Martin György utolsó előadását 1983. október 15-én délelőtt, hozzávetőleg 11 órakor tartotta Mátrafüreden, angol nyelven "Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában a 16-19. században" címmel. A helyszín az Akadémia üdülője volt, itt ülésezett az Ethnologia Europea folyóirat nemzetközi szerkesztőbizottságának 12. munkaülése. Néprajz és folklór művelőinek nem nagy számú, de választékos köre volt jelen az egész kontinensről. Az egyik dán résztvevő megjegyzése szerint abban az évben talán nem is találkoztak másutt ilyen magas tudományos szinten a néprajz-etnográfia, a folklór, az európai antropológia művelői. A téma az elitkultúra és a népi kultúra, ill. a széles néprétegekben népszerű "populáris kultúra" történetileg változó határainak és kapcsolatainak kutatása volt. A hangleütő bevezető előadást Peter Burke cambridge-i történész professzor tartotta arról, hogya nyugat-európai fogalom- és szóhasználattal populárisnak nevezett népi-, ill. népszerű kultúra határai hol húzódtak a koraújkortól, s történetében milyen szakaszok különíthetők el. (Burke, P. 1984.)1 Martin György előadása a vitatott kérdéskör közepét, lényegét érintette. Előadása az egész európai tánctörténetet tartotta szem előtt, annak az elit és köznép körében zajló változásait, az új táncdivatok terjedését nagy távlatból nézett földrajzi régiók szerint. Martin értelmezésében az európai tánckultúrák különbségei jórészt azzal magyarázhatóak, hogy ennek a kontinentális tánctörténetnek az egyes fázisai mennyire jutottak el vagy maradtak ismeretlenek egyes vidékeken, illetve hogyan rekedtek meg ideig-óráig a falusi lakosság körében (míg az előkelőek haladtak az új divattal). Egyes régiók elzáródtak a földrész fejlődésétől, – mint a fél évezredre török megszállás alá került Balkán – és így korai, középkori táncok örökségét őrizték meg a közelmúltig élő gyakorlatban. Ebben az összképben értelmezhetővé vált, hogy bizonyos tánctípusok, a táncrend sajátságai hogyan váltak a köznépre jellemző, mások hogyan honosodtak meg az elit körében. A konferencia céljának megfelelően az előadás különös figyelmet fordított arra, hogy sajátos történeti helyzetben a köznép táncai hogyan kaphattak az egész társadalmat átfogó nemzeti jelképes szerepet, és hogyan terjedhettek el réteghatárokon, a társadalom belső kulturális határain keresztül, s válhattak a "nemzeti kultúra" részeivé.
Martin György tartotta a konferencia egyik legtöbb újat hozó előadását, voltaképp ezzel az előadással vonta be a táncetnológia, a történeti néptánckutatás ismeretanyagát a nemzetközi "populáris kultúra" vitába. Ennek ellenére nem volt megelégedve szövegével. (A fordítás valóban nem volt hibátlan.) Az egész konferencia alatt levertnek mutatkozott. Meleg, derűs őszi napok jártak, az őszi színekben pompázó mátrai lombok benyúltak azokra a teraszokra, ahová az előadások szüneteiben a résztvevők kimentek. Amikor az egyik külföldi vendég csoportképhez terelte össze a résztvevőket, Martin György félrehúzódott, unszolásra sem csatlakozott. Utólag visszagondolva, ez jelképesnek tűnhet, mintha már nem érezte volna magát a vitatkozó, nevetgélő társasághoz tartozónak. Két hét múlva halott volt.
Erre az előadásra – azon túl, hogy a halál félig-meddig összefoglaló "utolsó üzenet" jelleget ad neki – azért is érdemes hivatkozni, mert tömören és világosan megfogalmazva láthatjuk benne, milyen belátásokra jutott Martin György tánckutatásai során a magyar népi kultúra történeti szerkezetét és európai kapcsolatát illetően.
