Minden nagy múltú tudós társaság büszkélkedik a maga csillagaival: legtöbbjük a közös kutatási terület kiemelkedő eredményei alapján kerül a kör vonzásába, és fénye a társas munka érintkező melegétől erősödik, amit a tudományos szakma hagyományos energiái táplálnak. Tudós keresi a tudóst és a tudósabbat, mert a csillag csillagrendszerbe való.
Ritka dolog, hogy valaki gyermekkorában érezzen rá egy tudós társaság munkájára, és az egy évtized múlva tartós tüzet fogjon benne. De KODÁLY és Társaságunk esetében érthető. A millennium konstellációja hozta őket össze. A néprajz tudósai a kiegyezés után egy új ezredév Magyarországának többnyelvű lakosságára gondolva fogtak neki az egyes csoportok tanulmányozásának —, ahogyan KATONA Lajos az Ethnographia első számában formulázta — anyagi és szellemi életük leíró és oknyomozó történeti vizsgálatának összehasonlító szemlélete alapján. A zenében élő és gondolkodó, sokat olvasó, nyelveket tanuló 13 éves nagyszombati gimnazista az ezredéves kiállításon tágranyílt szemmel bámulta azt a csodálatosan színes népéletet, melyet a néprajz szakemberei a kiállítási faluban eléje tártak; élénken felfigyelt a Fehér László-ballada sokféle dallamára, jól meg is jegyezte a táblázatot összeállító VIKÁR Béla nevét.
Azt nem tudhatta, hogy VIKÁR a következőket írta ugyanakkor Népballadáink összegyűjtéséről címen az Ethnographiában:
,, . . . pótolhatjuk a millenniumi évnek egy nagy mulasztását: . . . népballadáink és románczaink, valamint zenéjük kiadásával. A magyar népköltés jellemző sajátságai s a magyar népi zene lényege is kidomborodik ezekben, s ha sikerül őket be vinnünk a nagyközönség közé, tőlük várhatjuk leginkább, hogy a népies iránt való érzék ama rettentő süllyedésének irodalmunkban és főleg a napi fogyasztásra szánt zeneköltésben, a mit egy idő óta oly sajnosán észlelünk, lassankint gátat fogunk vethetni. ... A Magyar Néprajzi Társaság már évekkel ezelőtt beható emlékirattal fordult a magas kormányhoz egy ezzel rokon kérdésben, a magyar zeneköltészet (nép- és műzene) hagyományainak összegyűjtése és új kiadása tárgyában. Ez abbamaradt, mert pénz kellett volna rá, sok pénz — az pedig soha sincs."
A beadvány nyilván olyan publikációra gondolt, mint CHRYSANDER Denkmäler der Tonkunst-ja, mely a századforduló után Európa-szerte hasonló történeti zenekiadványokat inspirált, azzal a feltűnő különbséggel, hogy ezek egyikében sem szerepelt a népzene, mint éppen a magyarok tervezetében (valószínűleg VIKÁR érdeméből). Később sehol sem említik ezt az emlékiratot — érdemes volna utánajárni, hiszen tárgya és megokolása annyira rokona, szinte előzménye KODÁLY későbbi eszméinek.
A szellemek találkozása hamarosan nyílt kapcsolatban mutatkozott meg. A magyar-német szakos egyetemista KODÁLY disszertációjára, A magyar népdal strófaszerkezetére készülve visszaemlékezett a millenniumi kiállítás népdal-táblázatára, és 1903-ban felkereste VIKÁRT. Ezt írja emlékezésében:
„Nem kellett messze mennem, mert a Csillag utcai Eötvös Kollegiummal szemközt lakott, ott volt a Néprajzi Múzeum is, a hengerekkel. Mikor jelentkeztem nála, mint kezdő diák, kinek munkájához szükséges megismerni az ő gyűjteményét, kissé bizalmatlanul fogadott. Azt hitte, új elméletet akarok gyártani a magyar zenéről, ami akkoriban divatozott. Megnyugtattam, nem elmélettel foglalkozom, zeneszerzőnek készülök, ehhez is, de tudományos céllal is, tüzetesen meg akarom ismerni a népdal élő formáját, mert amit a kiadványokban találtam, nem elégít ki, s magam is gyűjteni szándékozom. Lassan fölengedett, eljött velem a múzeum kis udvari szobájába, ott voltak folraktározva a hengerei, s egy rossz kis zongora alighogy elfért . . . Megmutatta a fonográf kezelését, majd magamra hagyott.
