Kodálynál éppen fél évszázaddal fiatalabb lévén, igen későn, csak életének utolsó évtizetében kerültem vele közvetlen kapcsolatba.
1956
(1) A Magyar Népzene Tára III. B. kötetében jelent meg a mindmáig legnagyobb tudományos néptáncgyűjtemény, Lugossy Emma munkája. Az MTA I. Osztályának Közleményeibe Kodály recenziót kívánt megjelentetni a kötetről, s ezen belül külön a tánc részről is. Vargyas Lajos útján üzent a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályára, hogy ismertessük, méltassuk a III. kötet tánc részét. Lányi Ágostonnal és Pesovár Ernővel hármasban nekifogtunk, hogy recenzeáljuk, megbíráljuk e kötetet. Mintegy félévtizedes gyűjtő-, kutatómunkával, egyetemi végzettséggel, két könyvvel és néhány tanulmánnyal a hátunk mögött, akkortájt már nagyjából kialakult kutatási szemlélettel meg is írtuk ezt a recenziót, megengedve magunknak a nehezebb, kezdetlegesebb körülmények között dolgozó idősebb kutatóval szembeni kíméletlen, erősen elmarasztaló stílust, kritikai hangot. Nem vettük figyelembe, hogy az objektív körülmények (helyszíni lejegyzés magnetofon nélkül, kisteljesítményű rugós felvevőgépek) akkor még alig tették lehetővé Lugossy Emmának, hogy a nekünk is még csak vágyálmainkban létező korszerű kutatási-, közlési szemléletet maradéktalanul megvalósítsa.
Természetes, hogy csak kifogásolnivalót találtunk a régi, hiányos közléseket is újra közreadó munkában. Elküldtük a mintegy másfélíves kéziratot Kodálynak. Kodály szerencsére – a Népzene Tára egyetemes ügyét nézve, féltve – nem engedte megjelenni; félretette, mondván, hogy elég támadás éri a még alig megkezdődött Népzene Tára sorozatot zenei oldalról is, nem akar újabb ürügyet szolgáltatni a megszüntetésére. Utólag bebizonyosodott, hogy igaza volt, a Népzene Tára későbbi köteteit s munkáját annyi külső és belső támadás érte, mely igazolta, hogy Kodály idejében és joggal volt óvatos. Azonban mégis alaposan megvizsgálta a vádiratot, s a hibákra magyarázatot kért a szerzőktől. Talán ez volt az a pillanat, amikor Kodály észrevett bennünket, bár ennek jóidéig semmi jelét nem mutatta. Mintha elfelejtette volna az egészet.
1958
(2) Mégis, talán ennek volt köszönhető, hogy két év múlva a Magyar Néprajzi Társaság egyik, a bölcsészkar Múzeum körúti előadótermében tartott felolvasó ülésén – melyet ezidőben már igen ritkán tisztelt meg részvételével – ártatlanul megjelent Pesovár Ernővel tartott előadásunkon, amelyen a szabolcs-szatmári monografikus néptánckutató munka eredményeiről, tapasztalatairól számoltunk be elsőízben. Lássuk, mit csinálnak az ifjú titánok. Bizonnyal Kodály érdeklődésének köszönhettük, hogy munkánkra ezután már a néprajzi szakma is kezdett odafigyelni.
1961-1964
(3) A hatvanas évek elején egyre szorosabb személyi-szakmai együttműködés jött létre a népzenekutatókkal, minthogy a Népművészeti Intézetben egyre szűkültek gyűjtési, kutatási lehetőségeink. Régi kollégáink, barátaink, Sztanó Pál, Olsvai Imre, Halmos István, Borsai Ilona, Sárosi Bálint, Víg Rudolf s mesterünk Vargyas Lajos az MTA Népzenekutató Csoport munkatársaivá váltak, és rajtuk keresztül szorosabb kapcsolat alakult ki a Csoporttal s különösen a fiatalokra támaszkodó Járdányi Pállal.
Ekkor indultunk meg Andrásfalvy Bertalannal és Pesovár Ferenccel rendszeres erdélyi gyűjtőútjainkra, s a felvételekhez gépi- és szalaganyag segítséget a Népzenekutató Csoporttól kértünk. Aktivitásunk ismét felkelthette Kodály figyelmét, mert mindig minden támogatást megkaptunk ehhez a munkához.
A magyarországi látogatásra érkező erdélyi vendégeket rendszerint bevittük a Népzenekutató Csoportba, ahol Kodály ilyenkor mindig megjelent. Sőt, külön figyelmeztetett: ha erdélyiek jönnek, azonnal értesítsük őt, mert ha itthon van, feltétlenül találkozni akar velük.