Martin György szemlélete fokozatosan szélesedett, részben a tekintetben, hogy a parasztság, a köznép mellett látóterébe került a társadalom többi rétege, csoportja is, egészen a királyi udvarig. Másfelől azáltal, hogy a magyar nyelvterület egészén túl kiterjedt a szomszédos népekre, utóbb egész Európára, sőt még az Európán kívüli világra is. Egyre tudatosabban fogalmazta meg maga számára, hogy a tánckultúra egy átfogó kulturális rendszernek a része. Épp ezért vállalkozott szívesen, hogy bekapcsolódjon más témakör kutatóinak vitáiba, és nézeteik mellé odategye saját elgondolásait, az övékével ütköztesse saját felfogását. Így vett részt 1976-ban a Néprajzi Társaságnak az új stílusú népművészettel és a hátterében zajló társadalmi, tudati folyamatokkal foglalkozó vándorgyűlésén, és adott összefoglaló képet a népi tánckultúra 19. századi változásairól.2 Elfogadta a meghívást arra a történeti-antropológiai ülésszakra is, amit Voigt Vilmos visszaemlékezésében már említett. Ebbe a sorba tartozott a mátrafüredi konferencia is.3
Hogyan is látta Martin György a tánckultúra beágyazottságát a magyar népi műveltség történetébe? Az elmúlt évtizedekben, úgy tűnik, egyre erősödött az a felfogás, hogy a népi műveltség egyes – a kutatók által korábban elkülönített – területein, műfajaiban a változások egymással összefonódva zajlottak. Nem elegendő tehát stílusrétegeket, történeti forrásokból rekonstruált változásokat megállapítani a népi építészetben, a népzenében, a lakáskultúrában stb. – hasznos ezeket egymással is összevetni, összképben elhelyezni. Sőt, ezen túl, nemigen lehet arról sem lemondani, hogy a szorosabban paraszti-népi kultúra mellett a magyar társadalom többi, úri, polgári rétegének műveltségét is szem előtt tartsuk. Martin György kezdeményező szerepet vitt ezeknek az összefüggéseknek a földerítésében. 1976-os előadásában a tánckultúra új stílusáról például így írt (ez a szöveg is megjelent az Ethnographia 1977-es évfolyamában):
"Az új stílus – eleinte csak népzenei – fogalomkörének kitágítása és általános alkalmazása célszerű mindazokra – a javarészt a XIX. század eleje óta végbement – stílusváltozásokra, amelyek a népművészet minden ágában érvényesültek és egy újabb paraszti ízlésről tanúskodó stílusréteget hoztak létre. Az újabb stílusok létrejötte nagymértékben hozzájárult a népművészet korszerűsítéséhez és így életének a XX. század második harmadáig való meghosszabbításához. Ez egyben a magyar népművészet sajátos ... stílusbeli többrétűségét eredményezi." (Martin Gy. 1977. 32)
De nemcsak a zene, öltözködés, táncformálás stb. stílusváltozásai kapcsolódtak egymáshoz, e változások mindegyike "egy fokozatosan kialakuló új paraszti magatartásforma... kifejező eleme (volt), amelyek végül is egymást kiegészítve forrtak szerves egységbe."
"A falusi életforma zárt, önellátó, kötött jobbágy-paraszti kereteiből egyre inkább kitekintő fokozatosan kiszabaduló öntudatosodó, felfelé törő, de egyelőre még csak a maga paraszti közösségében individualizálódó és elsősorban még azt erősítő, de már az egységesedő nemzeti kultúra áramába is bekapcsolódó új paraszti magatartás kifejeződése a népművészet különböző ágainak ... új stílusa." (Martin Gy. 1977.32.)
A mátrafüredi előadás azonban a 19. századi nemzeti mozgalom előtt már egy jóval korábbi folyamatot is kiemelt, mely egy paraszti eredetű tánctípusnak nemzeti jelképes szerepet adott. Martin a nemzeti szimbólumképzés korai példájaként mutatta be a hajdútánc országos és a társadalom minden rétegére érvényes elterjedését a 16-17. században.
A mátrafüredi előadásban a magyar új stílusok kialakulása is új megvilágításba került azzal, hogy aláhúzta az "egységesedő nemzeti kultúra" jelentőségét, s a magyar folyamatokat beillesztette az Európa-szerte folyó nemzeti kultúra építésbe. Martin György rámutatott, Európa kelet-közép-európai zónájában mennyire hasonló "recept" szerint válogattak a nemzeti mozgalmak a paraszti tánchagyományokból.
A régió valamennyi országában is először a harcos múltra emlékeztető férfi szólótáncokból alakítottak nemzeti táncot. Utána abból az igényből kiindulva, hogya társas együttlétek szórakozó táncai is kapjanak nemzeti jelleget, a párostáncok közül emeltek ki, alakítottak ki, terjesztettek el népi-nemzeti társas táncokat. Már 1977-es tanulmányában (1976-os előadásában) rámutatott Martin György, hogy az új stílusú táncoknak ez a nemzeti jellege abban valósult meg, hogy társadalmi és földrajzi értelemben is egységesültek az egyes népterületeken. Ezt az egységet a társadalmi, nemzedéki és regionális különbségek legfeljebb csak árnyalatokban színezték.
