Erdő, erdő, kerek erdő

De tölgyek alatt
Valamerre jártam,
Szülőhonomat
- Csakis ott- találtam:
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kánaán,
Nem lett honom a föld.

A tölgyek alatt
Még most is elülök:
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merülök:
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”

A tölgyek alatt
Ím, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon:
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg.

Erdő, erdő, kerek erdő,
De szép madár lakja kettő,
Kék a lába, zöld a szárnya,
Piros a rózsám orcája.

Olyan piros, mint a vér,
Tőlem gyakran csókot kér,
De én bizony nem adok,
Inkább jól megátkozom.

Kilenc fia néma legyen,
A tízedik leány legyen,
Az is olyan csalfa legyen,
Ország-világ híre legyen.

Kinek nincsen szeretője,
Menjen ki a zöld erdőbe,
Írja fel egy falevélre,
Néki nincsen szeretője.

Kinek nincs kedve itt lakni,
Menjen a mennybe föl lakni,
Építsen az égre házat,
Ott nem éri semmi bánat.

Építsen az ég színére,
Ott nem éri semmi féle,
Építsen az égre házat,
Ott nem éri semmi bánat.

Kimentem én az erdőbe, az erdőbe,
Ráléptem egy venyigére, venyigére,
Venyigéről, venyigére, venyigére,
Fáj a szívem a szőkére, a szőkére.

Gyógyítgatom a szívemet hogy ne fájjon,
Kapok én még valakitől boldogágot.
Kapok én még valakitől csókot s jó szót,
Ne hidd rózsám te adtad a legutolsót.

Látod rózsám, látod azt a száraz nyárfát,
Mikor az kizöldül, akkor megyek hozzád.
Mikor egy szem búza száz kalangyát terem,
Csendes folyó vize visszafelé megyen.

Bízom Isten után, kizöldül az én fám,
rózsám, a te csalfa szíved visszatér még hozzám.
Bízom Isten után, kizöldül az én fám,
rózsám, a te csalfa szíved visszatér még hozzám.

Este van, este van, de nem minden lánynak,
Csak annak a lánynak, kihez sokan járnak.
Hozzám nem jár senki, nincs is nekem este,
Nekem minden este gyászosra van festve.