Mezőség - Válaszút

Fordulj kedves lovam napszentület felé,
Úgysem jövünk többet soha visszafelé.
Messze földre, megyek elbujdosom innen,
Szép szülőhazámat nem látom meg többet.

Fújd el jó szél, fújd el hosszú útnak porát,
Hosszú útnak porát, fakó lovam nyomát.
Jó ló volt a fakó jó, a viselete,
Áldja meg az Isten, aki felnevelte.

Porladozik csontja, fekete föld nyomja,
Az én bús szívem is csak a bú rongálja.
Árva vagyok, árva, mint réten a tarló,
Kinek ékességét elvette a sarló.

Az idegen földön olyan beteg vagyok,
Szomszédim házáig alig elámbolygok.
Szomszédim azt mondják, talán meg is halok,
Én is azt gondolom, meg sem is maradok.

Idegen országban idegen emberek,
Járok utcákon, senkit nem ismerek.
Szólanék hozzájuk, de ők nem értenek,
Ezen az én szívem de nagyon kesereg.

Néhol kerekedik egy fekete felhő,
Az alatt repül el fekete holló.
Állj meg holló, állj meg, hogy izenjek tőled,
Apámnak, anyámnak, szívbéli mátkámnak.

Ha kérdik, hol vagyok, mondjad, hogy rab vagyok,
A török császárnál talpig vasban vagyok.
Megunta két lábam, vasakat rengelni,
Megunta két kezem, hírharangot húzni.

Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok,
Csak az Isten tudja, mikor szabadulok.
Elapadt két szemem a nagy sötétségbe,
Elhervadt két orcám keserűségbe.

Jaj de búsan harangoznak,
Talán az én galambomnak.
Most viszik a temetőbe,
El sem búcsúzhattam tőle.

Bárcsak addig el ne vinnék,
Amíg innét oda mennék.
Koporsójára borulnék,
Jaj de keservesen sírnék.

Sirass, borulj koporsómra,
Hallgassál utolsó szómra.
Vessél egy-két kapa földet,
Talán meg érdemlem tőled.