Csak az fáj…

Székvárosi öreg templom harangja,
Jaj, de búsan hallszik nálunk a hangja,
De amikor elhozza az esti szél,
Eszembe jut, hogy te engem szerettél.

Nem szeretsz már, nem hallom a harangot,
Nem is hoz már életembe soha jót.
Sírig tartó hű szerelmet fogadtál,
S az estéli harangszónál elhagytál.

Zöld erdőben terem a mérges kigyó,
Szép leányból lesz a legénycsábító.
Jaj, Istenem, de jó annak, ki csúnya,
Szegény legény szívét nem szomorítja.

Nem átkozlak, hogyha elhagysz engemet,
Hisz a nap is elhagyja a kék eget.
Nem átkozlak, csak az búsít, csak az fáj,
Hű szerelmet akkor mért is fogadtál?

Húzzad, cigány, húzd el az én nótámat,
Sírjon benne, keseregjen a bánat!
Úgy sírjon az a hegedű a kezedbe­,
Bánat könnye ragyog az én szemembe­.
Megemésztett engemet a szenvedés,
Mert búm sok volt, örömem meg oly kevés.

Ha az Isten nem egymásnak teremtett,
Mért is adott a szívünkbe szerelmet?
Adott volna a szívünkbe egy kősziklát,
Hogy sohase ismertük volna egymást.