A magyar őshaza meghatározásánál a mai életformánkból indulunk ki, ám őseink több ezer kilométert tettek meg pár hónap alatt, nem volt szükségük sem évszázadokra, sem évtizedekre – mondja az etnográfus. Agócs Gergely kutatásai szerint Kodálynak igaza volt: a magyarság olyan népközösségből szakadt ki, amelynek egységes volt a zenei kultúrája.
Lezárult egy kutatási vállalkozás négyéves, intenzív terepmunka-szakasza. Hozzuk képbe az olvasókat, pontosan milyen vállalkozásról van szó?
A magyar honfoglalás középkori forrásai egybehangzóan a Kaukázus északi előterébe helyezik a honfoglalás kiindulópontját. Ezek hol úgy nyilatkoznak, hogy eleink „a kazárok mellett szereztek maguknak szállást”, azaz a Kazár Kaganátus térségében, hol az Etelközről, vagy a „meótiszi ingoványok” területéről tudósítanak. Ha az Etelköz kifejezést kis etimológiai elemzésnek vetjük alá, vagy megnézzük a térképen, hogy hol találjuk a kazárok néhai államának területét, vagy a Meótiszt, azaz a Fekete-tenger Azovi öblét, akkor megint csak
a Kaukázus északi előtere rajzolódik ki előttünk.
Röviden szólva: azért indultunk ebbe az övezetbe, mert kíváncsiak voltunk, hogy az ott maradt, különféle, elsősorban türk népeknek milyen a hagyományos zenei kultúrájuk.
Voltak ennek előzményei?
2000-ben utaztam ki a térségbe először, amikor az Orosz Föderáció délnyugati csücskében található Kabard-Balkár Köztársaság falvaiban gyűjtöttem. Kiderült, hogy a türk nyelvek kipcsak ágának egyik nyelvét beszélő balkárok és karacsájok dallamvilágának nagyjából 35-40 százaléka a magyar népzene alaktani jegyeit viseli. 2007-ben jutottam el az első, Kubány-menti nogaj falvakba: itt a magyar népzenével még közelebbi rokonságban álló dallamokat találtunk.
2014 óta mind sűrűbben utaztunk ki, immár Somfai Kara Dávid kollégámmal, míg 2021-től a Hagyományok Háza projektjének a keretében vállaltuk: évente négy, egyenként kilenc-tíznapos expedíciót indítunk
a Kaukázus északi előterében élő kipcsak türk népek régióiba.
A feladatot elvégeztük, 171 gyűjtési alkalommal, összesen tizenkét népcsoport településterületén rögzítettünk adatokat, több mint 5000 dallamról készítettünk felvételeket.
Az orosz-ukrán háború nem zavarta meg az expedíciót?
De igen, itt jön a csavar. 2022-ben és 2023-ban nem mertünk Oroszország területére utazni, ezért elindultunk még keletebbre, a közép-ázsiai térségek irányába. Annál is inkább, mert a nogajok sűrűn emlegették rokonaikat, a karakalpakokat, akik Üzbegisztán nyugati részét lakják, a néhai Aral-tóba torkolló Amu-darja deltavidékét. Mi tehát elsősorban a türk nyelvcsalád kipcsak ágához tartozó nyelveket beszélő népeket látogattuk, de
nem valamiféle hóbort vagy prekoncepció miatt, hanem azért, mert itt mutatkozott a legtöbb, illetve zeneileg a legközelebbi párhuzam.
A történet itt nem ér véget. A karakalpakok még keletebbre élő rokonokat emlegettek, végül egészen az afgán-tádzsik-üzbég hármas határ térségét lakó kongratokig jutottunk: idáig vezettek a zenei nyomok. A zenei kultúrában a, mondjuk így: magyaros alakzatok, egészen négy-ötezer kilométeres távolságig nyomon követhetők.
Milyen eredmények születtek?
Megpróbáltuk – és ez új kezdeményezés a magyar népzenekutatásban – kirajzolni ennek a „magyaros zeneiségnek” a világtérképét. A zóna nyugati határát ismertük, ez az Őrvidék, illetve a Fertő-tó környéke, úgy tűnik, hogy a déli határt a Kaukázus alkotja, az északi határ nagyjából a ligetes puszta és a fenyőerdők határsávja, a keleti határt már említettük, bár egyes adatok még keletebbre is mutatnak.
