Brácsos csárdás

Monostori zöld erdőben születtem
Apám sem volt, mégis fölnevelődtem,
Nevelődtem, mint erdőben a rózsa,
Volt szeretőm már hat éves koromba’.

Monostori zöld erdőben van egy fa,
Oda van a kis pejlovam hajnalba’
Hosszúra van a kötele eresztve,
Régi babán, nem vagy még elfeledve.

Kikötöm a lovam szomorúfűz fához,
Lehajtom a fejem két alsó ágához,
Lehajtom a fejem a rózsám ölébe,
Hullajtom a könnyem a gyászos kötőjébe.

Nem csak az az asszony, kinek szép lánya van,
Hanem az is asszony, kinek szép fia van,
Szépen fölneveli, szárnyára ereszti,
Könnyes szemmel nézi, hogy a császár viszi.

De szépen szól a katonabanda,
Magyar fiúk masíroznak rajta,
Masíroznak idegen országba,
Oroszország külső határára.

Jaj, Istenem, hogy kell azt megszokni,
Hogy kell azt az orosz lányt szeretni,
Ha ölelem, karjaim elhalnak,
Ha csókolom, könnyeim hullanak.

Bukovina környes-körül füstölög,
Károly király rézágyúja mennydörög
Szólnak az ágyúk, ropognak a fegyverek,
Most látszik meg, hogy ki a magyar gyerek.

Magyar gyerek kőből van kifaragva,
Szembe is áll akármennyi orosszal,
Szervusz fiúk, Isten veletek lányok,
Én már elmék, nem járhatok hozzátok.

Ez a legény kiment az erdőbe,
Lefeküdt a hársfa hűvösébe,
Kelj fel legény, odavan a kalap,
Csak az a szép göndör hajad maradt.

Ez a kislány kimén az erdőbe,
Lefekszik a hársfa hűvösébe,
Kelj fel kislány, odavan a kendő,
Elvitte a régi volt szerető.

Sárgarigó fölszállott a fára,
Búsul szegény, elhagyta a párja,
Engemet is elhagyott a babám,
Árva vagyok, mint a rigómadár.

Búza, búza, de szép tábla búza,
Vége kinyúl a nagy országútra,
Kis tápai legények aratják,
Jaj de szépen asztagba is rakják.

Árpa, árpa, de szép tábla árpa,
Közepébe van egy száraz nyárfa,
Száraz nyárfa megvan levél nélkül,
Én is megvagyok szerető nélkül.

Verje meg az Isten azt az édesanyát,
Aki katonának neveli a fiát,
Húsz évig neveli világ pompájával
Húsz év után pedig öltözteti gyászba.

Amerre én járok, még a fák is sírnak,
Gyönge ágaikról zöld levelek hullnak,
Hulljatok levelek, rejtsetek el engem,
Mert az én kedvesem mást szeret, nem engem.

A tápai bírónak,
De szép hat lovat hajtanak,
Ellopnám az éjszaka,
Hogyha rám nem virradna.

Alig hasad a hajnal,
Jön a zsandár a vassal,
Ráteszi a kezemre,
Úgy kísér a börtönbe.

Bíró uram, jó napot,
A maga rabja vagyok,
Jól nézzen a szemembe,
Kísérjen a börtönbe.

Loptam lovat, lopok is,
Ha fölakasztanak is,
Úgyis mit ér az élet,
Ha a rózsám nem szeret.

Hosszú farkú fecske,
Bácskai menyecske
Ugyan hogyan jöttél ide,
Az idegen földre.

Nem magamtól jöttem,
Kis pejlovam hozott,
Sej, de mind a négy lábáról
A patkó lehullott.

Csak egy kocog rajta,
Az is kotyog rajta,
Gyere kovács jóbarátom,
Szoringasd meg rajta.

Rá is kopogtatom,
Rá is szoringatom,
Még az éjjel a galambomat
Körülcsókolgatom.