Szatmári betyárballada, csendes, csárdás és verbunk

nem messze van ide kismargita
hol a tisza körös-körül folyja
közepébe egy kis rongyos csárda
benne iszik egy betyár magába

amott jönnek nyolcan a zsandárok
jaj de szépen fénylik a csákójuk
elöl megy a csendõrkapitánya
egyenesen be kismargitára

jó estét te csalfa csaplárosné
hát az a szép szilaj csikó kié
jó bort iszik annak a gazdája
nem régen jött nincs egy fél órája

küldje ki hát annak a gazdáját
nem bántjuk mi csak adja meg magát
ki se megyek meg se adom magam
ha úgy tetszik hajtsák el a lovam

a lovamat nem annyira bánom
csak a nyeregszerszámom sajnálom
szügyellõje a bugyellárisom
benne háromszázezer forintom

egyet adtam a szilaj csikóért
a másikat a nyeregszerszámért
a harmadikat egy szép barna lányért
kit nem adnék széles e világért

én is mint eleinte éltem a világom
mindennapi nótámat zengtem a zöld ágon
rabja lettem holtomig egy csalárd vadásznak
kénytelenül fütyölni kell a kismadárnak

csalfa leány létemre mire vetemedtem
ennek a szép legénynek szerelmébe estem
tõrbe estek lábaim oda szabadságim
megkötözve szárnyaim oda vigasságim

kendermaggal etetnek de nem a mezõben
forrásvízzel itatnak de nem a fenyvesben
a mezõnek magvai édesebbek voltak
a forrásnak vizei hidegebbek voltak