"E táncfajták nem pusztán paraszti [Itt a tanulmány szorosabban Magyarországról beszél], hanem bizonyos szűkebb időhatárok között a nemesi-dzsentri, a polgári és a munkás tánckultúrának is szerves részét jelentették." (Martin Gy. 1977. 38.)
Az új stílusú táncokban, a csárdásban Martin modern ötvözetet látott a parasztság körében spontán kibontakozó újító törekvések, valamint régibb, valamint újabb nyugati eredetű elemek közt. Ezeket javarészt északi, északnyugati és nyugati szomszédainktól kaptuk, valamint a felső társadalmi osztályok párostánc divatjai közvetítették a falusi néphez.
Az új stílus és a 19. századi nemzeti mozgalom már korábban kifejtett kapcsolatánál sokkal újszerűbb volt, amit 1983-ban a hajdútánc nemzeti jelképes szerepéről, országos és a társadalom minden rétegére érvényes elterjedéséről mondott. Jól látta, hogy ezzel egy, a nemzet életében nagy jelentőségű, de még összefüggéseiben, arányaiban föl nem tárt folyamatot ragad meg. A mátrafüredi előadás szövegét idézem:
"A hajdútánc mintegy két évszázados történelmi múltja egybeesik a magyar nemzeti kultúra ...nemzeti nyelv és irodalom, a világi költészet és műzene ...e!ső felvirágzási korszakával.... Megjelennek már az újkori nemzettudat fontos mozzanatai is. Az európai humanizmus, a reneszánsz és a reformáció ...áramlatai ekkor találnak alkotó befogadásra Magyarországon." (Martin Gy. 1984b 355.)
A nemzettudat és a nemzeti kultúra építésének ehhez a korai hullámához kapcsolta a hajdútánc össznemzeti elterjedését, szimbolikus jelentéssel való megtöltését.
"A hajdútáncot ... mintegy 250 éven át ... a legjellemzőbb, különleges magyar táncként emlegetik ... (Martin 1984b. 356.) a hajdúk sajátos pásztori-fegyveres tánca harcias, hősi jellegével a kor legfőbb nemzeti törekvésének (a török elleni harcnak) mintegy jelképes kifejezőjévé vált." (Martin 1984b. 357.) " ... nyomon követhető, hogy a középkori jobbágyparasztság legalsó, pásztori rétegének sajátos táncformája hogyan válik egyre szélesebb körű, s fokozatosan az egész korabeli magyarországi társadalmat átfogó tánccá, általános Kárpát-medencei táncstílussá ...társadalmi osztályokra és nemzetiségekre való tekintet nélkül – az egész korabeli Magyarország tánckultúrájának legfőbb reprezentáns kifejezőjévé. (Martin 1984b. 356.)
Ezt a megállapítását Martin György igazolta a gondos filológiai nyomozással összegyűjtött szórványos adatok széles földrajzi szóródásával és változatos társadalmi kontextusával.
" ... A XVI. század végétől már a mezóvárosi polgári, köznemesi, sőt főúri körökben is táncolják, mégpedig a főrangú nemesség legelőkelőbb képviselői: hadvezérek, bánok, nádorok, sőt fejedelmek is ...Egyetemi ünnepségen, országgyűlési bálon, sőt a királyi udvar koronázási ünnepségein bemutatott hajdútáncról is szólnak az adatok." (Martin Gy. 1984b. 357.)
Ezekkel a megfigyeléseivel Martin György egy olyan témát érintett, ami még máig sincs átfogó módon kifejtve, értelmezve. A Magyarországon a 16-17. században lezajlott nemzeti kulturális integráció, nemzettudat építés kérdésére gondolok, ami úgy tűnik, beleilleszkedett Európa egyes más nemzeteinél is a nemzettudat és nemzeti kultúra alakulásnak egy korai hullámába. Én most kissé tovább viszem Martin György következtetéseit, mint amennyire ő utolsó mátrafüredi előadásában elment, de azt hiszem, hogy épp ezzel járulhatok hozzá az emléke előtti tiszteletadáshoz.
