Folkrádió

De-a lungu és învârtita

gyűjtés

előadó:
Barna Albert, Barna Aladár, Lengyel Gusztáv, Lakatos Herman, Lakatos Sándor
előadásmód:
hegedű, brácsa, cimbalom, bőgő
műfaj:
de-a lungu, învârtită
etnikum:
román
település:
Vajola
vármegye:
Kolozs
tájegység:
Sajó mente (Felső-Maros és Sajó vidéke)
nagytáj:
Erdély
gyűjtő:
Vizeli Balázs, Lányi György, Havasréti Pál
felvétel helye:
Vajola
felvétel időpontja:
1993.04.25.

Album:

A vajolai zenekar

szerkesztő:
Árendás Péter
kiadó:
Hagyományok Háza
kiadás éve:
2017
gyártási szám:
HH CD 021

EGY LUC MENTI TELEPÜLÉS, VAJOLA

Vajola (románul Uila, németül Weilau) Erdélyben, a Felső-Maros-vidék északi része gazdasági, közigazgatási és kulturális központjának számító Szászrégentől 22 km-re északnyugatra, a Mezőség keleti peremén túl található, a történelmi Kolozs vármegye keleti szélén és a jelenlegi Maros és Beszterce-Naszód megyék határán. A közelben folyik a Luc patak, mely a szomszédos Monornál ered, és a Marossal majdnem párhuzamosan haladva Marossárpatak közelében ömlik a Marosba. Bíró Donát Szászrégen és vidéke című könyvében így Vajolát a Luc vízgyűjtő medencéjében fekvő falvak közé sorolja.

A feudális magyar állam hatalmát erre a területre valószínűleg a 1l. század folyamán terjesztette ki, erről tanúskodik két földvár is a Beng nevű határrészben, valamint a Luc-patak teraszán, a vajdaszentiványi román és magyar temető határán. Etnikai szempontból vizsgálva a történelem során itt lakó népeket, a következő állapítható meg: a gyér szláv települések mellett megtelepedtek az I. (Szent) László király által behozott magyarok, valamint a török eredetű úzok és besenyők. A magyar lakosság feltehetőleg két úton telepedett le, egyrészt Torda vármegye délnyugati részéből, másrészt a Kolozs és Doboka vármegyékhez tartozó Mezőség keleti feléből. Az 1228-as oklevél adataiból és a helynevek elemzéséből következtethetünk a falvak keletkezésének idejére és nevének eredetére. Korai, valószínűleg 11. századi település lehet a Maros völgyében és a Luc-patak mentén Régen, Széplak, Monor, Lövér, Vécs, Idecs, Vajdaszentivány, Bátos, Dedrád. Vajola területén hajdanán egy Radus nevű helység állott, mely 1241-ben, az első tatárjárás idején elpusztult. A meggyérült lakosság pótlására Losonczi (III.) Dénes ispán magyarokat, szászokat és oroszokat telepített erre a területre. A szász lakosságot a 13. század közepén és a 14. század elején Flandriából és a Rajna mentéről telepíthették be. A 15. század folyamán kialakult a vidék települési arculata, és a betelepítés következtében Szászrégen központ körül a korábban meglévők helyén számos szász lakosságú település keletkezett. Ilyenek a Luc-patak völgyében Alsó- és Felsőgledény, Monor, Vajola,
Bátos, Dedrád, Ludvég vagy Szászfülpös (ma Kisfülpös). Ezek egy része máig szász lakosságú, miközben pl. Monor és Gledény már a 19. század közepén sem rendelkezett még szórványos szász lakossággal sem. Vajola először 1319-ben Veylla néven szerepel az oklevelekben, majd 1455-ben Vyola, 1587-ben pedig már Vajola formában találjuk. Míg Szászrégen és vonzáskörzete Maros-Torda vármegyéhez tartozott, Vajola ezzel szemben a kelet-nyugati irányban hosszan elnyúló Kolozs vármegye legkeletibb falva volt, és lakói jobbágyi sorba süllyedtek. Középkori, eredetileg torony nélkül épült templomát 1778-ban jelentősen átépítették. Középkori lakossága a reformáció idején lutheránus lett, és később is csak lutheránus egyháza volt. Itt a romák is lutheránusok, ami egyébként ritkaság. 1944 után a templom a görögkeleti vallásúak használatába ment át. A múltban a felsorolt szász települések lakói szorgalmas gabona-, gyümölcs-, szőlőtermesztő és állattartó gazdák voltak. A szomszédos településekhez képest Bátos, Dedrád és Vajola lakói nagy kiterjedésű, földművelésre alkalmas területekkel rendelkeztek, melyeken a Felső-Luc menti települések szász lakói jelentős gyümölcstermesztést folytattak. 1897-ben pl. a gyümölcsfák száma Bátoson 18 809, Dedrádon 12 462, Vajolán pedig 6540 volt. Ezen települések ma is nagy gyümölcstermesztő vidéknek számítanak, a vajolai cseresznye messze földön híres.

