Kodály székelyföldi népdalgyűjtései

Almási István

A magyar néprajztudomány története arról tanúskodik, hogy erdélyi tájaink közül elsősorban a Székelyföld néphagyományai váltottak ki nagyfokú érdeklődést. A múlt század második felében főként Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteménye (Kvár, 1863.) és Orbán Balázs A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból című hatkötetes munkája (Pest—Buda, 1868—73.) keltett megkülönböztetett figyelmet a székelység iránt. Ezek a kiváló művek annyi sajátos értéket és szépséget tártak az olvasók elé, hogy hatásukra a köztudatban uralkodóvá vált az az elképzelés, amely szerint a Székelyföld különleges néprajzi kincsek rendkívül gazdag lelőhelye.

A századforduló éveiben Kriza nyomdokain Vikár Béla indult székelyföldi gyűjtőutakra, hogy dallamukkal együtt rögzítse fonográf hengerre azokat a nevezetes balladákat és népdalokat, amelyeknek korábban csak a szövegét jegyezték le. „Az én célom mindenekelőtt az volt, hogy Kriza János Vadrózsáinak rég parlagon heverő kertjeit felkutassuk. A versek megvoltak. De a virágnak illata is van, s az illat egy versnél a dallam. A gazdag székely dalmezőkön biztosan számítottunk új termésre a régiek mellett“ — írta Erdélyi út a fonográffal című cikkében. (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Bp., 1943. 89.) Miközben Vikár Udvarhelyszék falvait járta, Seprődi János a Marosszékhez tartozó Kibéden végzett az utókor figyelmére méltó népzenekutatást.

Kodály Zoltán már egyetemi hallgató korában megismerkedett Vikár Bélával. Amikor doktori értekezéséhez témát választott, eszébe jutott, hogy 1896-ban a millenniumi kiállítási faluban látta volt egy Vikár gyűjtötte népballada lejegyzését több dallammal. így 1903 őszén hozzá fordult, hogy gyűjtését átnézze. Vikár lehetővé tette számára felvételeinek — közöttük bizonyára a székelyföldieknek is — a meghallgatását.

Seprődi János Marosszéki dalgyűjtemény című közleménysorozata, mely 1991-től kezdve az Ethnographiában jelent meg, nem kerülhette el Kodály figyelmét, hiszen 1905-ben már maga is ott adta közre Mátyusföldi gyűjtését. Ám ahogy némelyik XIX. századi népdalkiadvány hiányosságait észrevette és kifogásolta, úgy a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában napvilágot látott népzenei adalékokkal sem volt megelégedve. Erre mutat 1907 januárjában Bartók Bélának írt berlini levele, melyben egyebek között saját kutatási terveiről adott hírt, és Bartókot is biztatta, hogy gyűjtésének eredményeit tegye közzé: „Ha Sebestyén Gyula dr.-nak (N. Múzeum) örömet akar szerezni, küldjön neki balladákat a gyűjtéséből: kiadja az Ethnogr.-ban. Én is küldtem egypárat. Megtöltik azt a lapot mindenféle értéktelen és rossz lejegyzéssel. Legyen benne becsületes is..." (Eősze László után: Kodály Zoltán életének krónikája. Bp., 1977. 38.) Ezeknek a soroknak később szerepük lehetett abban, hogy Bartók az Ethnographia 1908-as évfolyamában közreadta Székely balladák című szemelvényét a felcsíki és gyergyói falvakban gyűjtött anyagból. Jóllehet Kodály nem említette Seprődi nevét, föltételezhető, hogy az idézett levélrészlet kemény ítéletével az ő közléseire is célzott. Legalábbis egyetlen helyeslő megjegyzéssel sem emelte ki azokat.