Egy kissé hátrább lépve, megpróbálom röviden vázolni a nemzeti kultúrákról jelenleg folyó antropológiai, történettudományi viták álláspontjait. Míg korábban olyan nézetek uralkodtak, amelyek a társadalmi, gazdasági folyamatoknak adtak elsőbbséget és úgy vélték, hogy a már gazdasági kapcsolatok, szervezetek, a "nemzeti piac" által integrált, társadalomként egységesült nemzetnek mintegy záró kiteljesedése, a nemzeti kultúra kiépülése – most az az uralkodó nézet, hogy éppen a nemzeti kultúra megszerkesztése, a nemzeti összetartozás tudata az, ami elindílja a társadalmi folyamatokat. Ennek a "kulturológiai" felfogásnak jó kifejezése Benedict Anderson könyvének címe: Elképzelt közösségek (Imagined Communities). Ebben a nemzetek és a nacionalizmus megszületéséről ír, igaz főként nem európai, hanem latin-amerikai, délkelet-ázsiai példák alapján, és a döntő mozzanatnak azt tarlja, hogy egyes csoportok "kigondolják", "elképzelik" a nemzeteket és eszméiket, főként a nyomtatott betű, a "nyomdai kapitalizmus" segítségével beültetik a mindennapos gondolkozásba. Az újságok, a könyvek, az irodalom elterjeszti a francia forradalom idején megszületett politikai nemzet gondolatát. Ernest Gellner rámutatott, hogy a nemzeti társadalom keretében elterjesztett egységes alapműveltség, írni-olvasni tudás, számolni tudás alapfeltétele az ipari forradalom kibontakozásának, voltaképp a modem nemzetgazdaság megszületésének. (Gellner, E. ) Egy harmadik, sokat emlegetett könyvet idézve, a kötelező általános állami oktatásnak, a kötelező katonai szolgálatnak, a nemzeti keretben élénkülő forgalomnak van döntő szerepe a nemzettudat általánossá válásában, ez által lesznek "parasztokból francia állampolgárok" (Eugen Weber: Peasants into Frenchmen). Weber szerint voltaképp a vidéki tömegek "franciává" nevelése még a századfordulón sem fejeződött be. (Weber, E. 1976.)
Ez az irányzat érdekes új kutatásokra adott ösztönzést a 19. században, a század végén folyt európai "hagyomány-kitalálási" mozgalmakra, a nemzeti szimbólumok, nemzeti ünnepek, emlékművek, intézmények, sportágak stb. megteremtésére vonatkozóan. A nemzeti kultúra új, tehát a francia forradalom utáni intézményeire jelképeire stb. fordított figyelem azonban elterelte a figyelmet arról, ami már korábban ott volt, amire az újkori nemzeti kultúraépítés támaszkodhatott, az etnikus kulturális hagyományok jóval távolibb múltba nyúló örökségéről és a már korábban elindult, messzire jutott kulturális egységesítő folyamatokról. Az a nézet, amelyik csak a francia forradalom után számolt nemzetekkel, sőt, Weberhez hasonlóan a 19. század végéig tolja ki a nemzettudatok össztársadalmi elterjedését-elfogadását, mintegy egy szintre hozta a korai önálló állami léttel rendelkező országokat és a későn jövőket, a 19-20. században önállósulókat. Az elmúlt években azonban éppen a "régi nemzetek" körében kezdik feszegetni, hogy mégis csak lényeges különbség van azok között a nemzeti kultúrák, nemzettudatok közt, amelyek már egy 16-17. századi korai nemzeti identitás-építő hullám nyomán alakultak ki és azok között, amelyek csak a francia forradalom idején vagy azt követően indultak el. A franciák például udvariasan lefordították Weber könyvét és elismerő kritikákkal méltatták a benne megtestesülő széles körű forrásfeltárást, az utóbbi években azonban már úgy vélik, ebben az elismerésben "nemzeti mazochizmus" is működött részükről, a francia dicsőség talán túlzásba is vitt ironikus tagadása, hiszen ha Weber ki is tud mutatni Isten háta mögötti falvakban olyan parasztfiúkat 1880 körül, akik nincsenek tudatában francia voltuknak, ez nem változtat azon a tényen, hogy már a százéves háború óta következetesen és a társadalom nagy részét átfogva kiformálódott egy francia nemzettudat. (Augeulhon, M. 1989.)
Kezd kirajzolódni egy olyan elképzelés, miszerint a kulturális integrációnak és a nemzeti azonosságtudat építésének volt egy 16-17. századi korai hulláma Európában. A nemzeteknek azt a generációját, amelyik ebben a korai nemzeti kultúra-építésben részt vett, világosan meg lehet különböztetni szerintük azoktól a fiatalabb nemzetektől, amelyek csak a 18-19. század fordulóján vagy később rakták le identitásuk és nemzeti kultúrájuk alapjait. A "régi nemzetek" tudatában – ámbár ők is részt vettek a 18-19. századi újabb folyamatokban – mindmáig megvan a nyoma annak, hogy első, korai nemzettudat építésük a reformációhoz vagy ellenreformációhoz, egyáltalán vallásos érzülethez és felekezeti különbségekhez kötődött, a patrióta erényeket és a vallásos hitet hangsúlyozta, valamint az uralmi, hatalmi viszonyokat. A felvilágosodás és a romantika áramlataihoz kapcsolódó nemzetfelfogás a nemzeti nyelv és a kulturális hagyomány szerepét hangsúlyozta, politikai orientációját a népfelség elve, gyakran a köztársasági gondolat határozta meg.