Három ilyen emlékezetes találkozást idézek fel. Elsőnek mérai barátaink. Varga József, Tőtszegi Károly és Tőtszegi András, hatalmas, tagbaszakadt kalotaszegi férfiak találkoztak Kodállyal, aki a hangfelvételek elkészítése után így búcsúzott tőlük: „Őrizzék meg a nagyságukat!" – Máig emlékeznek rá.
Másodszor a lészpedi Jánó Anna és a feketelaki Balláné, Szász Etus voltak a vendégeink, kiknek Kodály – mivel mindketten kitűnő énekesek voltak – különösen örült. Reprezentatív felvételek sora készült velük, melyek néhány év múlva az új magyar népzenei felvételek díszévé váltak. Budapesti utazásukra Kallós Zoltán ösztönzésére és anyagi támogatásával került sor. Anna még Erdélyben sem járt soha, s most rögtön Budapestre, Kodály Zoltán elé került. Etus kiműveltebb, Kolozsváron sokat megfordult parasztlány volt, de Budapest, Magyarország és Kodály neki is életre szóló élmény maradt. Kodály Annától egy teljes moldvai csángó női öltözetet vett meg felesége részére (természetesen a vételár többszöröséért). Egy fénykép is őrzi az emlékezetes találkozást, mely az Igaz Szóban annak idején megjelent. A képen Kodály a két asszony között ül. Tréfás megjegyzését az Igaz Szó megszépítve közölte, mert Kodály akkor ezt mondta: „Két szélén angyal, közepébe tyúksz...", mint ezt egy bukovinai gyermekjátékban szokták mondani. Emlékszem, a szemérmes Anna nagyon szégyelte magát.
Kodály Zoltán és felesége a lészpedi Jánó Annával és a feketelaki Szász Etelkával (1962)
forrás: Igaz Szó, 1982. 545.
Harmadik alkalom a gyimesiekkel való találkozás volt. Antal Péterné Finánc Erzsi járt itt fiával, a Vak Zolti prímással (Antal Zoltán gyimesi paraszthegedűs). Zoltit Kodály minduntalan arról faggatta, hogy szoktak-e a prímások a hegedűkíséret mellett énekelni, mert ő Bukovinában hallott még ilyet. Vak Zolti pedig egymás után dalolta a hegedűvel kísért keserveseket, ezekről ismét felvétel készült. De Kodályt a tánc is érdekelte. A szemérmes Erzsi néni, akit én egy fél évtizedes ismeretség után sem tudtam soha megtáncoltatni, most Kodály unszolására, fia muzsikájára felállt, s én voltam kénytelen a lassú és sebes magyarost s a kettőst bemutatni vele, botladozva, hiszen még sohasem táncoltunk együtt, mert Erzsi nénit otthon sem sikerült táncra bírnom. így legalább Kodály jóvoltából, egyszer életemben láthattam táncolni ezt a csodálatos asszonyt.
Mindezek a találkozások Kallós Zoltánnak voltak köszönhetők, bár ő csak két kedves énekesének, Annának és Etusnak találkozóján lehetett személyesen jelen. Kodály Kallóst rendkívül nagyra becsülte, s mindig, ahol csak tehette, anyagilag, erkölcsileg segítette. [...]
1962
(4) 1962 táján a Magyar Táncművészek Szövetsége és a Bartók Archívum közös ülésszakot, munkamegbeszélést szervezett a tánc és zene összefüggésének témakörében. Szentpál Olgával tartottunk előadást az eredeti néptáncok és népzenei kíséretük összefüggéséről. Az előadások vázlata a Táncművészeti Értesítőben jelent meg. A Bartók Archívum igazgatói szobájában tartott előadáson – melyen Szabolcsi Bence elnökletével az akkori Zenetudományi Intézet kutatói vettek részt – Kodály is megjelent, sőt a Népzenekutató Csoport tagjai számára is kötelezővé tette a részvételt. (Azt mondják, Kodály ekkor járt először és utoljára a Bartók Archívumban.) Az előadásokat nagy figyelemmel meghallgatta. Az én előadásom során, amikor már elmondtam a magamét, és szétosztottam az illusztrációként választott szinkron-táncírásos példákat, ő, miután áttanulmányozta azokat, elégedetlenül megjegyezte: „Én ezeket a hieroglifákat nem ismerem. Szeretném a táncokat is látni, „táncolja le nekem!” Irulva-pirulva, kénytelen voltam magam illusztrálni a leírt táncokat, hogy mondanivalómat igazoljam. Ezután Kodály még néhány megjegyzést, kérdést tett fel a szimmetrikusan ismétlődő kétlépéses csárdás kétütemű egységének és a tripodikus csárdásdallamoknak ellentmondó kereszteződésére vonatkozóan, s aztán a további vitát meg sem várva, elment. Ez az eszmecsere számomra később a proporciós gyakorlat valamint a néptánc és népzene közti rendszeres polimetria felismerésének egyik kiindulópontjává vált.