Kodály és Bartók népzenekutató munkássága — életre szóló barátságkötésük egyik következményeként — a legszorosabb együttműködés jegyében bontakozott ki. Folklorista pályájuk indulására emlékezve Kodály így nyilatkozott: „Felosztottuk egymás közt a kutatási területeket, hogy tervszerűen dolgozhassunk. Időnként aztán összejöttünk, ki-ki magával hozta a tarisznyájában a gyűjtés eredményét, összevetettük, összeraktuk, amire külön-külön rábukkantunk, egybekevertük a külön lapokra följegyzett anyagot.“ (Bartókról és a népdalgyűjtésről. Nyilatkozat. In: Kodály Zoltán: Visszatekintés. Bp., 1964. II. 457.) Egyezségük értelmében az erdélyi népzene föltárását Bartók kezdte meg. Kodály — Szeged környéki próbálkozásai után — mátyusföldi, csallóközi, zoborvidéki és palóc falvak népdalainak gyűjtésére vállalkozott. A kutatási területek kiválasztását leginkább az a körülmény határozta meg, hogy a néprajztudósok megalapozott véleménye szerint a peremvidékek és a nyelvszigetek lakossága őrizte meg leghűségesebben a néphagyományok archaikus rétegeit. Kodály ezenkívül gyermekkori emlékei révén is vonzódott az említett tájakhoz, hiszen Galántán töltötte „gyermekkora legszebb hét esztendejét“, melyekre idős korában is jóleső melegséggel gondolt vissza. Egy kései vallomása szerint azonban Kodály, aki sík vidékeken töltötte ifjúságát, mindig vágyott a hegyek közé: „(...) síklakónak nőttem fel, mert Galánta környéke, ahol öntudatra kezdtem ébredni, csakoly egyenes, mint az Alföld. Rövid szobi életem sem tett hegyi emberré (...) A hegyek utáni vágy mindig élt bennem, de csak nagysokára elégíthettem ki. (...) Minket, öcsémmel, apánk mint vasutas el-elvitt nyári utazásaira. Láttuk a Vág völgyét, Kassát, Kolozsvárt, Brassót, a millenniumkor Pestet. Egy nyarat resiczai rokonoknál töltve, ízelítőt kaptam az ottani hegyekből. De a komoly hegyjárás későbbi évekre maradt.“ (Így láttuk Kodályt. Harmincöt emlékezés. Szerkesztette Bónis Ferenc. Bp., 1979. 204.)

Az etnomuzikológus Kodály figyelme akkor fordult igazán Erdély felé, amikor megismerte Bartók 1907-es székelyföldi gyűjtésének eredményeit. Noha Bartók gyergyói s különösen később nyárádmenti gyűjtőútjáról — jó ízű humorral fűszerezett, de lényegében — csalódott hangú leveleket írt, keserűen panaszkodva a székely falvakban végzett kutatómunka sok bosszantó veszódségére, fáradalmára és sikertelenségére (melyek miatt néha már úgy érezte, hogy kénytelen abbahagyni a magyar népzene gyűjtését), szívós erőfeszítései árán minden várakozást fölülmúló eredményeket ért el. „Oly tömeg ötfokú dallammal jött vissza, hogy a magam egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága“ — emlékezett vissza Kodály A folklorista Bartók című írásában. (Visszatekintés II. 452.)

Nyilvánvalóan elsősorban a pentatónia jelentőségének fölismerése, továbbá a Bartók által fölfedezett régi stílusú dallamok és ódon veretű klasszikus balladák szinte hihetetlen gazdagsága meg épsége késztette Kodályt arra, hogy maga is részt vegyen az erdélyi zenefolklór föltárásában és beható tanulmányozásában. 1910 márciusában neki is vágott első székelyföldi útjának. A Gyergyói-medencében öt helységet keresett föl, mégpedig olyanokat, amelyekben Bartók három évvel azelőtt nem járt. Ditróban, Gyergyóalfaluban, Gyergyóremetén, Gyergyószentmiklóson és Szárhegyen igen sikeresen dolgozott: 102 dallamot vett föl fonográfhengerre és jegyzett le. Az itt talált balladák, keservesek, mulatónóták és tréfás dalok közül több is híres lett későbbi népdalkiadványok gyöngyszemeként, illetve remek feldolgozások útján, mint például A három árva, Molnár Anna, Kőmíves Kelemen, Nagy Bihal Albertné, Barna Péter balladája, a Sirass, édesanyám, míg előtted járok, A búbánat keserűség, az Árva vagyok, nincs gyámolom kezdetű keserves, valamint az Asszony, asszony, ki a házból és az Egy nagy orrú bolha kezdetű dal. Ugyancsak 1910-ben gyűjtött Kodály három székelydobói (akkor Udvarhely, ma Hargita megye) dallamot. Ezek közül a Kifeküdtem én a magas tetőre kezdetű fölötte nevezetes, ugyanis Tinódi Sebestyén Egervár viadaljáról való énekének népi változata. (Mint ismeretes, e dallam kibédi variánsával az Ethnographia 1901-es évfolyamában Seprődi János lepte volt meg a zenetörténet és a népzene búvárait.)