A magyar népzenekutatás mindezidáig a magyar népzenén belüli zenei alakzatok csoportjait időrendi alapon próbálta történeti rétegekre bontani.
Mivel a magyar siratók jellemző dallamvonalai például az obi-ugorok hősénekeihez hasonlóak, ezért ezt a dallamréteget elnevezték ugor kori ősrétegnek. A pentaton zenei örökség dallamait beosztották az ótörök réteghez, megállapítottak egy középkori, egy kora-újkori és egy kuruckori réteget, egészen az úgynevezett népzenei újstílusig. Utóbbiról népzenekutatásunk úgy vélekedik, hogy annak zenei alakzatai itt, a Kárpát-medencében keletkeztek, belső fejlődés útján, valamikor a 19. század folyamán, és ennek jellemző dallamait aztán átvették tőlünk az egyes szomszédnépek is.
Nem így van?
Az egyes dallamcsoportok kialakítása ugyan megállja a helyét, de azok keletkezésének kérdéseit, a felvázolt időrendet keleti gyűjtéseink eredményei erősen megkérdőjelezik, ugyanis egyes kaukázusi, kipcsak török nyelveket beszélő népek is a magyar siratókkal szinte megegyező dallamokra éneklik ki az élők világából a megboldogult szeretteiket. Sőt! Az egyéb, elvileg a már itt, a közép-európai kulturális közegben, belső fejlődés útján kialakult magyar népdalok jellemző zenei alakzatait is – középkoriakat és kuruckoriakat – szintén megtaláltuk a Kaukázus térségében, vagy egyes belső-ázsiai régiók zenefolklórjában.
A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért minket, amikor a magyar népdalok „új stílusának” nemhogy az alakzatait, hanem létező dallamtípusainak érvényes változatait is megtaláltuk
a nogaj, a kumuk vagy a karakalpak népzenében. A mi népdalaink az övéikkel gyakran oly mértékben hasonlítanak, mint amikor mondjuk egy Felső-Tiszavidékről ismert magyar dallamtípusnak előkerül egy szilágysági magyar változata is! Ha én ezeket a keleti dallamokat elénekelném magyar szöveggel, szerintem még az etnomuzikológia csúcsszakemberei se ismernék fel a turpisságot, és elfogadnák magyar népdalnak.
Mi következik ebből?
A népdalkincsünk későbbi keletkezésűnek tartott zenei alakzatai nem biztos, hogy mind belső fejlődés útján, egy szép, lineáris pályán, itt, a Kárpát-medencében alakultak ki. A legmegdöbbentőbb számunkra az, hogy a magyar népzene eddig történeti rétegeknek tekintett dallamcsoportjai mindegyikéhez találtunk megfelelő, egységes stílusokba rendeződő zenei alakzatokat a vizsgált kipcsak népek zenefolklórjában.
Megdöbbentő, hogy a magyar népzene dallamcsoportjainak teljes mintázatát is ki tudjuk mutatni a kumuk, vagy a nogaj zenefolklórban.
Ez mit jelent?
Ez azt jelenti, hogy
Kodálynak igaza volt. Ő úgy fogalmaz, hogy a dallamív ilyen nagy mértékű hasonlósága nem magyarázható másként, mint hogy a magyarság zenéje – ahogy a nyelve is – alapvetően keleti konstrukció maradt. Amint a nyelvünkben is megtartottuk a keleti alapszerkezetet, úgy a zenénkben is azért maradhattak fenn ezek a párhuzamok, mert a magyarság egy olyan népközösségből szakadt ki, amelynek egységes volt a zenei kultúrája. Az egyre szaporodó zenefolklór-adatokból, illetve összehasonlító vizsgálatok eredményeiből megállapíthatjuk: nem törvényszerű, hogy ha két nép egymás mellett él, akkor zeneileg is nagymértékben hatnak egymásra. Miért nevezték el ótörök rétegnek az egyik „réteget”? Olyan sokáig éltünk velük, mondták, hogy átvettünk tőlük dallamokat. Kezd kiderülni, hogy akkor mindent tőlük kellett volna, hogy átvegyünk, hiszen az újstílusig bezárólag az összes magyar népzenei dallamcsoportra tudunk példákat hozni az említett kipcsak területekről.