Ezt az előadást később részletesebben kidolgoztam, de erről Kodálynak nem volt tudomása. Mégis, két év múlva, amikor az IFMC konferencia anyagát megjelentette, egyszercsak üzent, hogy azt a régi előadásomat, ha még nem jelent meg, küldjem el a kötet részére. Bele fogja illeszteni, bár a konferencián ilyen témakör nem szerepelt. Ennek köszönhettem, hogy ez az előadás megjelent. (Magyar verzióját később Járdányi Pál kritikájával javítottam ki.)
1963
(5) A következő meglepetés az volt, amikor Pesovár Ernővel felszólítást kaptunk, hogy csatlakozzunk táncelőadásokkal a Gottwaldovban megrendezendő IFMC kongresszus előadói gárdájához. A küldöttségben Kodály, Lajtha, Ádám Jenő, Kiss Lajos, Vikár László, Sárosi Bálint, Vargyas Lajos, Pesovár Ernő és én vettem részt. Kodály kijelentette, hogy bármiről tarthatunk előadást, legyen film és táncírás, jó, de „ha nem táncolnak, nem jöhetnek velem". Így mindketten kénytelenek voltunk úgy megtervezni előadásainkat (Pesovár a magyar néptánckutatás helyzete és módszereiről, én a magyar tánctípusokról), hogy gyakorlatban illusztrálnunk is kellett. Az előadások után Kodály megjegyezte, hogy csizmában jobb lett volna. Lajtha viszont megszidott minket, mondván „Gyerekek, nem így kell ezt csinálni. Majd ha hazamegyünk, gyertek el hozzám s megmagyarázom. Mindenesetre annyit jegyezzetek meg már most, hogy egy magyar úr nem táncol az idegeneknek, mint egy majom." (Lajtha a magyar zászlót is előkelőbb helyre tűzette a gottwaldovi szálloda homlokzatán.) Ádám Jenő pedig az előadási modoromat, stílusomat javítgatta, főleg hangerő és artikuláció tekintetében. Ennek eredményeként az erősítővel elhangzó „Ladies and Gentlemen" aztán olyan hangosra sikerült, hogy majd kiszaladtak a teremből.
Kodály nehezményezte, hogy előadásomat néma filmmel illusztráltam. Ekkor mondhattam el neki részletesebben a hangosfilm készítés számunkra egyelőre legyőzhetetlen technikai akadályait. Ennek is hamarosan meglett a következménye.
(6) Még a Népművelési Intézet Táncosztályán voltam félnapos előadó, amikor egyszercsak csörgött a telefon, s a titkárnő Kodály Zoltán tanár urat jelezte. A kagylót majd kiejtettem a kezemből. Kodály néhány szóval, nagy szünetekkel közölte, hogy külföldi magyarok tánccal kapcsolatos kéréseit kívánja velem mielőbb megbeszélni. Mondtam, hogy mondjon időpontot és helyet, s ott leszek. „Magának mikor jó?" – volt az újabb kérdés. „Bármikor, tanár úr." Hosszú hallgatás után éreztem, hogy mindenképpen tőlem vár választ. Mondtam egy csütörtöki napot. „Lakásomon 2 órakor, jó lesz?" „Jó." Amikor megérkeztem, délutáni pihenéséből kelt fel – nemrégiben szívinfarktuson esett át – abbahagyta a görög szöveg olvasását s egy levelet adott a kezembe. Egy ausztráliai magyar nő levele volt, aki a harmincas évek végén, még mint kislány, kórusban énekelt, s erre hivatkozva Kodályt arra kérte, hogy magyar tánckiadványokat és filmeket küldjön neki, minthogy a magyar hivatalos szervekhez intézett korábbi levelei válasz, eredmény nélkül maradtak. Kodály az angol követségen keresztül mindenképpen segíteni akart. Tehát táncirodalomra és néhány filmre van szükség. „Mennyi pénz kell ehhez?" Megmondtam az akkori filmmásolási árakat, a javasolt táncokat és azok méterszámát. (Molnár-koreografiákra és néhány erdélyi tánc másolatára gondoltam.) Ami a könyveket illeti, mivel akkoriban az eredeti anyagot és használható koreográfiát tartalmazó táncirodalom igen szerény volt, s ami volt, az is elfogyott, mondtam, antikváriumokban kell utánanéznem (xerox még nem volt). Ehhez néhány hét időre van szükségem. „Mennyi pénz kell rá?" Nem tudom, mondtam, de olyan sok nem lehet, hogy erre előleg kellene. Bólintott, és azt mondta, ha megvan, szóljon oda a Népzenekutató Csoport titkárságára. Beletelt néhány hónap, amíg a könyveket összeszedtem, a filmeket lemásoltattam, s a Népzenekutató Csoportban Vikár Lászlónak leadtam. Telt-múlt az idő, Kodály Amerikában és Londonban járt átvenni díszdoktori kinevezését. Én pedig a Népművelési Intézetben félnaposként másfél havi fizetésemet költöttem Kodály, illetve az ausztráliai magyar nő kérésének teljesítésére. Vikár László megígérte, mihelyt Kodály hazajön, szól neki. Néhány hét múlva Kodály személyesen jelentkezett.