1912 tavaszán Kodály a Csíki-havasok egyik jellegzetes tájára, a Kászon-patak völgyében fekvő falvakba látogatott. Kászonaltíz, -feltíz, -impér, -jakabfalva és -újfalu énekeseitől 81 dallamot gyűjtött. Íme, néhány ballada és dal címe azok közül, amelyek a kászoni gyűjtés anyagából utóbb ismertté váltak: A rossz feleség, A virágok vetélkedése, Kádár Kata, Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, összegyűltek, összegyűltek az újfalvi lányok, Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak.

Újabb két év múltán, 1914 áprilisában a bukovinai székely falvakba utazott. Andrásfalva, Fogadjisten, Hadikfalva, Istensegíts és Józseffalva lakosaitól két hét alatt nem kevesebb, mint 200 vokális és 3 hangszeres dallamot sikerült összegyűjtenie. Ezek közül említést érdemelnek a következő népdalok és balladák: A citrusfa levelestől, ágastól, Cifra bunda szegre van akasztva, Eddig, vendég, jól mulattál, Hegyek-völgyek között állok, Katona vagyok én, ország őrizője, Most jöttem Erdélyből, Ne búsuljon senki menyecskéje, Szomorúfűzfának harminchárom ága, Túl a vízen Tótországon, Túrót eszik a cigány, duba, Barcsai és Molnár Anna. Páratlanul értékes régi stílusú dallamok és szövegek olyan bőségét tapasztalta, hogy arra gondolt, folytatni fogja egykor a bukovinai gyűjtést. Tervét azonban az első világháború kitörése miatt nem tudta megvalósítani.

Kodály székelyföldi terepmunkája ezzel tulajdonképpen véget is ért. Eredményeit összegezve megállapítható, hogy négy tájegység (Gyergyó, Udvarhelyszék, Kászon és Bukovina) tizenhat helységében 389 dallamot gyűjtött — részint fonográffal, részint helyszíni lejegyzéssel. Három józseffalvi hangszeres dallamot kivéve a többit mind szöveggel énekelték. Minthogy 1904—35 között összesen 3546 magyar dallamot jegyzett le, teljes gyűjteményének kb. 11%-át teszi ki a székely anyag. Ez a mennyiség azonban nem tekinthető véglegesnek. Ennyi, Kodály által gyűjtött székelyföldi adat szerepel Rácz Ilona és Szalay Olga Mutatók Bartók dallamrendjéhez című közleménye (Zenetudományi dolgozatok. 1981. 353—389.) szerint az úgynevezett Bartók-rendben, azaz abban a mintegy 13500 magyar dallamot tartalmazó gyűjteményben, amelyet Bartók Béla rendszerezett Amerikába való távozása előtt. Nagyon valószínű, hogy amikor napfényre kerülnek a Kodály tulajdonában maradt gyűjtési adalékok, módosulni fognak a székelyföldi kutatásának arányait tükröző számok, amiként például nemrég — szóbeli értesülés alapján — megtudtuk, hogy az eddig nyilvántartott magyar és szlovák népdalokon kívül, éppen bukovinai útja során, román meg ukrán dallamokat is fonografált, más alkalommal pedig horvát népzenét is gyűjtött.

