Harmadjára járt Vajdaságban, mintegy hat éve Csókán, majd két évre rá Tóthfaluban vendégszerepelt, és most Temerinben.
— Én ezt a harmadik lehetőséget már nem is nagyon akartam vállalni, mert idős vagyok, és nagy a távolság, de a temerini Balogh István és felesége nagyon kedves ismerősöm, és az ő tiszteletére mégiscsak megtettem ezt a hosszú utat. Neki köszönhetem, hogy itt be tudom mutatni a régi hagyományokat meg a régi énekeimet. Az énekkönyvemben, mely megjelent, 581 ének van, a hozzá tartozó CD-n 16 órát énekelek. Azóta is még jutottak eszembe énekek, de már nem vállalta senki, hogy újra kiadja a könyvet, mely két kiadást ért meg. Horsa István adta ki, akivel három CD-m van, de azt mondja, változtak az idők, már nincs annyi fiatal, aki igényelné, mert inkább a modern zenét szereti az új generáció. Ezért nem mer harmadszor is belevágni a pénzére, mert nagy költség kiadni egy könyvet. És akkor most én itt még bemutatom magamat, nyolcvannyolc évesen, képzelje el — mesélte Anna néni.
Isten éltesse még sokáig! Egyébként honnan ered a népzene, a népmese iránti szeretete? Kitől tanulta a dalokat, meséket?
— Benedek Márton volt anyai oldalról a nagyapám, aki nagyon jó énekes, kántor meg kurátor volt. Tőle is tanultam, igaz, keveset, mert ő fiatalon meghalt. Azután a nagyanyáimtól is tanultam sokat. Füzesen a Néptanáccsal szemben van egy utca, melynek a neve a mai napig is, úgy mondják, Nemes utca. Én ott a Nemes utcában születtem, megvan a szülőházam, sokan lefényképezték, felkeresték. A mi utcánkban nagyon sok öregasszony lakott, és régen az úgy volt, hogy kiültek a vén asszonyok a padra vagy a kicsi székre vasárnap délutánonként. Én mindig hallgattam, hogy miket beszélgetnek, milyen énekeket énekelgetnek. Mikor régen voltak a fonóesték meg a tollfosztások, oda is sokan összegyűltek, én mindig ott szerettem lenni. Ott sok-sok hiedelmet hallottam, ahogy a mesekönyvembe az író, Magyar Zoltán mindent betett. Mondtam is neki, miért tette be Zoltán ezt vagy azt? Azt mondta, miért ne tudja az új nemzedék, hogy az őseink milyen életet éltek, hogy énekeltek, meséltek, miben hittek, milyenek voltak. Régen a falunkban, leányka koromban, három tánc volt nagy ünnepkor. Kis tánc, középső tánc, nagy tánc. Ott a barátnőktől, a nagyobbaktól hallottam az énekeket, majd a fonóházban, az öregasszonyoktól. A szomszédomban volt egy öreg suszter, attól is nagyon régi énekeket tanultam. A férjem nagyapja nagyon gazdag ember volt, oda szoktunk menni szüretelni, ott a szomszédok, öregebbek, fiatalabbak is sokat énekeltek. Régen a szüretkor csengett a szőlős, úgy énekeltek. Most be van nőve tövisbokrokkal, nem is mondaná meg senki, hogy szőlészet volt. Úgy megváltozott a rend. Mostan nincs a faluban tánc, nincsen bál, semmi, se lakodalom, mert modernizálódott a világ, az esküvőket vendéglőben tartják modern zene mellett, de régen cigányzene volt, a vendégek énekeltek.
Szép is volt egykoron… Meséljen arról is, hogyan fogadják így, hogy jár-kel, és sok helyre elhívják szerepelni…
— Olyan tiszteletben vagyok, komolyan mondom, hogy én magamtól szégyellem: jaj, Istenem, hát miért ilyen magas fokon tisztelnek meg? Örömmel fogadják az énekeimet, meséimet, és adják tovább. Ez nagyon szép dolog, hogy még vannak tanult emberek, akik tudják értékelni a régi magyar szokásokat, az őseiknek az életét, hogy miben hittek, hogyan éltek, mit tanultak, hogyan énekeltek, táncoltak. Nagyon köszönöm nekik, hogy annyira érdeklem őket, hogy minden évben meghívnak. Most is innen hazamegyek, kell menjek Nagykállóba, Nyíregyháza mellé, utána Kőszegre, Balaton mellé, Kővágóörsre. Úgyhogy én már sokszor úgy gondolom, hogy nekem a helyem már otthon van nyolcvannyolc éves koromban. De mikor meghívnak, nem merem mondani, hogy nem megyek, mert én örülök lelkileg annak, hogy olyan nagyra értékelnek, és keresnek. Szégyellem, hogy lemondjam a meghívást, mert olyan kedves emberek hívnak. Nem szép dolog nemet mondani, de egyszer csak ez lesz a vége, mert napról napra öregebb vagyok.
Sűrűn kérik, hogy mondjon népmesét is?
— Kallós Zoltán mindenkit hozzám küldött, aki csak jött hozzája, hogy meséljek. Aki akar mesét hallani, Ördöngösfüzesre jöjjön Hideg Annához, Annuskához, mert ő Annuskának mondott, azután már tett egy becenevet nekem, Hideg Anna, a Drága. Az egész Magyarországon ha megjelentem, mondták, na, megjött a Drága, itt a Drága. Kallós Zoltán nagyon értékelt engemet, mivel annyi régi mesét tudtam, régi-régi gyöngyszemeknek nevezte azokat. Én igen okoskodó gyermek voltam annak idején, engem jobban érdekeltek a mesék meg a régi énekek, mint a játékok. De azért játékot is tudok, sokat be is mutattam azok közül, amelyeket én játszottam. Soha nem tanultam, mégis mindent tudtam, amit az iskolában megjegyeztem, és sohase kellett magolnom. Olyan memóriám volt, olyan éles volt az agyam. Így tudtam megtartani az 581 dalt is, amely a könyvemben benne van. Ami a meséket illeti, van, aki a vicces meséket szereti, van, aki a komolyabbakat. Volt egy különös mesém, mikor elmondtam Kallós Zoltánnak, megkérdezte: jaj, Annuska, hát ezt meg kitől hallottad? De én ezt a mesét soha senkitől nem hallottam. A címe az volt, hogy Tetűbőr belezna.
Mit tervez a közeljövőben?
— Aztán, hogy megérem-e a jövő évet, ezt nem lehet tudni. De már magasabb lesz az éveim száma is, nyolcvankilenc. Hát hova menjek? Ilyenkor már az öregasszonyoknak otthon a helyük. Nem lehet tudni, hol éri a halál. Köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen erőt adott, hogy én ezt végre tudom hajtani, mindenkinek a vágyát teljesíteni, átadni egy új generációnak, a jövendő embereinek a régi hagyományokat. Én el kell menjek, mert magas a korom. Ez az emberi sors, aki születik, meg is kell haljon. Ki korábban, ki később, de nem élhet senki a világon örökre.
Július 30-án ünnepelte nyolcvannyolcadik. születésnapját Hideg Anna néni. Isten éltesse erőben, egészségben! Hogy máskor is el tudjon jönni Vajdaságba, sokak örömére!
Kónya-Kovács Otília