És hogy a zenei kultúrák átjárhatatlanságára is mondjak egy példát: több, mint ezerszáz esztendeje élünk a korábban keleti frankoknak, majd osztrákoknak nevezett németajkú társadalom tőszomszédságában. Az osztrák népzenében ennek ellenére bajosan tudnánk feltárni egy jól kitapintható, magyaros dallamréteg jelenlétét.
A néprajz egyéb elemeire is elmondható ugyanez?
Nem ugyanúgy változik minden. Ha egy kicsit távolabbról szemléljük az összképet, fel kell ismernünk, hogy
műveltségünk néprajzi elemeinek nagy többsége sokkal jobban hasonlít a szomszédos népek hagyományos kultúrájára, mint amennyi megkülönböztet minket tőlük. Nézzük az anyagi kultúrát: a honti magyar és szlovák népi építészetben ugyanazok az épülettípusok alakultak ki, de a ruszinoknak sincsenek más merítőhálóik, az alföldi svábok is birkapörköltet, vagy töltött káposztát ettek a lakodalmaikban, és így tovább. De a folklórban is rengeteg kapcsolódás van a hiedelmek, a hagyományos tánckultúra vagy a mesék területén.
Két nagy elemcsoport mégis kivételt képez. Az egyik a nyelv, a másik a népzene. Hiába élünk a szlovákok szomszédságában több mint ezer éve, és töltöttünk velük egy államalakulatban bő kilencszáz esztendőt, egyes elszigetelt dallam-alakzatokat leszámítva mégsem találunk a magyar népzenében olyan jelentősebb szláv dallamréteget, amelynek melodikája mondjuk a liptói vagy kiszucai szlovákok népzenét karakterizálja.
Annyiban persze finomítanunk kell majd az új paradigmát, hogy bizonyos történelmi folyamatok hatására egyik-másik dallamréteg jelentősége felerősödhetett, dallamai kedveltebbek lettek, s ezért a ránk maradt forrásokban ezek túl vannak reprezentálva. De ez csak finomhangolás.
A zenén kívül milyen területeken értek el áttörést? Azt már tudjuk, hogy a magyar Csodaszarvas monda keleti „párját” beazonosították.
Hogy eredményeink miben hoztak vagy hoznak-e majd esetleg áttörést, azt nem tisztem megítélni, de említhetek néhány olyan adatot, amelyekről a magyar társadalomtudományoknak korábban nem volt tudomása. A nogaj epikus költészetben például megtaláltuk Kötöny vezérnek és a kunoknak az emlékét. A költemény gyakorlatilag elmeséli a kunok Magyarországra való bejövetelét, közel nyolcszáz év távlatából.
„Nem hódolok meg neked, mongolok rőt szakállú Dzsingisz kánja, világ disznaja, mert van nekem egy rokonom, a magyarok királya, aki engem befogad, és meglásd, az én unokám a te unokád fölött fényes győzelmet fog aratni.” (Kötöny vezér hőséneke, nogáj epikus költemény) Nem valószínű, hogy a nogaj pásztorok magyar őstörténeti műveket tanulmányoztak, ahonnan tudomást szerezhettek volna Kötöny történelmi alakjáról.
Mi számít tudományos bizonyítéknak az őstörténet témakörében, illetve a néprajzban? Vannak régészek, akik nem tartják a néprajzot tudománynak.
Amikor elkezdik énekelni a nogaj falvakban a „Lenn a Tiszán mandulafa tövébe’…” kezdetű népdalunknak az édestestvérét, akkor azzal nehéz vitatkozni.
De komolyra fordítva a szót, a társadalomtudományokban nincs olyan, hogy „bizonyíték”: csupán az általunk feltárt adatok alapján valószínűsítünk.
Kérdéseket teszünk fel, modellezünk, hipotéziseket állítunk fel, s a sokszor töredékes információk, mozaik-darabkák alapján próbálunk rekonstruálni, megrajzolni egy értelmezhető, teljes képet. Ez nem matematika.