Habár nem végzett több helyszíni föltárást a Székelyföldön, e tartomány népdalkincse a további évek folyamán Kodály zeneszerzői és népzenetudósi működésének egyik fő ihlető-termékenyítő forrásául szolgált. Székely dallamokat fölhasználó kompozícióira most nem térek ki. Inkább azokra a tudományos munkáira mutatnék rá, amelyek a székelyföldi népzenegyűjtések anyagát gyümölcsöztették.

Már 1915-ben az Ethnographia lapjain közölt Három koldusének forrása című cikkében hivatkozott kászoni és bukovinai dalokra, összehasonlítás és szemléltetés céljából egy kászonfeltízi éneket bele is illesztett ebbe az írásába, melyben megjegyzéseket fűzött néhány régebben közzétett koldusénekhez, és bebizonyította, hogy azoknak mind a dallamát, mind a szövegét hibásan, zavarosan énekelték volt. Egyszersmind leszögezte, hogy „a stichikus szerkezetű székely balladák egyrészt izometrikusak: egyenlő sorokból állanak; másrészt úgy látszik, inkább csak a dallamot mellőző lejegyzésnek köszönhetik strófátlanságukat, mert máig élő testvéreik mind strófásak“. (Visszatekintés II. 57—58.) Cikke végén Kodály megállapította, hogy „az egész esetből két fontos tanulság szűrődik le. Egyik, hogy a gyűjtő nem lehet elég vigyázatos, ha recitálós, strófátlan adalékkal van dolga. Másik, hogy a népdal kutatója nem lehet el a világi és egyházi ponyva, meg régi verses irodalmunk alapos ismerete nélkül. Ezért a folklore nevében is csatlakoznunk kell azokhoz, akik nehezen hozzáférhető régi költészetünk mennél teljesebb újra-kiadását sürgetik“. (Uo. 59.)

A magyar népzenekutatás előrehaladásában határkövet jelentett Kodály Zoltán Ötfokú hangsor a magyar népzenében című tanulmánya, mely először 1917-ben a Zenei Szemle 1. évfolyamában, másodszor pedig — javítva és bővítve — 1929-ben Sepsiszentgyörgyön az Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára című kötetben jelent meg. „Hogy az ötfokú hangsor, annyi régi nép, talán minden népek zenéjének kezdete: nálunk is él és virágzik, 1907 óta tudjuk, mikor Bartók Béla először talált nagyobb tömegben efféle dalokat a Székelyföldön“ — mondotta bevezetőül, majd így folytatta: „Hol található? Amennyire azóta megállapíthattuk, az ötfokú dallamtípus otthonos az egész székely területen, a bukovinai csángószékelyeknél; nyomai vannak a Dunántúl és a felvidéki magyarság közt, egyszóval mindenütt, ahol még maradt valami a magyar népkultúra régibb rétegéből. Hogy ez a népkultúra valamikor egységes lehetett, azt valószínűvé teszi az a meglepő analógia, melyet a legkülönbözőbb, egymástól távol eső vidéken előkerült törmelékei mutatnak.“ (Visszatekintés 11. 65.) Ezután ismertette a hangsor szerkezetét, a pentaton dallamok tempóját, ritmusát, ornamentikáját, sorzáró hangjait, a pentaton frazeológiát eredményező hangközkapcsolatokat, az ötfokú, illetve a dúr-moll rendszerbe tartozó dallamok közötti viszonyt, a pentatónia hatását más rendszerű dallamokra, s végül azt a tényt, hogy ötfokúság a rokon népek zenéjében is létezik, és bizonyos cseremisz meg votják dallamok egyezést mutatnak magyar dallamokkal. „E meglepő egyezések láttára arra kell gondolnunk, hogy bármilyen messze esik a cseremiszek földje Csíktól és Zalától, vannak ősi elemek a néplélekben, amelyeket sem az idő, sem a távolság nem tud megváltoztatni.“ (Uo. 75.) A tanulmányt kísérő dallampéldák többségét a székelyföldi (gyergyói, marosszéki, felcsíki és bukovinai) anyagból — főleg saját, továbbá Bartók Béla és Bodon Pál gyűjtéséből — válogatta. Kodály körültekintő alaposságára és bölcs türelmére jellemző, hogy a pentatóniának a magyar népzenében betöltött rendkívül fontos jellegmeghatározó szerepéről nem nyilatkozott azonnal a nagy horderejű fölfedezés hevületében, hanem higgadtan várt egy évtizedet, amíg újabb adatok is előkerültek, és kellőképpen megerősítették következtetéseinek érvényét.