Az 1784-87-es népszámlálás idején Vajolán 149 házban 166 család, 859 lélek (428 férfi, 431 nő) élt. Az itt lakók etnikai összetételét vizsgálva megállapítható, hogy a második világháborúig túlnyomó többségben szászok lakták. 1850-ben a falu 890 lakosából 854 fő, 1910-ben pedig 914 lakosából 762 fő volt német. A második világháború után azonban nagy változások történtek, mind a lakosság számát, mind nemzetiségi összetételét illetően, mely a szászok Németországba és Ausztriába történő kivándorlásával indokolható. A német hatóságok 1944. szeptember 12-én Vajola 640 szász lakosát evakuálták Németországba. Közülük 1945 tavaszán 270-en visszatértek, ám házaikban már ott találták az időközben betelepített románokat és csíki székelyeket. A maradék szász lakosság az 1970-es és az 1990-es években vándorolt el. A faluban élő immár jelentős számú cigányságról először 1810-ben tesznek említést, és magyar családneveik alapján valószínűsíthető, hogy valamely magyar lakosságú faluból költöztek Vajolára. Valamennyien felvették az evangélikus vallást és átvették a szász kultúra számos elemét. 2002-ben a falu nemzetiségi megoszlása: 602 lakosából 215 volt román, 197 Cigány, 175 magyar és csupán 12 fő német.

A VAJOLAI ZENEKAR

A vajolai zenekarral csak igen későn, 1991-ben készült az első hangfelvétel, de a környékéről számos hangszeres népzenei gyűjtést ismerünk. A sort Bartók Béla 1914-es gyűjtésével kell kezdenünk, ő a Maros-Torda megyei, de Vajolához közeli Felsőrépán (Rápa de Sus) rögzített néhány román táncdallamot egy hegedűstől és az őt kísérő háromhúros kontrástól. (A dallamok a Román népi táncok zongorára [BB 68, 1915] című művében kerültek feldolgozásra.) Jagamas János 1954-ben közel 20 énekes dallamot gyűjtött a közeli magyar lakosságú Zselyken (Jeica), ahol a vonós parasztzenészek mellett 1877 óta állandó, 16-22 tagú fúvószenekar is működik. Kallós Zoltán 1965-ben készítette a népzenei mozgalomban legendássá vált felvételeit a nagysajói zenekarral (bár a muzsikusok mindannyian kolozsnagyidaiak voltak). A két prímás, Kóczi Pável „Móni” és veje, Gáspár Béla, valamint zenésztársaik játékát páratlan összecsiszoltság jellemezte. Velük később, 1976-ban Demény Piroska, 1991-ben pedig Budapesten a Zenetudományi Intézet munkatársai is több gyűjtést készítettek. A felsoroltakon kívül az 1980-as, '90-es években Pávai István, Konkoly Elemér, valamint Vavrinecz András kutatta alaposabban eme terület hangszeres népzenéjét. A környékbeli zenekarok közül érdemes még kiemelni a tekei (Teaca), tekeújfalusi (Lunca), erdőszakáli (Säcalu de Pădure), magyarói (Aluniș, marosvécsi (Brôncovenești) vagy görgényoroszfalusi (Solovăstru) bandákat. E két utóbbi zenekarral, valamint a Vajolától délnyugatra, már kissé távolabb fekvő Szásztancson (Tonciu) működő Horváth Aladár „Stefi” zenekarával 1997-1999 között az Utolsó Óra gyújtóprogram során is készültek hangfelvételek a Fonó Budai Zeneházban, ahol a gyújtók Kelemen László, Pávai István és Árendás Péter voltak. Játékuk az Új Pátria kiadványokon keresztül a nagyközönség számára is hozzáférhető. A vajolai muzsikusokkal szemben ők már a Felső-Maros menti repertoárt ismerték és játszották.

