Mintha maga a Teremtő intézte volna úgy, hogy rombolhassuk azokat a falakat, amelyek elválasztják ezt a hamisítatlan, ősi magyar zenét a mai ember kultúrájától – véli Hamar Dániel, a kereken ötvenéves Muzsikás együttes vezetője. Az interjúban szó esik a világhírű zenekar pályaívéről, az erdélyi népzene református vonásairól, de arról is, hogyan ébresztette fel Hamar Dániel hitét az őt elérő súlyos betegség, miért él hosszú ideje boldog házasságban.
New York, Los Angeles, Tokió, London, Párizs, Berlin, Köln, Róma, Sevilla, Stockholm, Amsterdam, és sorolhatnánk még ugyanennyi világvárost, ahol koncertezett a Muzsikás. Melyik nagy fellépés volt önnek a legkedvesebb?
Pár hónapja még a Muzsikás fennállásának negyvenedik évfordulóján tartott Sziget Fesztivál-koncertet mondtam volna, most már egy másik budapesti helyszínt említenék, a Művészetek Palotáját, ahol idén áprilisban az 50. évfordulónkat ünnepeltük. Életem legnagyobb koncertje volt ez, egyszeri, megismételhetetlen Muzsikás-buli, Európa egyik legszebb, legmodernebb és leghatalmasabb koncertpalotájában.
Amely ráadásul megtelt a kedvelőikkel…
A csillárokon is lógtak. Előtte két hónappal minden jegyet eladtak, alig tudtunk jegyet szerezni a saját családtagjainknak. A régi Muzsikással kezdtünk, amelyben még ifj. Csoóri Sándor alapítótag is játszott, de a repertoár felölelte az egész, fél évszázados munkásságunkat.
Zenekarvezetőként mit gondol e fél évszázada tartó együtt zenélés fő értékének?
Visszatekintve csodának tűnik az egész pályaív. 1971–72 körül egyszerűen beleszerettünk ebbe a zenébe, mert úgy gondoltuk: nekünk szól, rólunk szól. 1973-ban elindítottuk a Sebő Ferencék által tovább vitt Kassák-klubot, majd rövidesen utána a Fővárosi Művelődési Házban a hazai táncházak ősképletének számító Muzsikás-klubot. Ha valaki akkor megjósolja, hogy zenélünk a Művészetek Palotája 2002-es alapkőletételénél, később a felavatásakor, legutóbb meg ott tartjuk ezt a jubileumi koncertet, azt mondom a jósnak, keressen más szakmát… Senki sem gondolta, amikor elkezdtünk muzsikálni, hogy ebből ez lesz. Azt hittük, csak szűk kis kört fog érinteni a táncház, olyanokat, mint mi, kissé furcsa embereket… De kiderült, sokkal hatékonyabb és erősebb ez a zene, hiszen nemcsak Magyarországot, hanem a világot is valamilyen értelemben meghódította. Ez tölt el a leginkább jóleső érzéssel.
Ön egy nyilatkozatában egyszer beszélt egy csupa japán zenészekből álló Tokiói Kalotaszegi Zenekarról, amelyet a főleg önök által Japánba elvitt táncházi zene inspirált…
Tény, hogy vannak magyar táncházak Tokiótól Buenos Airesig, Los Angelestől Washingtonig, és mint műfajt, főként a mi képviseletünkkel, befogadták a nagyvilág népzenei, világ- és klasszikus zenei, sőt dzsesszfesztiváljai. Ma a magyar autentikus népzene és táncházi muzsika olyan, mint az univerzális új műfajok, holott nagyon régi valami. Mi ebben a globális léptékű megismertetésben és megkedveltetésben tényleg sok úttörő munkát végeztünk. Mintha maga a Teremtő intézte volna úgy, hogy lerombolhassuk azokat a falakat, melyek elválasztják ezt a hamisítatlan, ősi magyar zenét a modern ember kultúrájától. Hozzáteszem rögtön: nem egyedül, nulláról indulva tettük ezt. Szilárd alapokat kaptunk elsősorban is Kodály Zoltán, Bartók Béla munkásságában, kortárs népzenegyűjtők, mindenekelőtt Kallós Zoltán, Martin György életművében. Említeni kell azokat a falusi zenészeket is, akiktől ezt a zenét és hangszerjátékát eltanultuk, főként az erdélyi Mezőségen, Kalotaszegen és a Gyimesben. Csak ezekkel az előzményekkel együtt történhetett, hogy minden létező díjat odaítéltek nekünk. Itthon elsőnek kapott „személyünkben” népzene Liszt Ferenc-, illetve Kossuth-díjat. A világzene legnagyobb nemzetközi elismerését, a WOMEX-díjat (Worldwide Music Expo Award) nekünk adták Európában elsőnek, 2008-ban… De legalább ilyen fontos a minőség szempontjából az alkotóközösség töretlensége. Egyetlen tagcserénk volt – Csoóri Sanyi helyett Porteleki László –, a Muzsikás azóta is teljesen aktív, ötven éve lelkesedik a dolgainkért a közönség.