Abban a kis sötét udvari szobában sok boldog órát töltöttem. Felváltva játszottam fonográfon a népdalokat és a zongorán a hatásuk alatt készülő szerzeményeimet...."
(Zárójelben tegyük hozzá: hála az akkori laza múzeumi szabályoknak és VIKÁR szakmai féltékenységet nem ismerő kedves emberségének.)
Új zenei világ nyílt meg KODÁLY előtt: a felejthetetlen millenniumi falu szépségét idéző világ, mely a német nyelvű zeneszerzési órák, a nyugatról áramló német későromantika zenéjét magáénak valló, ugyancsak német idiómával élő magyar intelligencia levegőjéből ígért szabadulást a zenei magyarságra éhes fiatal komponistának. Otthon érezte magát hamarosan BARTÓKkal együtt a Néprajzi Múzeum könyvtárában és úgy találta, hogy folkloristává formálódik. 1905-ben kezdődő gyűjtőútjain keresztül lett azzá, mint a néprajz példamutató nagyjai. Mint 1932-ben a Nyugat-Barátok Körében vallotta:
,,Mi a faluban nemcsak egy csomó dalt, . . . onnan kimarkolható, elvihető és felhasználható anyagot találtunk, hanem másvalamit is, ami nélkül ezek a dalok sem jöttek volna létre: kultúrát. Bármilyen furcsán hangozzék is: egységes, homogén kultúrát, melynek az a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de mindenesetre szerves kivirágzása. Olyan kultúrára kell gondolnunk, melyet írás és olvasás nélkül is meg lehet érteni, de amelyben megvan a kultúra főtulajdonsága: az, hogy részesét felvértezi minden eshetőségre és boldog emberré teszi mindaddig, míg a neki megfelelő életkörből ki nem lép."
— A romantikus folklorista hangja ? Inkább a hálás zeneszerzőé, akinek a falu ajándékozta az annyira keresett zenei anyanyelvet, és aki ezért súlyos felelősséget érez és vállal a néppel szemben. 1927-ben mondta a Népzene című előadásban:
„Köznép", „parasztság" . . . hallom, mi köze lehet a művészethez? Az, hogy a magyarság egészéből egyedül őrizte meg azt a szikrát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyúlhat a nemzeti művészet tüze. Paraszt-ember: az embert hangsúlyozom, nem azt, ami elválaszt tőle, hanem ami közös vele. . . . Nem helyes, hogy a magyar városlakónak a falusi magyar csaknem olyan exotikum, mint a néger. Nem elég autón átrobogni a falun. Be kell lépni a kapun, körülnézni a házakban: ott is emberek laknak. Sokszor égbekiáltó testi-lelki nyomorúságban (erről is mi tehetünk), és mégis mennyit tanulhatunk tőlük."
Ha a zenetörténész túlzottnak tartaná, amit KODÁLY 1933-ban éppen a Néprajzi Társaságban követelt (Néprajz és zenetörténet: „Emberileg is részesévé kell válni a hagyománynak és ezzel egy embercsoport lelki életének"), ne felejtse, hogy 1975-ben Bruno NETTL, a primitívek zenéjének ismert amerikai specialistája majdnem azonos kifejezésekkel élt: „Az ethnomuzikológus ma mar nem főként gyűjtőnek érzi magát; most inkább részt akar venni a kultúrában . . . Nagyobb tisztelettel nézünk arra a népre és zenéjére, melyet tanulmányozunk." Sőt: „Morális kérdés: vajon hogyan dolgozunk annak a vizsgált zenekultúrának érdekében." (Musica Indigena. Roma, 1975. 13 — 25: On Method in the Study of Indigenous Music.)
KODÁLY első írásának, a Mátyusföldi gyűjtésnek 1905-ben az Ethnographia adott nyilvánosságot; ugyanott a szerző már a Néprajzi Társaság tagjegyzékében is szerepel, a következő éviben BARTÓK Béla is.