Régészet kontra néprajz. Mi a régészet „baja” a néprajzzal?
Négyéves kutatásunknak az egyik legnagyobb felismerése, hogy a régészet – bár a letűnt korokra nézve érdekes, izgalmas adalékokkal szolgál – sok kérdésre a néprajzi adalékok ismerete nélkül nem tudja megadni a helyes válaszokat. A nogajok például annak a területnek a nomád pásztorai voltak még 90 évvel ezelőtt is, ahonnan a honfoglalás kiindult, ahol honfoglaló őseink ugyanezt a nemezházlakó, nagyállattartó, pásztorkodó életmódot folytatták.
A legidősebb nogaj adatközlőink még nemezházban, vagyis jurtában születtek. Gyakran faggattuk őket: hogyan zajlott ez az élet? Hol laktak a nagyapáik, honnan költöztek ide? Az egyik idős, nogaj pásztor erre azt válaszolta, hogy nagyszülei télen itt, a Kaukázus tövében laktak, azaz a gyűjtés helyszínén voltak a téli szállásterületeik, nyáron viszont már az Urál déli régióiban legeltették a nyájaikat.
Tehát a mindig friss legelőket követve, észak-déli irányban évente kétszer megtettek 1500-2000 kilométert! Mindezt úgy, hogy a nagymama és a kisunoka is velük volt, a teljes nyáj, a teljes vagyon mellett.Ha mi, néprajzosok föltárunk egy ilyen mozgást, a nomadizáló életformát folytató népek ilyen dinamikáját, akkor arra a régész kollégák, figyelmét is szeretnénk felhívni.
Ha ezt a felismerést is alkalmaznák a modellezéseik során, lehet, hogy módosítanák azokat a téziseiket, melyek szerint honfoglaló őseink az Etelköztől a Kárpát-medencéig tartó 2000-2500 kilométert évszázadok, vagy akár csak egy emberöltőnyi idő alatt tették volna meg. Miért időztek volna az ide vezető úton akár ötven évig is?
Ha egyszer elindultak, a megszokott haladási sebességükkel két-három hónap alatt ide kellett érniük! Kisunokával, nagymamával, nyájakkal együtt.
Mahacskala Tarki régi temetője felől
Hol lehetett a magyar őshaza? Neves kutatók az Uraltól keletre teszik.
Őshaza-elméleteinkből gyakran kiolvashatóak a letelepedett életformából, a mai társadalmi helyzetünkből kiinduló, ennek korlátai közé zárt gondolkodásunk projekciói.
De az őseink nem így éltek!
Ha Julianus barát valahol, valakikkel találkozott, akikkel magyarul beszélt, – ne feledjük, leírta, hogy földet nem művelnek, sátrakban élnek, azaz nomád életformát folytatnak – akkor az csak ennyit jelent: keleten maradt rokonaink akkor, éppen arra jártak. Ha valahol, valaki talál „magyaros” jellegű leleteket az Urálban, vagy akár a Kaukázusban, akkor szerintem nem elég körültekintő megoldás odabökni a térképre és kijelenteni, hogy ott van a magyar őshaza.
Nem tudom eléggé kihangsúlyozni az interdiszciplinaritás, az egyes kutatási területek közötti párbeszéd fontosságát. Ha ezzel a néprajzi adalékkal – amely a téli és a nyári szálláshelyek közötti folyamatos, nagy távolságokat átszelő mozgásról tudósít – nem számolnak a régész, történész kollégák, ha nem próbálunk a nomadizáló nogajok legelőváltó gyakorlatából következtetni az egykor ugyanebben a földrajzi keretben élő őseink nomád életformájára, akkor súlyos hibát követünk el. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a térség nomád társadalmait a közelmúltig milyen földrajzi keretben megvalósított térhasználat, vagy milyen dinamikára képes mobilitás jellemezte.
Milyen adatok világítják még meg a magyarok és nogájok őseinek a kapcsolatát?