A vajolai zenekarral legelőször Császár Attila készített helyszíni hangfelvételeket 1991-ben, majd következő évben a Téka együttes akkori tagjai (Vizeli Balázs, Lányi György, Porteleki Zoltán és Havasréti Pál), amikor végigjárták a Sajó melléki falvakat. Mivel a vajolai muzsikusok a 2000-es évek első évtizedében sorra meghaltak, a velük készült hang- és videofelvételek csupán másfél évtizedet ölelnek fel. Az alábbi felsorolás a gyűjtéseket időrendben mutatja:

1991. november, Vajola, gyűjtők: Császár Attila, Oomes Crispejn
1992. augusztus 4, Vajola, gyűjtők: Téka együttes
1993. április 25, Vajola, gyújtók: Téka együttes
1993. július 25, Vajola, gyűjtők: Árendás Péter, Knopp András
1994. október 21, Zenetudományi Intézet, Budapest, gyűjtők: Németh István, Pávai István, Vavrinecz András
1994. október 22, Felvidéki Táncháztalálkozó, Révkomárom, gyűjtők: Agócs Gergely, Hégli Dusán, Vavrinecz András
1996. február 24, Vajola, gyűjtők: Árendás Péter, Halmos Attila, Lukács József
1996. május 17-18, Fonó Budai Zeneház, Budapest, gyűjtők: Árendás Péter, Kelemen László, László Sándor
2003. április 14, Vajola, gyűjtők: Boross Lóránd, Hégli Dusán, Koncz Gergely
2006. október 14, Zselyk, gyűjtők: Mohácsy Albert, Sztanó Hédi, Vavrinecz András (Hagyományok Háza), Both József, Gábor Ferenc (Kolozs megyei Népi Alkotások Háza)

Bár Vajola a Luc patak völgyében fekszik, a vajolai cigányzenészek a Sajó melléki falvakba is jártak muzsikálni, így mindkét kistáj dallamait ismerték. Vajolán kívül muzsikáltak pl. Bátoson (Batoș), Zselyken (Jeica), Nagysajón (Sieu), Tekén (Teaca), és ismerték az odavalósi muzsikusokat is. Akárcsak Vajola, a szomszédos települések is többnyire vegyes lakosságúak, így a vajolai zenészek a környéken élő magyaroknak, románoknak és cigányoknak is muzsikáltak. Ezek közül a magyaroknak játszottak kevesebbet, emiatt a magyar repertoárjuk szegényesebb, mint pl. a román vagy a Cigány. Emellett a szász táncdallamokra is jól emlékeztek, és hallhatóan összeszokottan muzsikálták azokat.

A különböző nemzetiségek a Felső-Luc mentén az alábbi táncokat járták:
magyarok: székelyverbunk, verbunk, lassú csárdás, korcsos, sebes csárdás, valamint polgári táncok (gólya, tangó, fox stb.)
románok: rara, de-a lungu, bătuta / învârtita, țigăneasca, căluș
cigányok: cigánycsárdás, csingerálás
szászok: keringő, polka, lassú és sebes csárdás, ländler

A vajolai zenekar régies magyar repertoárjához sorolható a székelyverbunk közismert dallama, valamint a korcsos dallamok többsége. A lassú csárdáshoz és a sebes csárdáshoz javarészt általánosan ismert új stílusú dallamokat és népies műdalokat játszottak, jelen kiadványban azonban a régi, értékesebb dallamokból közlünk néhányat. A Csíkból és Moldvából áttelepült magyarok hozták magukkal az ottani dallamaikat is, ezeket a zenészek gyakran „csángó nótáknak” nevezték. Az itt is járt folklorizálódott polgári táncok mind a nyugatra eső mezőségi, mind a délkeletre fekvő székelyföldi kistájakon népszerűek. A románok lassú, aszimmetrikus vonulós tánca a de-a lungu, melyet az esztamos kíséretű bătuta vagy învârtita követ. Bár ők mindkét kifejezést használták, az esztamos párostáncot általában a Mezőségen nevezik bătuta-nak, a Felső-Maros és a Sajó vidékén pedig învârtitanak. A bătuta lassabb, mint az învârtita, akkor is, ha ugyanaz a dallam, és a tempót leszámítva azonos módon muzsikálják. Az ehhez játszott dallamok megegyeznek a nagysajóiaktól is felgyűjtött táncdallamokkal csakúgy, mint a lassú dűvős, 4/4-es țigăneasca dallamok. A férfitáncok közül a ritka legényes (rara) mellett a baltával táncolt călușt is járták errefelé. Általánosságban elmondható, hogy a cigányoknak játszott mulatónóták vagy a táncdallamok Erdély más területein is közismertek, Kalotaszegtől Háromszékig sokfelé használták és kedvelték azokat. Az összefogózás nélküli páros táncokat csingerálásnak nevezik, akkor is, ha lassú dűvővel kísérik, akkor is, ha esztammal. A szász repertoárjuk igen gazdag, itt részben műdalokat és német eredetű nótákat találunk, de pl. magyar csárdás vagy korcsos dallamokat is használtak. A szászok táncrendje keringővel indult, ezt követte a polka, majd egy magyar csárdás. Emellett ländlert és gyors csárdást is jártak. A szászok alkalomhoz kötődő zenéi közül kiemelhetjük a lakodalmi szokásdallamokat. Külön nótát húztak a templomba vonuláskor, mely egy magyar korcsos dallam; külön nótát a pénzgyűjtéssel egybekötött menyasszonytánchoz (ez egy régi dallam töredéke); a legények templom előtt járt táncához pedig egy énekes magyar műdalt játszottak. Sajátos dallama volt a mulatság végét jelző zenének is csakúgy, mint amikor nyáron, az aratás befejezésekor zenével és énekkel jöttek be a faluba. Karácsonykor a szászok is énekeltek kántáló énekeket, és újév napján vagy húsvétkor is zenével jártak köszönteni. Halott virrasztásakor viszont csak énekeltek, hangszerek nélkül. Temetésre nem jártak, elmondásuk szerint oda a zselyki rézfúvósokat hívták.

