Minek nékem az ezüstös fékető

Minek nékem az ezüstös fékető,
Ha az vett el, aki nékem sose köll,
Elcserélném ezüstöt a bársonyé',
Asszonyságom régi leányságomé'.

Nem járok én lagos szárú csizmába’,
Nem állok meg minden legény szavára,
Szombat este álltam meg egy pár percre,
Csalfa a szeretőm anyja, kileste.

Van nékem egy selyemkendőm, jaj, de hosszú a rojtja,
Lehajolok, a lábam fejét borítja,
Eladom a hosszúrojtú selyemkendőmöt,
Ha csak lehet, kiváltom a katona szeretőmöt.

A mi házunk udvarába’ van egy magos eperfa,
Barna legény dalolva jár alatta,
Egyre csak azt dalolgatja, babám, gyere ki,
Hiába vársz, barna legény, ha nem hagynak szeretni.

Ha elmegyek a hatvani vásárra,
Gyűrűt veszek a szeretőm ujjára,
Kék lesz annak a köve, mint a szeretőm szeme,
Áldja meg az Isten, ha rám néz vele.

Ha bemegyek virágos kiskertembe,
Rálépek a rozmaringnak tövére,
Rozmaringnak ágai, nem akar lehajlani,
Nem akar a kisangyalom szeretni.

Aranyos szárnya van a kismadárnak,
Nincsen párja a hévízgyörki lánynak,
Fölveszi a piros posztószoknyát,
Szombaton este várja a babáját.

Hogyha nékem fertál fődem volna,
Kit szerettem, rég az enyém vóna,
De mivelhogy szegény kislyány vagyok,
Menyasszonyod lenni nem akarok.
De mivelhogy szegény kislyány vagyok,
Tiltják tőlem a kedves galambomot.