Szép szivárvány koszorúzza az eget; A búzának meg kell érni

Szép szivárvány koszorúzza az eget,
Egészen kimutattad, hogy nem szeretsz.
Ha nem szeretsz nem tehetek én róla,
Nem lehetek sem tulipán, sem rózsa.

Jaj, de fenn van az a boldog mennyország,
Még onnat is lerepülnék tehozzád.
Megkérdezném, hogy mér akarsz elhagyni
Mikor én még most akarlak szeretni.

Két zsebkendőt adtam neked emlékbe,
Régi babám arról jussak eszembe.
Ha elszakad a zsebkendőm tudd meg azt,
Nem érek én sem több nyarat, sem tavaszt.

Zavaros a Nyárád vize, nem tiszta,
Rávezettem Fakó lovam, nem issza.
Hogy is inná, mikor olyan zavaros,
Nem vagyok én véled babám szabados.

Életembe csak egyszer voltam boldog,
Akkor is a két szememből könny hullott.
Sírtam azért örömömbe, hogy szeretsz,
Bánatimba, hogy az enyém nem lehetsz.

Úgy elmegyek, mind egy szegény vándorló,
Kinek az élete elveszni való.
Rászállnék egy zöldleveles bokorra,
Fészket raknék, hogy el ne felejts soha.

Édeanyám, de szépen felneveltél,
Mikor engem két karodon rengettél.
Akkor mondtad, jó leszek katonának,
Rabja lettem széles e nagy világnak.

A búzának meg kell érni,
Szárazon kell learatni.
Szívemnek meg kell hasadni,
Hogy mindennap újból érik.

Ne menj kislány a tarlóra,
Gyönge vagy még a sarlóra.
Elvágod a gyönge kezed,
Ki süt néked lágy kenyeret.

Az aratást alig várom,
Akkor veszlek el galambom.
Meg is nézem minden reggel,
Sárgult-e a kalász éjjel.