Kászonjakabfalván egyik klasszikus népballadánk szépen ékesítve előadott harminchat versszakos változatát elejétől végig fonográf hengerekre vette. A lejegyzés rendjén a ballada mindegyik versszakát dallamostól írta le, föltüntetve a strófáról strófára megismételt dallam legparányibb eltérését is, hogy módot nyújtson a kitűnő jakabfalvi balladaénekes, László Máténé előadói képességének, díszítő és variáló művészetének, valamint a szöveg és a dallam viszonyának aprólékos vizsgálatára. Ezt a részletes lejegyzést teljes egészében közzétette Kelemen kőmies balladája című dolgozatában. 1918-ban készült el, de csak 1926-ban látott napvilágot a Zenei Szemlében. Közleménye alkalmat adott Kodálynak arra is, hogy kifejtse véleményét a fölvevő géppel történő népdalgyűjtés módjáról és hasznáról.

Egy elterjedtebb ballada, A három árva Gyergyóalfaluban gyűjtött variánsának ötfokú dallamát találta Kodály a legmegfelelőbbnek arra, hogy A székely népdalról című cikke elején (az Ifjak Szava 1919-es évfolyamában) azt a sajátos hangot és stílust érzékeltesse, amelyről szólni akart. Néhány mondattal rávilágított azokra az okokra, amelyek miatt a városi nagyközönség akkoriban még nem ismerte a parasztság körében apáról fiúra hagyományozott ősi népzenét, és a közfelfogás a népies ízű műdalokat tartotta népdaloknak. A század elején megindult új gyűjtőmozgalom kiválóan képzett folkloristái által föltárt anyagról pedig kijelentette: „Amit így találtak: mérhetetlen kincs, s benne különös, ódon tűzben ragyogó ékszerek a székely dalok. Ami a régi kalotaszegi hímzés, a székely kapu a népművészetben, az a székely dallam a népzenében. Ma még kevesen ismerik. A gyűjtések kéziratban hevernek. De amint két nemzedék alatt a balladák szövegei belekerültek a magyar írásos műveltség kánonjába, úgy odajutnak majd idővel dallamaik is.“ (Visszatekintés I. 19.) Cikkét Kodály a székely népdalok lényegbe hatoló jellemzésével és jelentőségének hangsúlyozásával fejezte be: „A kemény életviszonyok közt szigorgó székelynek mintha alig volna hangja az örömre. Legalább java dalolása a bánat, keserűség remeke. Vannak azért »fürge nótái«, közte az eltünedező székely táncokra való zenék. De öröme fátyolos, inkább a néha kipattanó életöröm és humor, mint a gondtalan jókedv hangja. A székely dalokból és a hozzájuk többé-kevésbé közelálló más régi dallamainkból lassankint feldereng egy egységes magyar zenei nyelv képe, egy régi tradíciótól keményre csiszolt, monumentális stílusé, amely, ha darabokra hév értéből összeszedjük és eggyé illesztjük, még nagy fejlődés indítója lehet.“ (Uo.)

