Kallós Archívum 18. Moldvai magyar népzene

— Leírás —

Archív felvételek Kallós Zoltán gyűjtéséből
Technikai rekonstrukció: Németh István

Idézet a kísérőfüzetből:

MOLDVAI CSÁNGÓK

A „csángó” (vándor) az erdélyi Kárpátoktól keletre elterülő, Moldvában lakó magyar népcsoport neve. E terület nem tartozott az 1920 előtti, történeti Magyarországhoz, s különböző feltevések vannak arra nézve, hogyan kerültek ide.
Valószínű, hogy nem is egyszerre, nem egy csoportban: többségük minden bizonnyal már a középkorban itt élt, de számuk később gyarapodhatott Erdélyből kivándoroltakkal is. A 13. században domonkos missziók próbálták meg a terület vegyes ajkú népességét megtéríteni, s a Magyar hierarchiába tagozódó milkói püspökség létrehozása már a sikert jelezte. Megállította azonban a folyamatot a tatárjárás, s a vidék a következő századokban is missziós területnek számított. A magyar lakosság azonban katolikus maradt, s bár a 15. században két huszita pap tevékenysége következtében megérintette az ellenreformáció, a továbbiakban a ferencesek missziós munkája nemcsak megtartotta őket katolikusnak, de talán az egész nyelvterület legvallásosabb népcsoportjává nevelte őket. Mindenesetre a legrégiesebb kultúrájú, a népélet, szokások, tájszólás, művészet és népzene terén egyaránt jellegzetes arculatú magyar népcsoport. Hatalmas énekrepertoárjukra (benne a kiváló balladaanyagra), a népdalanyagnak magyar közösség más részeit meghaladóan gazdag formakészletére, nagyszerű díszítőtechnikájukra, különleges hangszínre és hangképzésre, a parlando előadásmódban és különleges képletekben egyaránt különleges eleven ritmikára az 1920-as évek óta figyelt fel a népzenekutatás.
Domokos Pál Péter, Veress Sándor gyűjtései alapján Bartók V. népdaldialektusként tárgyalta, a 2. világháború után a Magyarországra telepített csángók között ismét Domokos Pál Péter, Kiss Lajos és Rajeczky Benjámin végzett gyűjtőmunkát, majd a leggazdagabb anyagot az eredeti helyszínről Kallós Zoltán hozta.

— Felvételek —