Ez viszont egy újabb érdekes találkozásra adott alkalmat, melyet életem egyik legnagyobb megtiszteltetéseként tartok számon.
(7) Ortutay Gyula megszervezte az I. Magyarországi Nemzetközi Néprajzi Kongresszust. A Magyar Tudományos Akadémián „Europa et Hungaria" címen a magyar néprajztudomány kiemelkedő egyéniségei és neves külföldi, keleti és nyugati tudósok tartottak előadásokat több szekcióban három napon keresztül. Kodálynak kellett volna megnyitnia, de erre éppen külföldi távolléte miatt nem került sor. A kongresszus harmadik napján, csütörtökön találkoztam Kodállyal. (Találkozásaink mindig csütörtökre estek.) A népzenei-néptánc előadások közül az utolsó volt az enyém. Az Akadémia 2. emeleti Kistermében kisszámú hallgatóság előtt makogtam el előadásomat. A „Magyar tánctípusok keleteurópai kapcsolatairól beszéltem, képekkel, zenével, filmmel illusztrálva 20 perces előadásomat. Külföldi neves professzorok előztek meg izgalmas régészeti és egyéb, nagy történeti múltba visszanyúló témákkal. Kodály az előtérben várakozott, s az én előadásomra egyszercsak bejött és végighallgatott. Az első sorban ülve állandóan megjegyzéseket tett. Főként az ungareszka-dallam és proporciója összehasonlításakor az alaphang alatti szekund értelmezésére, melyet én Szabolcsi megfejtése szerint zongoráztattam el. Azt mondta, hogy ez nincs a kottában, ez így kétséges.
Az előadás után aztán visszatért korábbi megállapodásunkra, köszönettel nyugtázta az ausztráliai nőnek készített filmeket, könyveket, s megkérdezte, mivel tartozik. A mintegy 890 forintos számla kiegyenlítéséül 1500 forintot nyomott a markomba, s hiába tiltakoztam, pillanatok alatt eltűnt, s faképnél hagyott.
1965
(8) Életem, munkám további folyamata szempontjából mégis a legjelentősebb változás tudományos munkakörbe, a Népzenekutató Csoportba való kerülésem volt, ahol végre a már régen áhított tudományos munkának nekifoghattam.
Az egyetem elvégzése után 10 évig, 1955–1965 hánykolódtam félnaposként a Népművészeti Intézet különböző osztályai között, mindig rövid időre meghosszabbított néhány hónapos megbízásokkal. Csak azért nem hagytam ott, mert mégiscsak itt volt az egyetlen lehetőség Magyarországon a néptánckutatás munkájának folytatására, minthogy itt valami pénz is volt, s az akkori időknek megfelelő felszerelés is akadt hozzá. Munkánkat a néptáncmozgalom is igényelte. Az átszervezés gyorsan következő, egymásnak ellentmondó fázisaiban, a sűrűn változó szakértő, félszakértő és dilettáns politikus igazgatók között – egyik cinikusabb volt, mint a másik – két támpontom lehetett csak, Kodály Zoltán és Ortutay Gyula. Az utókor szembeállította őket, az én egyéni megítélésemben viszont szerepük összefonódott. Nekem mindkettő segített, ma sem tudom eldönteni, melyik jobban.