Mi lehet a csapat tartósságának a titka?
Egyszerre ösztönösen és tudatosan éltük az előttünk kibontakozó hivatást és futottuk meg a pályánkat. A stabilitást, kohéziót a tagok személyes barátsága is segíti. Rengeteget utaztunk a világban összezártan, de föl sem merült, hogy külön fedezzük fel a környezetet vagy külön vacsorázzunk. A népzene iránti forró szereteten túl nem vagyunk egyformák: ezért lehet, hogy ma is érdekesek tudunk lenni egymás számára… Én űrkutató geofizikus voltam a nyugdíjba menetelig, érdekel az ősi India. Sipos Misi matematikus, nagy természetjáró, gombász, tájékozott a képzőművészetekben. Éri Pityu (Éri Péter) rádióműsorokat szerkeszt. Porteleki Laci valaha huzamosabb időre a mezőségi Magyarpalatkára költözött, hogy megtanulja azt a szabad improvizatív zenélést, amely az erdélyi falusi zenészekre jellemző. Ötven év múltán is vannak beszédtémáink, megosztandó élményeink.
Mindnyájan hetven év fölöttiek. Nem fárasztja önöket a koncertezés?
A hajnalig tartó felnőtt-táncházakat vagy a külföldi turnékat zsinórban már nyilván nem bírnánk. Ráadásul olyan világhírű helyekre elmenni, ahol már voltunk, kevésbé motiváló. Hogy egy példát mondjak: minden klasszikus zenész álma, hogy felléphessen egyszer a New York-i Carnegie Hallban. Mi kétszer is járhattunk ott. Enélkül is gyakran lépünk fel külföldön, kicsit kevesebbszer, de nekünk pont elég. Azok az impresszáriók, akik intenzíven foglalkoztak velünk, és hosszú távra fektettek a Muzsikásba, jobbára nyugállományba vonultak.
Kimondható akkor, hogy kevesebbet játszanak már?
Ahogy a zenélésünk minősége remélhetőleg nem romlott, úgy a mennyisége sem csökkent. Csak most már nem Japán, az USA, Ausztrália, Nyugat-Európa a fő irány, hanem a hazai pálya. Ezen belül elmegyünk például iskolákba. Idén hetvenötben tartunk rendkívüli, összevont, általunk kifejlesztett, rendhagyó ének-zene órákat.
Nem olyan ez, mint mikor a sztár futballista kiöregedvén az NB III.-ban folytatja?
Jaj, dehogy. Küldetésünkként ismertük fel, hogy a környezetünkben átadjuk a gyerekeknek azt, amit évtizedek alatt összegyűjtöttünk gondolkodásban, zenekultúrában. Másfél évtizede csináljuk.
Deres fejjel, deres szakállal, lószőr vonókkal, fa hangszerekkel hogyan kötik le a mai gyerekek figyelmét?
Izgalmas ez. Ott ül a fél vagy az egész iskola – két-három százan – kérésünkre félkörben a tornacsarnokban. Nem több mint egy óra lehetőségünk van rá, hogy megkedveltessük velük azt a zenét, amelyet ők egyáltalán nem ismernek. A hangszeres népzene a fiatalok világából – kevés kivételtől eltekintve – teljesen hiányzik. A hangszereink is szokatlanok nekik: nem gitár, szintetizátor és dob, hanem hegedű, brácsa és bőgő... Ám ezzel mi azt tudjuk nyújtani, amit egy rockzenekar soha: akusztikusan szólalunk meg, vagyis ahogy a hang kijön a hangszerekből. Ráéreznek az iskolások, milyen különös ereje van az ilyen típusú hangzásnak és előadásmódnak. Egyszer csak kezdik átélni az élő zene hatását. Ráadásul derűs légkörre törekszünk a zenék között magyarázunk, élményeinket meséljük. A gyerekek felénk induló szeretethullámai visszahatnak a muzsikára. Valami misztérium éled: a zene közösen jön létre, csak éppen mi fogjuk a hangszert. Ezenfelül bevonjuk őket a zenélésbe, a közös éneklés, lakodalmi csujogatás fergeteges hangulatot hoz létre.
Sokat forgolódtak a Mezőségen és Kalotaszegen, amely a magyarság tekintetében református vidékek, zenei életművük jelentékeny része is az erdélyi református parasztság kultúrájának a feldolgozása. Református művészként hogyan gondol erre?