Az európai nemzetek "korosztályai" között Magyarország kétségtelenül a régiek közé tartozik. A hajdútánc példájával Martin György voltaképp erre az összefüggésre hívta föl a figyelmet. A török háborúk alatt három részre szakított országban valóban nyelv és irodalom – részben vallás – arcvonalakon és politikai határokon átnyúló meglepő mértékű egységesülése zajlott le. Az ország szétszakítottsága és az ezzel járó mérhetetlen szenvedés nemhogy külön utakra, a különböző hatalmakhoz való eltérő alkalmazkodásra késztette volna a magyarokat, hanem megerősítette magyar összetartozás-tudatukat.
A szorosabban a néprajz illetékességi körébe tartozó jelenségek közül kiemelhetem az országon belül és kívül egyaránt sajátosan magyarnak tekintett öltözettípus kialakulását ugyanebben az időben. A férfi változat dolmánnyal, mentével, szűk nadrággal, csizmával a nyugati megfigyelők szemében keletiesnek tűnt. A női viselet viszont derékkal, ill. pruszlikkal, ingvállal, szoknyával közép-európai, nyugat-európai mintákhoz igazodott, és nyugatról nézve részben azért válhatott sajátossá, mert továbbőrzött olyan sajátságokat, amelyeket szomszédaink már föladtak. Ezeknek aviseleteknek – Flórián Mária néhány előadása, megjelenőfélben lévő tanulmánya alapján – szintén volt bizonyos össznemzeti jellege. (Flórián M. é.n.) Akár a férfi, akár a női viselet szerkezete, szabása – ha a rendi különbségeket tükröző módon egyszerűbb vagy drágább anyagokból, díszítésekkel kivitelezve is – egymáshoz hasonló volt. A 17. századi följegyzések szerint a kecskeméti vagy debreceni civis asszonyok, nemesi asszonyok viselet-ideálját követték és néha még elkalandoztak a számukra tilalmas előkelő anyagok közé is. A népművészet területén Csilléry Klára és mások rámutattak, hogy milyen meglepő gyorsasággal terjedt el a politikailag széttagolt nyelvterületen a reneszánsz ornamentika hatása. A későbbiekben a politikailag egyesített országban, úgy tűnik, a fejlődés sokkal inkább elkülönült, regionális és lokális keretekben folyt.
Ezt bizonyítják a 17. századi kis számban fönnmaradt cserépedények és ásatási töredékek, templommenyezetek, festett asztalosmunkával készült bútorok, azok az úri hímzések, amelyek nem voltak annyira úriak, hogy ne jelenhettek volna meg falusi úrasztal-takarókon, antependiumokon, olykor falusi lányok keszkenőin is.
Hasonló jellegű nemzeti tudatosodási és ennek megfelelően, ezzel együttjáró egységesülési folyamatok zajlottak ekkor Európa más részeiben is. Például az öltözködésben ekkor különül el, hogy mi a spanyol, mi az angol, a francia, a német, az olasz, a lengyel, a magyar divat. Néha állami közbeavatkozással és rendeletekkel is óvták az idegen divatok beszüremkedését. Úgy tűnik az új nemzeti művészi ízlés mindenütt a későbbi korhoz viszonyítva nagyobb mértékben átfogta a társadalomnak a vagyoni, rang szerinti és rendi hovatartozás szerint elkülönülő rétegeit, osztályait. Hauser Arnold a magyar születésű művészettörténész a közép-európai népművészet – beleértve zenét, tárgyakat, öltözetet, építkezést – történetéről írva rámutatott, hogy 1550-1650 között egy agrárkonjunktúra hátán, a falusiak meg tudták közelíteni a városiakat és be tudták vinni házaikba az akkoriban elterjedt luxusjavakat, (a csempével borított falakat, a bronz- és rézedényeket és a keményfa-bútorokat, keményfa-falburkolatokat és festett bútorokat), és öltözetükben is meg tudták közelíteni az elitet. Ő itt nem a nemzeti fejlődésre céloz, de ez összevág azzal az időszakkaI. (Hauser A. 1978.)
