Farkas Julcsa balladája

Ezernyolcszázkilencvenedik évbe,
Mi történt a Rigó néni kertjébe,
Korán reggel megindult a masina,
Farkas Julcsa beleesett a dobba.

Mikor ezt a szeretője meglátta,
Ilyen hangon a gépésznek kiáltja,
Gépész uram, álljon meg a masina,
Farkas Julcsa beleesett a dobba.

Mikor Julcsát a nagydobból kivették,
A földre két kádacskára fektették, /szál deszkára/
Piros vére úgy folyik, mint a patak,
Julcsa anyja gyenge szíve megszakad.

Farkas Julcsát föltették a szekérre,
Elvitték a főorvos úr elébe,
Főorvos úr elfordulva azt mondta,
Ennek csak a Jóisten az orvosa.

Jaj de széles, jaj de hosszú az az út,
Amelyiken a Farkas Julcsa elindult,
Koporsóján végig virágkoszorú,
Szeretője megy utána, szomorú.

Gépész úr is kimegy a temetőbe,
Nefelejcs koszorút visz a kezébe,
Nem találja Farkas Julcsa sírhalmát,
Hová tegye nefelejcs koszorúját.

Béres legény megy a kútra itatni,
Szeretője vizet visz mosogatni,
Olyan szépen húzza fel az ostorfát, a jeges ostorfát,
Úgy hallgatja szeretője panaszát.

Béres legény, ha tudtad, hogy nem szeretsz,
Mért nem írtál egy szomorú levelet,
Írtad volna a levélbe, hogy nem szeretsz, sej de nem szeretsz,
Minek adtad tudtára mindenkinek.

Édesanyám nádfedeles háza,
Kis kapuja régen be van zárva,
Nyisd ki anyám, nyisd ki nemsokára,
Jön a fiad hosszú szabadságra.

Hajnalodik, pirkad az ég alja,
Fölszabadult már a magyar újra,
Zászlónk alá annyi magyar álljon,
Mint a fűszál szép Magyarországon.