Kalocsai katonadal, csárdás, friss és mars

Szagos a rozmaring, földre hajlik az ága,
Pántlikás kalapom a hideg szél fújdogálja.
Fújjad szellő, úgysem soká fújdogálod már,
Mert a Ferenc Jóska katonája leszek már.

Sebesen forog a magyar gőzös kereke,
Mikor a belseje regrutákkal van tele.
Egy barna lány sírva kéri a mozdonyvezetőt,
Hozza vissza néki a regruta szeretőt.

Egy asszonynak két eladó lánya,
Egyik szegfű, a másik majoránna.
Én a szegfűt választom magamnak,
Kalapomba tűzöm bokrétának.

Elmondhatom istenem, istenem,
Gyászba borult az egész életem.
Gyászba borult felettem az ég is,
Mert katona lettem babám én is.

Jaj, istenem, így kell annak lenni,
Kalocsáról ki kell masírozni.
Olyan vígan megyek ki belőle,
Úgysem volt egy szép szeretőm benne.

Garibaldi csárdás kiskalapja,
Nemzetiszín szalag lobog rajta,
Nemzetiszín szalag lobog rajta,
Kossuth Lajos neve ragyog rajta.

Ezernyolcszáz-hatvankettedikben,
Felment Garibaldi egy nagy hegyre,
Onnan nézte a szép Magyarországot,
Hogy harcolnak a magyar huszárok.

Piros alma ne gurulj, ne gurulj,
Barna kislány ne búsulj, ne búsulj!
Nem búsulok, nem biz­ én, nem biz­ én,
Jövő ősszel menyasszony leszek én.

Árok mellé esett a lépésem,
Szomszéd asszony fia (lánya) a kedvesem,
Ki-ki áll a kisajtó elébe,
Fáj a szíve a páros életre.