Az egyszeri juhászlegény

Az egyszeri juhászlegény,
Fáj a szíve, beteg szegény,
Nem jó legel a gulyája,
Itassa meg a babája.

Megitatná, de nem lehet,
Mert a vödör nagyon nehez,
Még a vödröt kiemelem,
Megöl engem a szerelem.

Az öreg zsidó nem gondolkodik,
Szenderáré rajró nem gondolkodik,
Veszi botját, félre batyuját,
Falu végén fújja kedves nótáját.

Adjonak rongyot, bundadarabot,
Én meg adok érte kötőmadzagot,
Cifra cérnát, platnimasinát,
Kisbaba dunnába fűzőt, pántlikát.

Hurka kolbász az asztalon,
Nyújtsanak ki az ablakon,
Kána menyegzőbe,
Bodor fékötőbe.

Bor is volt ott, mind elfogyott,
A torkomnak csöpp se jutott,
Kána menyegzőbe,
A nagy vendégségbe.

Az Úristen ezt meglátta,
Csudát is tett nem állhatta,
Kána menyegzőbe,
A nagy vendégségbe.

Tápiósági torony de messzire ellátszik,
Tetejébe babám tearózsa virágzik,
Azt a tearózsát százfelé fújja a szél,
Ha meguntál babám, szabad, hogy mást szeressél.

Kék szivárvány, sej haj, koszorúzza az eget,
Eltiltották tőlem a kedves szeretőmet,
Eltiltották tőlem, vagy az Isten elvette,
Annak adta oda, aki megérdemelte.

Éjfél után egyet ütött az óra,
Barna kislány vízér’ ment a kis kútra,
Olyan rossz hírt hallott ő a kis kútnál,
Alig bírt már hazamenni azután.

Alig várta, hogy korsóját letegye,
Sietett a barna legény elejbe,
Oda se ért már az ajtót zörgeti,
„Kedves babám, csak egy szóra gyere ki!”

Hallottátok, hallottátok Tápióságon mi történt?
Kristóf Jankát, Kristóf Jankát a keresztbe megölték,
Úgy kell néki, mért nem vigyáz magára,
Mért nem hallgat, mért nem hallgat édesanyja szavára.

Kristóf Jankát, Kristóf Jankát most viszik temetőbe,
Rózsa Sándort, Rózsa Sándort most viszik a tömlöcbe,
Kristóf Janka sírján rózsa nyíladoz,
Rózsa Sándor, Rózsa Sándor a tömlöcbe hervadoz.

Széles ez az árok, keskeny a partja,
Nincsen olyan legény, ki átugorja,
Zima Karcsi átugrotta, a babáját megcsókolta,
Ez ám a legény, ez ám a legény.

Leteszi szűrét a lova mellé,
Lehajtja fejét a babája mellé,
A babája átöleli, szép kendőt vesz neki,
Bécsi pirosat, száz forintosat.