Folkrádió

Székely verbunk

gyűjtés

előadó:
Csányi Sándor „Cilika”, Mezei Levente „Leves”, Mezei Ferenc „Csángáló”, Jámbor Ferenc „Tocsila”, Csányi Mátyás „Mutis”
előadásmód:
hegedű, kontra, prímkontra, bőgő
műfaj:
székely verbunk
etnikum:
magyar
település:
Csávás
vármegye:
Kis-Küküllő
tájegység:
Felső-Vízmellék (Vízmellék, Maros-Küküllők vidéke)
nagytáj:
Erdély
gyűjtő:
Bartha Z. Ágoston
felvétel időpontja:
1994

Album:

Hangfelvételek néptáncoktatáshoz – Kis-Küküllő mente

szerkesztő:
Mohácsy Albert
kiadó:
Hagyományok Háza
kiadás éve:
2013
gyártási szám:
HH NT CD 06

KÜKÜLLŐ MENTE

A Küküllő török eredetű erdélyi folyónév. Jelentése „kökény”, „kökényes”. A Görgényi havasokban eredő Küküllő két ágban (Kis- és Nagy-Küküllő) haladva éri el a Marost Balázsfalva közelében. A néprajzban „Küküllőmentének” a Kis-küküllő völgyének a Székelyföld határától a Maros torkolatáig húzódó szakaszát és annak környékét szokás nevezni. Itt a falvak egy része tisztán magyar nyelvű, más községek román ajkúak, jó néhányban pedig változó arányban élnek együtt magyarok, románok, cigányok és (ma már kisebb számban) szászok. Némelyek bizonyos kulturális hasonlóságok és hagyományok alapján a Küküllő mente magyar lakosságát székelynek tekintik, mások vármegyei jobbágyok utódainak tartják őket. Tény, hogy — szemben a két Küküllő felső szakaszával — vizsgált területünk nagy része a történelem folyamán a nemesi vármegyék rendszeréhez tartozott, nem pedig a székekéhez. Az egykori „Küküllő egyike volt azon erdélyi ármegyéknek, amelyek történetét Szent István koráig lehet visszavezetni. Első székhelye Küküllővár volt, ennek utódja pedig Dicsőszentmárton. Az újkorban a területen két megye alakult Kis-Küküllő, illetve Nagy-Küküllő néven, a torkolat felé eső vidék pedig Alsó-Fehér vármegye része lett.

A Küküllő mentén két magyar néprajzi csoportot, tájat különböztetünk meg. Az első, a Vízmellék kb. 40 magyarlakta falut foglal magában a Kis-küküllő mellett. Központi települései Balavásár, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton és Küküllővár. A táncosok, zenészek fülében a falvak közül talán Csávás („Szászcsávás”) neve cseng a legismerősebben. Vízmelléktól észak-nyugatra, a Maros és a Kis-Küküllő között, a Forrói, Szárazvám és Ózdi patakok völgyében, az egykori Alsó-Fehér megyében elhelyezkedő nagyrészt magyar, vagy magyar többségű 15 község vidékét Hegymegettnek nevezik. Az itteni falvak néprajzilag nagyon hasonlítanak egymásra és a Vízmellékre is, de az utóbbinál kevesebb székelyes jellegzetességet őriznek. Folklórjáról híres hegymegetti falu Magyarózd, melyet Horváth István Magyarózdi toronyalja” című monográfiája tett ismertté.

A korai Arpád-korban betelepült magyar lakosságot a Küküllő mentén megtizedelték a 16-17. századi hadjárások. Ekkortól számítható a románok tömeges betelepítése a munkaerőt pótolni kívánó földesurak által. A legtöbb elzárt erdélyi tájtól eltérően a Küküllő mente már a régi korokban is meglehetősen nyílt vidék volt. A folyók vízi útja, a viszonylag sok mezővárosi jellegű település és a közeli nagyvárosok már az útviszonyoknak a 19. században kezdődő javulása előtt is hatással voltak az itteni nép életére. A Küküllő menti polgárosult, árutermelő parasztság kultúrájában érezhetően érvényesül az
úri és polgári értékrend befolyása (pl. hímzések). A „külvilággal” való kapcsolatot segítették a helyi híres vásárok. Ezek közül a balavásári sokadalom volt a legnevezetesebb, évente három alkalommal.
Küküllő mentén valamikor sok volt az erdő, amit makkoltató állattartással hasznosítottak és az építőanyag is elsősorban a fa volt. A jó talajú szántóföldek legtöbbre becsült terménye a búza és a kender, de a táplálkozás fontos alapanyagát adja a burgonya („pityóka”) és a kukorica („törökbúza”) is. A vidék híres borairól, ezért régebbi neve „Szólőföld” volt.

A Küküllő menti népi kultúra egyes területein erősen érezhető a székelyföldi és mezőségi befolyás, illetve a románokkal való huzamos együttélés (kölcsönös) hatása. Népviseletükben székely és kalotaszegi vonások egyaránt felismerhetól<, de az itt megőrződött elemek egy részét származási helyükön már elhagyták, elfeledték. Hagyományos ruházatuk mégis általában a székelyekéhez áll legközelebb. Híres szűcsök dolgoztak Bonyhán, Dicsőszentmártonban és Küküllődombón. Nevezetesek az itteni hímzések és szőttesek is.