Az átszervezés hírei Vargyas, Járdányi és Vass Lajos révén juthattak el Kodályhoz. Ortutay Gyula is megtudta valahonnan. Mindketten egyszerre kezdték meg a művelődési miniszternél a kilincselést, hogy engem akadémiai státusba átemeljenek. Kodály magához rendelt egy szombat délután 2 órai időpontra, hogy pontosan tájékozódjék helyzetemről. Azt mondta, hogy a státus már rendben volna, megígérték, de szeretné tudni, hogy mennyit kerestem s mit dolgoztam. A randevúról elkéstem. Kodály nem tett szemrehányást, csak rámnézett kérdőn. Én összefüggéstelenül, de bőbeszédűen elkezdtem makogni neki. Türelmetlenül félbeszakított: „A lényeget mondja!" Közben egy villamosjegyre jegyezte, hogy mit kell csinálnia, miben kell intézkednie. Firtató mondatai azonban elsősorban a fizetési, személyi problémákra irányultak. Ehhez hozzá kellett fűznöm, hogy az eddig összegyűlt hatalmas fénykép-, film-, táncírás és fotóanyag fontosabb. Ezt kell biztos helyre átmenteni, mert az öntevékeny mozgalom zűrzavarában — mint erre oly sok példát lehet idézni —, ez az anyag menthetetlenül tönkremegy, elvész. Kodály feljegyezte a számszerű adatok sorát, s nemcsak rólam, hanem Lányi Ágoston Akadémiára való áthelyezéséről is gondoskodott. Időközben Ortutay tudomást szerzett Kodály státusszerző akciójáról, és a maga akkor alakuló intézetébe kívánta ezt az új, kulturális minisztériumtól kapott státust besöpörni. Egyszer, reggel 1/2 7-kor felhívott a lakásomon, s megkérdezte: „Döntse el, hová akar kerülni, Kodályhoz vagy hozzám!" Kértem, hallgasson meg személyesen. Elmondtam, hogy e munka folytatásához jó technikai feltételek szükségesek, ezek pedig a Népzenekutató Csoportban inkább biztosítva vannak, mint az alig néhány fős, helyiség és technikai eszközök nélküli Néprajzi Kutató Csoportban. Emberi nagyságára és józan ítélőképességére jellemző, hogy bár dühös volt, a döntést rám bízta, és igazamat belátta, s megvalósulásának útjába többé nem gördített akadályt. Utána Kodállyal találkoztam ismét, s elmondtam neki őszintén dilemmámat: Ortutay tanítványa vagyok, sokat köszönhetek neki, tudom, ő is fáradozott érdekemben. Kértem, ők döntsék el sorsomat, ne nekem kelljen ilyen helyzetben döntenem. Kodály megkérdezte: „Akarja, hogy döntsem el én?" „Igen, tanár úr" — válaszoltam. „Jó." A Népzenekutató Csoportba kerültem, de még néhány hónapba belekerült, míg megkaptam kinevezésemet Kodály Zoltán aláírásával.
(9) Ezt az időt Kodály úgy hidalta át, hogy elküldött Sárosival Etiópiába. Időközben az UNESCO-tól, sűrű levelezéssel, szerzett egy hangosfilmfelvevő gépet. Utunkra hivatkozva meggyorsította a levelezést, és néhány nappal indulásunk előtt meg is érkezett a csodagép. Sárosival mi mégis úgy határoztunk, hogy nem visszük magunkkal, hiszen ki sem tudtuk még próbálni; s lelkiismeretlenség lett volna egy ilyen, Magyarországon létkérdést jelentő gépet az ismeretlen éghajlatú Afrikában egy bizonytalan kimenetelű gyűjtőúton tönkretenni. A Magyar UNESCO Bizottság és a Kulturális Kapcsolatok Intézete viszont rövidlátó módon feltétlenül követelte a gép kivitelét. Ismét Kodály közbelépésére volt szükség. Elmondtuk neki a géppel kapcsolatos problémáinkat. Ő azonnal intézkedett, s a hangosfilmező gép Etiópiába vitele szerencsére elmaradt. Utólag bebizonyosodott, hogy a még hibás, kipróbálatlan géppel úgysem tudtunk volna jó felvételeket csinálni, s így még utólagos szemrehányást sem tehettünk magunknak. Végül csak néma géppel dolgoztunk, így is felbecsülhetetlen értékű anyagot sikerült első ízben rögzítenünk.
A hangosfilmezés begyakorlásával viszont elkészíthettük Kodály jóvoltából — sajnos már csak halála évében — az első hangos magyar néptáncfilmeket, amelyek a század elején született nagy magyar paraszttáncos nemzedék néhány kiváló képviselőjének utolsó táncos villanásait örökítették meg.