Itt egy össznemzeti stílusegység vagy legalább a társadalom egyes rétegeinek egymáshoz közelítő ízlésvilága valósult meg. Később a recesszió idején szakadtak le a falusiak az elit újabb és újabb divatjaitól, és a maguk ízlése szerint – ezt ő elsősorban Németországra vonatkoztatja – alakították, formázták tovább annak a gazdag és ragyogó korszaknak az örökségét, amikor ők még hozzájutottak az elit kultúrának ezekhez a java készítményeihez. Ekkor vált egy parasztokra jellemző rétegművészetté a népművészet – mondja Hauser. (Hauser A. 1978.) Angliában ugyanakkor szintén egy hasonló fölzárkózás zajlott. Egyes szerzők ezt úgy írják le, hogy ekkor építették át a vidéki Angliát és a vidéki udvarházat, és a már széltében emeletes parasztházak ekkoriban közelítettek egymáshoz. Az új lakáskultúra, a tárgyi világnak is egy új gazdagodását hozta.
Itt egy rövid kitérővel megemlítem, hogy amikor a századfordulón – tehát azokban az években, amikor Kodály Zoltán és Bartók Béla népzenei fölfedező útjukra indultak – Angliában is sajátos módon éppen az építészet és a zene volt az a két fő terület, amely a nemzeti jelleg erősítését szolgálta. Fiatal művészek és kutatók szövetkezése révén mozgalom indult Angliában az angol jelleg helyreállítására, a népi örökséghez való visszatérésre. S ennek során éppen a Tudor kor építészetéhez és zenéjéhez nyúltak vissza. Cecil Sharp és mások programja közvetlen példaként szolgált Kodály Zoltán számára. Az újonnan kialakult nemzeti jellegű angol építészet pedig fő forrása volt a Torockai Wigand és Kós Károly által a magyar példák hasonló értékesítésével kialakított nemzeti-történeti építészeti megújulásnak.
Annak ellenére, hogy talán nem illő ilyen kidolgozatlan módon elmondani, mégis utalni szeretnék arra a példára, amikor Kodály Zoltán rezonálva Cecil Sharp érdeklődésére a történeti források és a népzene iránt, Kecskeméti Víg Mihály zsoltárát választja a nemzeti kultúrát építő korábbi korszak egyik jellegzetes szövegeként. Jó példa ez a reformáció korában kialakult nemzetekben, messzemenően az ószövetseghez és az ószövetségi zsidó nép modelljéhez alkalmazott nemzeti öntudatnak egy ilyen visszanyúló alkalmazására. E zsoltár ugyanis jól kifejezi azt a "pusztában bujdosó, szorongatott néphangulatot és érzésvilágot", amelyet Kodály a politikai megosztottságban, helyzete mélypontján élő magyarság tagjaként átélt a 20. század elején.
Ha tovább gondoljuk ezt a gondolatmenetet és föltételezzük, hogy valóban a 16-17. században nemcsak a hajdútánc vált ilyen módon nemzeti tánctípussá, hanem az egész népi kultúrában zajlott valami új, összefoglaló, egységesítő mozgás, akkor át kellene gondolni azt is, hogy egyes múlt korszakokra milyen mértékben szabad és indokolt visszavetíteni azt a "népi kultúra" és "paraszti kultúra" fogalmat, amit a magyar néprajznak a 19. században, a század elején, s a Magyarság Néprajzában kidolgozott munkái képviseltek. Azt a fölfogást, miszerint a nép, a parasztság és az életmódjuk alapján hozzájuk számító csoportok egy sajátos, önálló kulturális hagyományt vittek tovább és gazdagították saját alkotó-alkalmazkodó készségükkel, amihez olykor-olykor – mint idegen – beszivárgott a felsőbb osztályok műveltségének hatása.
Ezzel szemben Martin a tánckultúrát vizsgálva úgy találta, hogy az újat alkotó folyamatok gyakran nem korlátozódnak a parasztságra, hanem átnyúlnak a rendi társadalom határain. Ezzel a megállapításával persze nem mondott gyökeresen újat, mert a zenét illetően Kodály Zoltán már nagyon jól látta a hatások kétirányú forgalmát. Ennek a felfogásnak az általánosabb kifejtése és tudomásulvétele még nem történt meg. Visszagondolva, úgy vélem, saját magam is idealizáltam a népi kultúra, paraszti kultúra fogalmát pl. az 1969-ben Fél Edittel együtt írt népművészeti könyvünkben, azzal hogy föltételeztem, hogy a parasztság és a parasztság életmódját követő más társadalmi rétegek életmódját egy szakadékszerű választóvonal különítette el a fölöttük levő társadalmi rétegektől.