P. Vas János


Táncélet

A Maros-Küküllő-vidéki aldialektus sajátos színfoltja az erdélyi, azaz keleti táncdialektusnak. Északi és nyugati határait a Maros völgye képezi, kelet felé a Marosvásárhely-Segesvár országút vonalán olvad át észrevétlenül a Székelyföldbe, délen a Nagy-küküllő- és Maros-völgyi szórvány magyar falvak kapcsolódnak még e területhez. A cca. 70, javarészt vegyes lakosságú település közigazgatásilag a régi Alsó-Fehér megye északkeleti és Kis-Küküllő nyugati részén helyezkedik el, s az aldialektust három kisebb belső zónára tagolhatjuk: 1. Nagyenyed és Balázsfalva környékére; 2. a középső Marosújvártól, Marosludastól délre eső szárazvám-völgyi, vagy hegymegetti tájra; s végül a 3., Dicsőszentmárton környéki Vízmellékre.

A vidék magyar táncfolklórjáról szóló első leírás 1899-ben jelent meg Lázár István tollából, de csak jó fél évszázaddal az ötvenes évektől indult meg a rendszeres kutatás. Napjainkig mintegy negyedszáz faluból több mint hatszáz táncváltozat rögzítése történt meg, nagy részük férfitánc.

A Maros-Küküllő-közi falvak fiatalságának egész évi táncéletét, szervezett társas életét a karácsony táján megszerveződő legénytársaságok biztosították. Ezen időszak alatt készültek fel a karácsonyi kántálásra és táncra, ekkor béreltek ki tánchelyiséget és fogadták meg a zenészeket, s választották meg a különböző tisztségviselőket (rendező kezeseket, a táncosztó ferdelást és az adományszedő szamárt). A karácsonyi ajándékszedő kántálás, a háromnapos karácsonyi tánc, az István- és János-napi énekes-zenés-táncos névnapköszöntések, a konfirmandus kicsik első nyilvános, zenés táncmulatságai, az újévköszöntés és táncmulatság is mind-mind ekkor kerültek sorra. A húsvéti öntözés és háromnapos táncmulatság, ami egyben már a rendszeres nyári, csűrben rendezett táncok időszakának kezdetét is jelentette, hasonló szervezésben zajlott le. A vegyes lakosságú falvakban nyári táncokat a románsággal együtt rendezték; ilyenkor ciklusonként felváltva járták a magyarok és románok saját táncaikat egyazon zenész muzsikájára, s az utolsó párban már mindannyian együtt táncoltak. A nyári időszak kiemelkedő, munkával egybekapcsolt tánceseménye a tánchelyiségért és táncengedélyért végzett közös kaszáló- és aratókaláka volt.

A házasok táncalkalmait a téli időszakban megrendezett műsoros bál, a farsangi fonókeresztelő, a Szent György napja körüli juhbemérés, de leginkább az ősszel megtartott többnapos lakodalmak jelentették. A rituális táncok közül meg kell említeni a lakodalmakban, fonókban járt sajátos - a történelmi divattáncként ismert — párnás táncot, a régi háromfordulatos menyasszonytáncot, verbunkzenével és csujogatásokkal kísért lakodalmi menettáncot, valamint a fonóbeli és a lakodalmi maszkurák állatalakoskodó (kecske, bika) és halottas táncos játékait.

Az apróbb falvak tánczenei igényét a vidék nagyobb, folyó menti településeinek cigánybandái (Nagyenyed, Csombord, Balázsfalva, Marosújvár, Marosludas, Ádámos) nem tudták kielégíteni. Így több helyen (pl. Magyarlapádon, Magyarbecén, Magyarpéterfalván, Szentbenedeken, Magyarbükkösön) többfelől verbuvált ún. parasztbandák muzsikáltak a helyi táncalkalmakon. „Ez a vonószenekari játék
kezdetleges fokát, a hangszeres zene másodlagos egyszerűségét eredményezte. Az egyszerű díszítéstechnikájú, szerény dallamkészletű parasztprímások elsősorban a vidék sajátos, régi énekelt dallamkincsére támaszkodtak, s a 3-4 tagú bandákban csak kezdetleges harmonizálás érvényesült. A háromhúros brácsa mellett többnyire csak ritmuskíséretet biztosító, hiányos húrozású bőgő működik. Néhány olyan
kontrakíséreti módot is alkalmaznak azonban, amely másutt ritka vagy ismeretlen: így az öreges lassú gyorsdűvős és a forgatós aszimmetrikus kíséretét.” (Martin György) Több esetben (pl. Felenyed, Magyarózd) a vidék falusi cigányai is ezt az archaikus játékstílust követik. A kivételt csak a vízmelléki falvakban muzsikáló ádámosi-királyfalvi zenészek jelentik, akik a vidék legfejlettebb vonószenekari
stílusát játsszák. Újabban a tangóharmonika és a rezesbanda is elterjedt.