1907-től mind a ketten felváltva közlik gyűjtéseik eredményeit az Ethnographiában: KODÁLY négy folytatásban nyitrai, nógrádi, gömöri és hevesi balladákat, 1908-ban BARTÓK székely balladákat, 1909-ben KODÁLY három folytatásban a Zobor-vidék népszokásait (folytatásuk 1913-ban), a Szép Ilonát és egy mátyusföldi ráolvasó imádságot, BARTÓK dunántúli balladákat. 1911-ben, mikor BARTÓK a népi hangszerek ismertetésébe kezd, mind a két fiatal főiskolai tanárt választmányi tagsággal tiszteli meg a Társaság: ezt megtoldja 1930-ban BARTÓK, 1940-ben KODÁLY tiszteleti tagságával (KODÁLY 1919-ben az alapszabálymódosító bizottság tagjaként is szerepel).
Az eszmei együvétartozás szép kifejezéseként az Ethnographia közölte 1913-ban Az Új Egyetemes Népdalgyűjtemény tervezetét, mintegy felelevenítve így a 90-es évek zenei elképzelését a népdal terén, és megbecsülve nemcsak kettejük hatalmas gyűjtő és rendszerező tudományos munkáját, hanem a hazai társadalom zenei életére irányuló tevékenységüket is. A Magyar Néprajzi Társaság zeneművész-folkloristákat avatott, akiknek alapelveit KODÁLY így foglalta össze a Társaság fennállásának hetvenedik évfordulóján:
„Népet csak egészben lehet megismerni. A nép dalát is csak az érti igazán, aki ismeri szokásait, ruházatát, ételét, építkezését, egész életét. És viszont. Akármilyen alapos résztanulmány csonka marad, ha nem terjed ki figyelme a nép életének minden jelenségére. Csak így jutunk el végre olyan fokú nemzeti önismeretre, amely egyrészt kielégíti a tudomány igényeit, másrészt gyakorlati életünk formálására is kihat."
A záró mondatfélt, a tudós és művész felelősségét saját emberségével szemben KODÁLY így vezeti le A folklorista Bartók leírásában:
„Művészi alkotó és előadó munkáját a tudós pontosságával, aprólékos gondjával végezte. Tudós munkáját pedig a kötelező pontosságon, alaposságon felül művészi intuíció élteti. A művésznek a műzene sáncain kívül eső, gazdag zenei élet ismeretét nyújtotta a folklorista. Ez viszont fölényes zenei tájékozottságot, beleérző képességet kapott cserébe a művésztől. Amellett, hogy a kettő elválaszthatatlanul egy, munkájában mégis szigorúan el tudta különíteni, nem úgy, mint a legtöbb művészkedő folklorista vagy néprajzba kóstolgató művész. Mert mind a kettőben a dolgok végére ment.
Mert tudomány, művészet gyökere egy. Mindegyik a világot tükrözi, a maga módján. Alapfeltétele: éles megfigyelőképesség, pontos visszadása és magasabb szintézisbe emelése a megfigyelt életnek. S a tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz: az igaz ember, vir Justus."
Látnivaló, hogy ez a folklorista KODÁLY önarcképe is.
Ilyen alapon találkozott az ő ragaszkodása és Társaságunk kitüntető megbecsülése. Fontos megnyilatkozásai hangzottak el közgyűléseinken és előadó üléseken: Árgirus nótája (1920), Néprajz és zenetörténet (1933), a Társaság fennállásának 70. évfordulóján (1959). Megnyitó a „Magyar népviseletek története" kiállításon (1953), főként pedig a Zene című fejezet a Magyarság Néprajza IV. kötetében. Viszonzásul Társaságunk tisztelte meg hatvanéves születésnapjára Emlékkönyvvel (1942 — 1943), többi jubileumain ünnepi köszentesekkel, védnöki tisztséggel (1946), főként pedig azzal az — ORTUTAY által kifejezett — ígérettel, hogy folklorista munkásságának kincseit (köztük kiválóan a Magyar Népzene Tára eredményeit) az egész magyar tudományosságnak és a népnek közvetíti.
Centenáris ünneplésünk is csak ennek az ígéretnek megerősítése legyen.