Martin György utolsó írásaiban hihetetlen gazdagságban használta a magyar társadalom valamennyi rétegére vonatkozó művelődéstörténeti adatokat. Pl. a táncnevekre vonatkozó dolgozatában is. Ebben ő az említett tanulságot nem így írta le, ill. erre nem mutatott rá (lehet hogy nem is vállalta volna). Azonban írásából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a táncokkal való élésben, ahogy a táncnevek mutatják, lényegében rendkívül sok egyezés volt a különböző társadalmi rétegek között. Tehát egyes kulturális formák össztársadalmilag általánosabban el voltak terjedve, mint ahogy az eddig elfogadott "népi kultúra" fogalom megengedné. Sok tekintetben nem volt éles kulturális határ a parasztok és nem parasztok között.
Ezzel megint ott vagyunk, voltaképp annál a témánál, amit ez a mátrafüredi konferencia vizsgált, hogy vajon mennyire merev és milyen mértékben mozgékony az a határ, ami kitűzi a föntöt és a lentet a kultúra alakulásában és hogyan lokalizálja a társadalomban azokat az alakító folyamatokat, amelyek a kultúra új formáit megteremtik. Ez a kérdés foglalkoztatta Martin Györgyöt az új táncstílus kialakulásával kapcsolatban is, és foglalkoztatta az is, hogy az a nézet, amit ő képviselt, az a következtetés, amire ő jutott, az nem volt összhangban azzal a paraszti új stílus fölfogással, amelyet a népzenekutatás képviselt. Amint a következő idézetből is kitűnik, az okot abban látta, hogy a zene és a tánc természetét illetően különbözik egymástól:
"A népzene és a táncbéli új stílus fogalomköre azonban a két folklórág természetének megfelelően bizonyos mértékig különbözik egymástól. Az új táncstílus fogalma történeti és szociális értelemben – és így stílusjegyeit illetően is – tágabb a népzenei új stílus körénél. A népzenekutatás a stílusváltozási folyamat végeredményét, az új stílus kész termékeinek összességét vette figyelembe és így a legszűkebb zenei, történeti és szociális értelemben definiálta". (Martin Gy. 1977. 33.)
A szociális leválasztást alapvető zenei kritériumokkal egyeztették – tehát ez kétféle leválasztás – és bizonyos történeti és néprajzi adatokkal nagyjából korhoz is kötötték.
"Az új táncstílus körét szociális, történeti és formai-tipológiai értelemben is jóval tágabban lehet csak körülhatárolni. Ennek oka az, hogy a táncbéli típus és stílus-meghatározó jegyek egyik fontos nélkülözhetetlen tényezője maga a tánckísérő zene is. Az új táncokhoz pedig mindig együttesen alkalmazzák az új parasztdalt a történetileg korábbi vagy egyidejű hangszeres zenével, ill. a népies műdaltermés tánchoz alkalmazható részével. Még egyetlen tánctípus, egyetlen regionális vagy egyéni változatán belül is mindig keveredve jelentkeznek az említett dallamcsoportok. Az újabb táncstílus tehát a vokális parasztdal új stílusát megelőző korábbi tánc- és zenedivatokat éppúgy magába foglalja, mint ahogy szociális értelemben sem korlátozódik csak a paraszti eredetű zenei és tánc elemekre, amelyeket a népzenekutatás tudatosan elválasztott a vokális népzenei új stílustól." (Martin Gy. 1977. 34.)
Annak idején Mátrafüreden Peter Burke kifejtette az általa képviselt "populáris kultúra"-fogalmat, amelyet egy ilyen mozgékony, voltaképp az elit kultúra vulgarizált és népszerű elemeinek az átfogására alkalmas fogalomként definiált, amibe azonban belefér az alsóbb társadalmi osztályok – akik azonban nem kizárólag parasztok – különböző hagyományanyagának a továbbvitele is. Ezzel definiálta a népi kultúrát Európa nyugati felében, középső részén is és nem tett különbséget az Európa keleti felében élő népek népi kultúrája közt. (Burke, P. 1984.) Ezzel szemben nekem az volt a véleményem, hogy épp annak következtében, hogy pl. a magyar vagy a lengyel vagy Közép-Európa keleti felének más elitjei sokkal inkább eltávolodtak egy közös kulturális állapottól, és az Európa központjaiban kialakult kulturális mintákhoz igazodtak, eltávolodott egymástól a kultúrának ez a két szintje is és a népi kultúra, paraszti kultúra önállóbbá és eredetibbé vált.