A Maros-Küküllő vidéke tánckultúrája máig megőrizte régies vonásait. A régi stílusú férfitáncok (pontozó, lassú pontozó) mellett az öreges forduló nevű régi páros táncot is megfigyelhetjük, sőt az Erdélyben viszonylag ritka énekes női körtáncot is csak itt találjuk meg. Az új tánc- és zenestílus csak a 20. század fordulóján jutott el ide. A vegyes falvak magyar és román népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a két nép olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát.

A magyarok legnépszerűbb cikluskezdő férfitáncát, a pontozót (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó) rögtönzött egyéni, valamint csoportos egyöntetű formában is járhatják. Kíséreteként a leányok
gyakran kört alkotva sebesen forognak. Vízmelléken a pontozó lenthangsúlyos forgós páros tánccal is ötvöződik. A tánc tempója viszonylag gyors (132), dallamkincse csekély (4-5 dallam), előadásmódjára a szűk, apró, dinamikus mozgások, s a szaggatott, staccato előadásmód a jellemző. Gazdag és fejlett formakincsét főként összetett és bővített motívumok alkotják, amelyek gyors forgató, lábkörző, koppantó, ugró, bokázó és csapásoló formulákból állnak. A táncban a figurázó lábmotívumok és a csapásolások mértéktartó egyensúlya érvényesül. A -s alapmozgású szinkópás és daktilus ritmusú motívumok sora mindig ritmusú záróformulákkal végződik. A szakaszok, azaz a tánc névadói, a pontok leggyakoribb felépítése: aaaav, aaab, abab. A tánc etnikus, magyar jellegét kidomborítja az a tény, hogy
a helyi románság körében a lassú legényes (haidau, de ponturi) volt közhasználatú.

Az erdélyi lassú legényesek, s azon belül a lassú magyarhoz sorolható lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vértes, szegényes) a vidék nyugati és középső részén fordul elő (a Vízmelléken már hiányzik) az idős nemzedék alkalmi táncaként egyéni vagy kettős formában, a sűrű pontozó után. Csoportos tréfás lakodalmi formájában a libasorban haladó legényeknek a táncvezetőt kell utánozniok. A tánchoz néhány - szöveges formájában 5/8-os és 6/8-os vagy 4/4-es pontozott ritmusú —, ún. jaj-nóta típusú dallam hangszeres változatait alkalmazzák = 130-138-as tempóban gyorsdűvő-szerű kísérettel. A tánc 4/4-es ütemű zenére, aaab, aabc, abab felépítésű pontokra tagolódik.

Az énekszóra, derékon összefogódzva járt leánykörtáncot (leányos, kapcsos, karikázás) a táncszünetekben, a lakodalom előmulatságán, a fonóban adják elő. A pontozó férfitánc kíséreteként előadott női körtáncot mindig hangszeres zenére táncolják A leányok az aszimmetrikus Feröer-lépést váltogatják fenthangsúlyos forgással.

Páros táncaik közül az új nemzeti táncstílus által még kevésbé érintett az archaikus lassú, öreges, forduló vagy cigányos a legegyszerűbb, melyhez régi stílusú 8, 11, 16 szótagos, ún. jaj-nóta típusú, énekelt alakjukban 5-6-7/8-os ritmizálású táncdallamok kapcsolódnak. Az öreges szinte csak fenthangsúlyos forgásokból és különböző irányváltásokból áll. A lassú után következő közepes tempójú tánchoz fokozatosan kapcsolódott a csárdás név is, amely műzenei és új stílusú dallamkinccsel társulva csak az első világháború körüli időktől terjedt el, de még anélkül, hogy a régibb névanyagot kiszorította, s a táncot gyökeresen átalakította volna.

A figurázó-dobogós csárdás a Vízmelléken (verbunk, székely verbunk, csűrdöngölő vagy szökős néven) északon székelyes, délnyugaton pedig az újabb román gyors forgós páros tánc hatását viseli.

A marosszéki forgatós helyi változata (féloláhos, korcsos) csak újabban terjedt a Vízmelléken. Formai kiforratlanságát és jövevény jellegét a lent- és fenthangsúly ingadozása, az egyszerűbb motívumkészlet (a -os metrumú, lenthangsúlyos páros forgás és az átvető félfordulósok), a hiányzó pár-elengedő-kiforgató figurázások, és a szegényesebb dallamkincs bizonyítja.

A Maros-Küküllő-vidéken a párnak nevezett táncciklusok két fő típusát különböztetjük meg. A vidék nyugati és középső részén (Nagyenyed vidéke és a Hegymegett) a régi, egyszerűbb A (pontozó) + B (lassú forgó páros) + C (friss forgó páros tánc ) alapszkéma a jellemző. A férfi és páros táncok belső osztódásából jön létre az A, + Av (lassú pontozó) + B, + BV (csárdás) + C felépítésű pár. A Víz-melléken pedig a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunk kialakulása miatt egy bonyolultabb, a marosszékivel rokon felépítésű táncciklus jött létre: A + A1 (forgó páros tánc pontozó zenére) + B + BV + D (féloláhos) + B1 (páros verbunk) + C.

Karácsony Zoltán