Évszázadok alatt kulturálisan is különös érték született abból, ahogyan a hit és az ottani falusi szokásrend, illetve a néplélek egybekapcsolódott. Amikor betértünk templomi istentiszteletekre, az ottani élmények közel hozták a gyerekkoromat, amikor még a Pozsonyi úti református gyülekezetben is lassan, kiegyenlítetten – nem ritmizálva – énekelték a hívek a zsoltárokat. Így történt egyébként édesapám dunántúli falujában, Szilasbalháson, mai nevén Mezőszilason is. Erdélyben, a Küküllő vidéki Szászcsáváson különös, ősi református zsoltáréneklési hagyománnyal találkoztam. Több szólamban énekelnek, öt szólamot tartanak nyilván, mindegyiknek külön neve van. Egy-egy szólam családi örökségként van számontartva, de szinte mindenki tudja az összes szólamot.
Kiderült egyértelműen, hogy mi ennek az eredete?
Valamikor a XVIII. század végétől Belle József iskolamester, kántortanító tanította meg a gyerekeknek az iskolában. Ő ezt még Székelyudvarhelyen, a református kollégiumban tanulta, amelynek korabeli rektora Backamadarasi Kiss Gergely volt. Ez a professzor a bázeli egyetemen volt vándordiák, onnan hozta haza a többszólamú református zsoltáréneklést. Ez ott ebben a formában rég elfelejtődött, de Csávás a mai napig őrzi ezt a valamikori bázeli többszólamúságot. Ha már zsoltárok: gyerekkoromban olyan mélyen belém rögzült a református templomi éneklési mód, hogy számomra ez jelenti az énekkel való imádságot...
„Meg kellett értenem: nem kereshetünk a teljesség igényével magyarázatot az embert érő sújtásokra”
Fotó: Sebestyén László
Ezek szerint ön imádkozik – de kizárólag zsoltáréneklés által?
Tavaly februárban súlyos betegséget fedeztek föl nálam egy orvosi kontrollvizsgálat során anélkül, hogy előzőleg tünetek jelentkeztek volna. Komoly műtéten is át kellett esnem. Addig szinte „pofátlanul” egészséges voltam, orvos csak a jogosítványhosszabbítások végett látott. A másfél évvel ezelőtti diagnózissal szembesülve annál inkább megérintett az elmúlás. Ám ennek a betegségnek a hozadéka, hogy valóban közelebb kerültem Istenhez és a Szentíráshoz, ami az imaéletemet is mélyítette.
Mi az, ami utóbb a Bibliából különösen megszólította?
A Jób könyvét most olvastam el úgy, hogy mélyebben megérthettem. Jób – igaz, csak hosszú idő után – végül a szemrehányásig, lázadásig menően magyarázatot akar találni a szenvedése végletes fokozódására. Ahogy neki, úgy nekem is meg kellett értenem: nem kereshetünk a teljesség igényével magyarázatot az embert érő sújtásokra. A mi agyunk, lelkünk, tudatunk nem ér föl oda, hogy bármiféle magyarázatot találhassunk a szenvedésre azon kívül, hogy próbatétel. Majd ha tudunk világot teremteni, akkor pontosabban megértjük… Elég annyi itt és most, hogy a fájdalom nem büntetés, hanem kegyelem. Indiában láttam egy gyógyult leprás öregasszonyt a templom előtt. Már elveszítette mindkét kezét, a betegség miatt elhaltak bennük az érzőidegek, nem érzett fájdalmat, ezáltal nem tudta megvédeni őket. Ha a fájdalom, a szenvedés odahajt a Teremtőhöz, illetve a bűnbocsánatot szerző Jézushoz, akkor nő a bizonyosság és reménység, hogy ha el kell is menni egyszer, jó helyre kerülünk.
Pörgős életű előadóművészek mögött gyakran rajzolódnak ki házasságok füstölgő romjai. Önnél mintha pont fordítva volna.
A legnagyobb fiam negyvenkét éves, tehát a házasságunk éveinek száma még ennél is több lehet Dórival (mosolyog)… Feleségemet még 1976-ban ismertem meg egy Muzsikás-táncházban. Azonnal felfigyeltem rá, de nem volt egyszerű a meghódítása, mert bár a népzenét szerette, pont az, ami más lányoknál előny lett volna – hogy pódiumra állva húsz centivel magasabb vagyok más fiúknál –, esetében csak hátrány volt. Dóri ugyanis nem akarta, hogy zenész udvaroljon neki. Bizalmatlansága miatt bujkált előlem. Hiába kutattam ki a munkahelyét, egy óvodát, a vezetővel hosszú ideig letagadtatta magát. Végül mégis sikerült elhívnom moziba, és az utána következő beszélgetésekben már nemcsak a zenészt látta bennem, hanem a fizikus intellektusát is (nevet). Azért élünk azóta is együtt, szeretetben, mert Isten egymásnak teremtett minket.
Joó István
