Az útfélen kinyílott már

Annus néni emlékei a dalról:
Ezt Pál Istvántól tanultam, az is nagyobb volt, mint én vagy öt évvel, hattal, ’30-ban született. Ügyes táncos, barna fiú volt, de nem volt nekem szeretőm, csak kedveltem, hogy tud énekelni. S amíg emlékszem, jött a táncra, s akkor nem táncoltunk abba a párba, bementünk a másik szobába, ahol mikor vége volt a párnak, be lehetett menni. Ott volt kanapé, pad, hogy leülhettünk, ha nem fértünk a táncosházba leülni, ahol körbe voltak padok. Nem volt olyan nagy az a szoba. S akkor egy párban nem táncoltunk, soha nem felejtem el: „István, gyere! Ameddig ingem nem tanítsz meg erre az éneke, addig én nem megyek senkivel táncolni, hiába hívnak!” De történt úgy, hogy a legények lestek a táncos szobából, s jöttek be, hogy hívjanak táncolni. S akkor mondtam, hogy nem menyek, ameddig ezt az éneket Istvántul meg nem tanulom. Soha nem felejtem el. Nagyon szípen énekelte, hogy most jön vissza a nagyvilági útjáról az ősz ember, mert már megöregedett, s jött vissza. Nagyon szép ez az ének. Megöregedve jött visza, de már... Olyan romanytikusan adta le István, szépen. Jaj, be gyönyörű ez muzsikálva, Pityu! Ezt húzza el vagy egyszer valahol! Aj, be gyönyörű ez! Olyan tetszősen, kellemetesen tudta vinni! Nem mindegy az, hogy valakinek éles, szép, vékony hangja van, ha nincs kellem benne. Kell legyen kellem abba az énekbe, hogy megtetszedjen. Díszítni kell.
Erdélyi-Molnár Klára jegyzete:
Eredeti szövegkezdete: Tavasz végén kinyílott már…