Hévízgyörki torony tetejébe

Kertünk alja tele van ibolyával,
Gyere, babám, szedd a kötőd aljába,
Lyukas a kötőm eleje, sej, haj, a lila,
Kihull belőle a teljes ibolya.

Úgy akartalak szeretni, ne tudják,
De az egek rám világosították,
Rám világosította a kék csillagos ég,
Kisangyalom, sose leszek a tiéd.

Kimegyek a hévízgyörki határba,
Rátekintek a sok kereszt búzára,
Szívem dalol, boldogságát kitárja,
Vele dalol a mezei pacsirta.

Hej, ha én is kis pacsirta lehetnék,
Mindig a babám fölött csicseregnék,
Csicseregve rászállnék a vállára,
Elkísérném egy boldog éjszakára.

Addig megyek, míg a szememre látok,
Míg egy sűrű erdőre nem találok,
Sűrű erdő közepébe’ a sírom,
Megírom a galambomnak, ne sírjon.

Ezt a kislányt, ihajla, nem az anyja nevelte,
Zöld erdőbe' a daru, vagy a fecskemadár költötte,
Inkább a darumadár, mer' az szebben tudja énekelgetni,
El van zárva a babám, nem lehet megölelni.

Hévízgyörki torony tetejébe,
Rászállott egy holló, feketébe,
Szárnya alatt, aranyos a tolla,
Régi babám tanított a csókra.

Édesanyám, minek adott férjhez,
Minek adott idegen legényhez,
Én a legényt soha nem ismertem,
Gyászba borult az egész életem.