Mai gondolataimmal és részben Martin György gondolatait tovább gondolva kevésbé lennék magabiztos ebben az elképzelésben és nagyobb gyanakvással figyelném, mint ahogy Martin György is az eredeti forrásokhoz fordulva próbálta meghatározni, hol is húzódnak valóban a határok, hol vannak azok az elképzelések, amelyeket bizonyos nemzeti ideológikus elvárások, remények és tervek jegyében igen tiszteletre méltó korábbi nemzedékek vetítettek rá a népi kultúra képére.
Martin György előadásának a végén egy olyan szakasz található, amit annak idején nehéz is volt értelmezni. A halál felől visszanézve úgy tűnik, hogy azért került oda talán, hogy summázzon egy épp elhangzott előadás anyagánál szélesebb tapasztalat- és fölismerés anyagot. Most ezt idézem:
"Az a megállapítás, mely szerint Európa népei nem tudják, hogy mennyire rokonok egymással, a kisebb övezeteken belül még inkább érvényes s általában a táncra is áll. Kelet-Európa népei még nem tudják magukról, hogy sajátos nemzeti tánckultúrájuk mennyire közös gyökerekből táplálkozik s mennyire azonos módon zajlott le az egyedinek tartott és igen messziről, a homályos történeti múltból eredeztetett tánckultúrájuk, sajátosan egyedinek és egyszerinek vélt nemzeti táncuk kialakítása. A ténylegesen meglevő különbözőségeket az illető népek paraszttánc-kultúrája kisebb-nagyobb területeinek eltérő fejlődése, fáziseltolódása hozta létre. Lényegében tehát az elkésett fejlődésből adódó különbözőségeket az öntudatosodó nemzeti elitréteg domborította ki, ideologizálta és stilizálta politikai törekvéseinek megfelelően. E politikai és kulturális törekvéseknek végső célja a nemzeti függetlenség megteremtése, s ennek a független nemzeti közösségnek sajátos, kulturális különállóságra való alapozása. A különálló nemzeti kultúra hangsúlyozása indokolt mindaddig, amíg a nemzeti függetlenség meg nem valósult, a vágy be nem teljesedett. A nemzeti függetlenségi törekvések azonban nagyrészt már elérték céljukat, ezért ma már felnőttként kellene visszatekintetünk e nemzeti kultúrák kialakításának lelkes ifjú korára. A történeti mítoszok továbbápolása helyett a tudománynak az igazságot kell feltárnia a helyes nemzeti önismeret érdekében." (Martin Gy. 1984b. 360.)
Martinnak ezek voltak az utolsó nyilvános szavai.
Irodalomjegyzék
ANDERSON, Benedict
1983 Imagined Communities, Reflections on the Origin and Speed of Nationalism. London-New York.
AUGEULHON, Maurice
1989 La fabrication de la France, problemes et controverses. In: Segalen, Nortene (ed.): L'antre et le semblable. Paris, 109-120.
BURKE, Peter
1984 A populáris kultúra a történettudomány és az etnológia mezsgyéjén. Ethnographia XCV. 3. 362-373.
1991 Népi kultúra a kora újkori Európában. Budapest
FLÓRIÁN Mária
é.n. Népviselet. (Kézirat a Magyar Néprajz számára)
GELLNER, Ernest
1991 Nationale und kulturelle Identitiit.
In: GIESEN, Bernhard (hrg.): Studien zur EntwickIung des kollektiven Bewasstseins in der Neuzeit. Frankfurt a. M.
HAUSER, Arnold
1978 Művészettörténet, műveltségi rétegek szerint: népművészet és népszerű művészet. In: A művészettörténet filozófiája. Budapest, 231-301.
MARTIN György
1977 Az új magyar táncstílus jegyei és kialakulása. Ethnographia LXXXVIII. 1. 32-48.
1984 a Tánc és társadalom: A történeti táncnévadás típusai itthon és Európában. In: Történeti antropológia. Szerk.: Hofer Tamás. Budapest, 156-164.
1984 b Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában a XVI -XIX. században. Ethnographia XCV. 3. 353-361.
1985 a Ethnic and Social Strata in the Naming of Dances. Hungarian Studies Vol 1. Number 2. 180-190.
1985 b Peasant Dance Tradition and National Dance Types in East-Central Europe in the 16th-19th Centuries. Ethnologia Europaea XV. 117-128.
WEBER, Eugene
1976 Peasants into Frenchmen. Stanford and London