A vajolai zenekar tagjai:
Barna Albert (sz. 1922. Vajola) prímás
Barna Aladár (sz. 1930. Vajola) másodprímás
Lengyel Gusztáv (sz. 1926. Vajola) brácsás
Lakatos Herman (sz. 1936. Vajola) cimbalmos
Lakatos Sándor (sz. 1927. Vajola) nagybőgős

A hegedűsök édestestvérek, közülük többnyire az idősebb Albert volt a vezető prímás, míg Aladár előszeretettel tercelt bizonyos dallamokban. A legelső, 1991-es gyűjtésen szerepel még Lengyel Kristóf, akkor 78 éves prímás. A felsorolt hangfelvételeken emellett még két prímás muzsikál velük, az 1994-es budapesti és révkomáromi gyűjtéseken Gáspár Béla (sz. 1930. Kolozsnagyida), az 1996-os helyszíni és Budapesti gyűjtéseken pedig Moldován „Vasvilla” Béla (sz. 1935. Dedrádszéplak). A vajolai zenészek igen sokféle hangnemben muzsikáltak, a vonósoknál legkedveltebb A, D és G dúr és moll hangnemek mellett ők előszeretettel játszottak pl. C-, F- vagy B-dúrban is. Ez sajátos hangulatot kölcsönöz a zenéjüknek. A brácsás, Lengyel Gusztáv a Sajó vidékén használatos „egyenes pallójú” négyhúros brácsán játszott, azaz a húrtartó lábat egyenesre faragták. Ennek hangolása: c—g-d-a, és mivel a négy húr azonos síkban fekszik, egyszerre is megszólaltatható. A klasszikus hangolással szemben a d és az a húrok egy oktávval mélyebben szóltak, erre a célra nagyszekunddal magasabbra hangolt c és a g húrokat használtak. Az együtt megszólaló húrok miatt lehetővé vált, hogy a négyeshangzatokban az akkord mind a négy hangja szerepeljen. A Sajó vidéki cigánybandák harmonizálása túlnyomórészt funkciós, ám - akárcsak a vajolai zenekarnál — némileg eltér az Erdély más részein megszokottól. Ők is dúr-, moll-, dominánsszeptim és szűkszeptim hangzatokat használtak, ám akkordfűzésüknek egyik jellegzetes eleme, hogy dúr harmóniát megelőző domináns-tonika kapcsolatban az V 7 helyett gyakran használták a vezetőhangra épített dúrhármast (VII—I). Ilyen kromatikus mixtúrára nem csak zárlatokban, hanem dallamsor közepén is találunk példát. A funkciós harmóniameneteket előnyben részesítik akkor is, ha azok nem illeszkednek minden ponton a dallam főhangjaihoz. A dallam hangsorától függetlenül gyakran zártak dúrhármasra, lehúzáskor dominánsszeptim akkordra. A cimbalom a Maros menti prímcimbalmozással ellentétben itt alapvetően kísérőszerepben van, azaz nem a dallamot, hanem a harmóniákat erősíti. A brácsa-cimbalom-bőgő hármas a legtöbb esetben szépen egybehangzóan szól, hallhatóan összecsiszolódott a játékuk. A bőgős leginkább a harmóniák alaphangjait és kvintjeit használja, emellett gyakran játszik vezetőhangot. Vonózása megegyezik a brácsáéval, de az esztamos kíséretű gyors csárdásokban (kiváltképp a románok és a cigányok zenéjében), valamint a polgári táncokban (pl. tangó, fox stb.) előszeretettel pengette hangszerét.

A kiadvány létrejöttéhez nyújtott segítségükért köszönet illeti az alábbi személyeket:
Havasréti Pált, Kelemen Lászlót, Lányi Györgyöt és Vizeli Balázst, akik hozzájárultak a gyűjtéseik publikálásához; Major Leventét az interjúk lejegyzéséért, ifj. Vitányi Ivánt a hangtechnikai javításokért, Vavrinecz Andrást a szakmai tanácsokért, Pávai Istvánt a lektorálásért.

Árendás Péter
2017. március hava

Kapcsolódó oldal