Mikor mentem Tápiószecső felé

Kék szivárvány, kék szivárvány koszorúzza az eget,
Eltiltották, elrabolták tőlem a szeretőmet,
De én azért nem átkozlak, a jó Isten áldjon meg,
Könnyeidtől a zsebkendőd soha ne száradjon meg.

Csak titokban, csak titokban akartalak szeretni,
De ki kellett, de ki kellett annak világosulni,
Megtudta az édesanyád, hogy én téged szeretlek,
Kitiltatott a faluból, hogy hozzád ne mehessek.

Ha kimegyek a szecsői határba,
Rátekintek a sok kereszt búzára,
Szívem buzgó boldogságát kitárja,
Velem dalol a mezei pacsirta.

Hej, ha én is kis pacsirta lehetnék,
Mindig a babám fölött csicseregnék,
Alkonyatkor rászállnék a vállára,
Elkísérném egy boldog éjszakára.

De sok estét töltöttem már teveled,
Még sem kötötted be még a fejemet,
Nem baj babám, meglátod, majd most őszre,
Együtt vetjük a búzát a földünkbe.

Mikor mentem Tápiószecső felé, még a fák is sírtak,
A fáknak a gyenge ágairól levelek hullottak,
Hulljatok le gyenge levelek, rejtsetek el sej, haj, engemet,
Mert az a szép piros barna legény mást szeret, nem engem.

Rozmaringnak csak az a szokása,
Télen-nyáron gyöngyharmat az ága,
Ha levágják, karikára hajlik,
A szeretőm ősszel házasodik.

Elmondhatom háromszor is, jaj, jaj,
Gyászba borult nékem már a hajnal,
Nem csak a hajnal, a kék csillagos ég is,
Elhagyott a régi szeretőm is.