cigány dudással pl. ezideig seholsem találkoztak magyarlakta területen a kutatók.
A hegedű csekély hangereje az oka annak, hogy önmagában nem állja meg a helyét a táncmuzsikában s rendszerint egy vagy több más hangszerrel szokott társulni, hogy az együttes betöltse a tánchelyet. Közismert az ú. n. cigánybanda kisebb zenekarszerű összeállítása: néhány hegedű, brácsa, cimbalom, nagybőgő, klarinét. Ismeretesek azután olyan együttesek is, amelyekben csupán hegedű és cimbalom, hegedű és klánéta, stb. szerepel. Tudunk olyan együttesről is, amelyben a hegedű valamilyen ütőhangszerrel társul.
A máramarosi rutének tánczenéjét a tiszamenti falukban pl. háromtagú együttes szolgáltatja.(4) A dallamot a prímás játssza, a harmóniáról a kontrás gondoskodik, a ritmikus lüktetést pedig kisebbfajta dob adja. Ez utóbbi gyakran oly erősen szól, hogy egészen elnyomja a vonósokat; a tánc azonban elsősorban a ritmusra támaszkodik s ezt tökéletesen jelzi a dob átható hangja, amelyhez a hegedű csupán színezéssel járul. Másutt a nagyobb cigánybandában is a nagybőgő a legfontosabb a táncban s a zene akkor vág, ha a bőgőt jól megf...ássák.
A most említett háromtagú együttes mindegyik tagja férfi. Ismerünk azonban kéttagú „cigánybandát" is. A máramarosi oláhok tánczenéjét egyes helyeken egy szál cigánymuzsikus szolgáltatja, pengetett gitár kíséretével.(5) A gitáron nő játszik. A hangszer húrjait azonban rendszerint kicserélik nagybőgő-húrokra s így a pengetés inkább zörejszerű hangokat hallat, mintha darab fával súrolnék vagy ütnők a vastag húrokat. A hegedű neve itt ceteră, a gitáré zongură, a pengető-fáé pedig băt. <6.> Egyelőre nincs adatunk arra: van-e hasonló együttes a szomszédos beszterce-naszód megyei, a szolnokdobokai s más oláhlakta területen. De ilyenfajta az az összeállítás is, amelyet ebben a tanulmányomban tárgyalok.