A Magyar Néprajzi Társaság 1920. december 22-én rendezett felolvasó ülésén Kodály Árgirus nótája címmel tartott előadást. Mondanivalóját ezúttal bukovinai gyűjtésének tapasztalatára alapozta. „Hogy Árgirus históriája nemcsak mint olvasmány, de mint eleven ének máig megélt a nép közt, 1914 tavaszán, bukovinai gyűjtőutamon, Istensegítsben tudtam meg. Egyik öreg énekesem valami régi dalba kezd. A többiek megállítják azzal, hogy »nem ez a nótája«. Némi vita után rahagyta, hogy »ez Argyilusé«. Kérdezősködésemre elmondták, hogy hosszú téli estéken, tollfosztás közben szokták énekelni; megneveztek olyanokat, akik többet tudnak belőle. Valakinél könyvben is látták. Meggyőződhettem róla, hogy Istensegítsben és a szomszéd Hadikfalván még azok is ilyen néven ismerik a dallamot, akik a szövegből semmit sem tudnak. Ismerik a cigányzenészek és furulyás pásztorok is.“ (Visszatekintés II. 80.) Az ének ritmikai sajátosságainak elemzéséből kiindulva, Kodály fölhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a régi irodalom verses alkotásait is énekszóval adták volt elő, s ezért a verstörténeti tanulmányokhoz igen hasznos tanulságokat nyújthat az élő népdal vizsgálata.

Bartókkal közösen állította össze Kodály 1921-ben az Erdélyi magyarság. Népdalok című kötetét. Ennek célja a régi stílusú erdélyi dallamok bemutatása volt. Százötven népdalt és balladát válogattak ki a század elején gyűjtött anyagból, és azokat a dallamsorok záróhangjának emelkedő irányú rendjében, tehát szigorú zenei szempontok szerint helyezték egymás után. Néhány kalotaszegi és szilágysági adalék kivételével székelyföldi és bukovinai székely dallamokat adtak közre. A kiadvány dalainak több mint felét Kodály, tekintélyes részét Vikár és Bartók gyűjtötte, tizenhat dallam pedig Balabán Imre, Bodon Pál, Lajtha László, Molnár Antal és Seprődi János gyűjtéséből származott.

1927-ben Mit akarok a régi székely dalokkal? című cikkében (a Híd 1. évfolyamának 1. számában) Kodály válaszolt azoknak, „akiknek a szívében kőre hullott a mag, akiknek ezek a dalok nem mondanak semmit, legfeljebb kuriózumnak, múzeumba valónak nézik“. Nemes indulattól fűtött hangon, a tőle megszokott tömörséggel sorolta föl hatásos érveit a székely népzene jelentőségének megértetéséhez. Igazi publicistára valló írásában többek között ezeket mondta: „Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból. És el akarnám vinni a világon mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak: hogy mi a magyarság.“ (Visszatekintés I. 30.)

A magyar népzene című, először 1937-ben megjelent szintézisben Kodály ismét fontosságuk arányában juttatta érvényre a székely dallamokat, illetve a székelyföldi kutatások során szerzett ismereteket. Különösen a népzene ősrétegéről szóló fejezetnek abban a részében utalt ezekre, amelyben a magyar népzene és a rokon népek zenéje közötti kapcsolatokat tárgyalta, továbbá a műzenei nyomokkal és a hangszeres zenével foglalkozó szakaszban.

Amikor Kodály székely népdalról beszélt, mindig tudatában volt annak, hogy ez nem különálló jelenség, hanem a nagyobb anyanyelvi közösség népzenei kultúrájának egyik, sajátos vonásokkal ékes, sok ősi elemet őrző része. Gyűjtőútjai a szorosabb értelemben vett Erdélyben azért korlátozódtak a Székelyföldre, mert a világháború megakadályozta abban, hogy más területekre is eljusson. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy például Lajtha László az ő tanácsára kezdte meg nagy jelentőségű fölfedezéseket hozó széki kutatásait, és ugyancsak az ő útmutatásai alapján készítette el Járdányi Pál a Borsa-völgyi Kidé népzenei monográfiáját. Kodály ösztönző példáját tanítványai és hívei megszívlelték. Nyomába szegődtek, szorgalmasan folytatták és kiegészítették a gyűjtést, s ma már elmondhatjuk, hogy az etnomuzikológia térképéről sorra eltűnnek a fehér foltok, népzenénk rejtélyes kérdései pedig rendre a megoldás felé közelednek.

Első megjelenés: Igaz Szó XXX/12. Marosvásárhely, 1982. p. 525-530.

text