Népzenénk dallamvilágának nagyfokú rokonsága mellett a tárgyi néprajz területén is feltártunk olyan párhuzamokat, amelyek magasba emelték a szemöldökünket. A nogaj és a magyar pásztorok is használnak például karikás ostort és kampós botot, míg a „nogaj sölj”, azaz a nogaj puszta és a magyar Alföld között élő népek: az oroszok, az ukránok, vagy a románok valamiért nem, pedig azok is foglalkoznak állattartással. Ennek oka kell, hogy legyen. Ezek nem véletlenek.
Mi a legmerészebb következtetése az elmúlt évtizedek kutatásai alapján?
Az, hogy ez a nagyfokú zenei rokonság talán egy sokkal szorosabb múltbéli kapcsolatra utal, mint azt eddig gondoltuk. Ez akár egy múltbéli nyelvközösségre, illetve az ezt követő nyelvváltásra is utalhat, ami felveti, hogy Árpád vezér nem biztos, hogy tudott magyarul.
Azt is felveti, hogy a honfoglalók tényleg valamilyen türk nyelvet, illetve nyelveket beszélhettek, a bizánci császárnál a 940-es évek végén követségben járó vezéreink ezért is nevezhették magukat türköknek.
Az új hazában és annak környezetében talált népeknek pedig szintén egy türk nyelven megfogalmazott népnéven mutatkoztak be, amikor azt mondták, hogy mi az „on-ok-ogur”, azaz a tíz nyíl, avagy a tíz törzs népéhez, vagyis a hét magyar és három kabar törzs szövetségéhez tartozunk. Ebből az egyértelműen, valamilyen türk nyelv szövetében megalkotott kifejezésből származhatnak az ungur, unger, wenger, hongroise, hungarus, stb. terminusok.Azt is felveti, hogy a honfoglaló magyarokkal talán semmi egyéb nem történt, mint például a honfoglaló varégokkal, vagy bolgárokkal.
Moszkvában ma miért nem svédül beszélnek?
Bulgáriában miért nem csuvasul? Hiszen tudjuk, hogy az orosz államot megalapító varégok Skandináviából érkezett vikingek voltak, a bolgár honfoglalás pedig a volgai bolgár, azaz csuvasos türk nyelvet beszélő Aszparuh kán és hadi népe vezetése alatt zajlott le.
Árpád és honfoglalói fölvették volna a helyi nép nyelvét?
Igen, ezt nem lehet kizárni. Mert ha az államalapító honfoglalók hozták magukkal a magyar nyelvet, több, érdekes kérdés is felmerül.
Például?
Például hogyan tanították meg a magyar nyelvet a Kárpát-medencében talált, alighanem nagy többséget alkotó népeknek? Nyelviskolákat hoztak létre?
S ha így is történt volna, akkor a magyar nyelvet miért csak a Kisalföld északi határáig sikerült elterjeszteni, a Vág völgyén, Trencsén környékén, vagy Liptóban már miért nem? Mindezt úgy, hogy az írásbeli adminisztráció nyelve rögtön a latin lett!?
Mondjuk ki!
Mindezek alapján nem lehet kizárni, hogy jelen pillanatban mi avarul beszélgetünk.
Nem lehet kizárni, hogy Árpád népe rátelepedett az avar többségre, és az utódok néhány generáció leforgása alatt átvették ennek az avar többségnek a nyelvét. Az már a rendelkezésünkre álló, írott kútfőkből is kiviláglik, hogy az avarok nem tűntek el sehová, így ők is az őseink közé tartoznak.
Azt se lehet kizárni, hogy a honfoglalók törzseinek szövetsége még nem is nevezte magát magyaroknak.
Ez a népnév azt követően alakulhatott ki, hogy a Megyer törzsből származó Árpádok nemzetsége megszilárdította a hatalmát. Ez után kezdték a tíz törzs népét a megyeriek, vagy magyariak népének, majd magyaroknak nevezni, illetve a 12. század végétől (!) kezdve leírni.
A korábbi, főleg latin nyelvű forrásokban a „magyar” kifejezés népnévként nem szerepel, mindenhol az „on-ok-ogur”-ból levezethető etnonimekkel találkozunk. És ahogy fentebb is említettük, mindezekre nincs semmilyen „bizonyítékom”, ugyanakkor a rendelkezésünkre álló adatok alapján logikus feltételezni, hogy így történt. Pontosabban azt, hogy akár így is történhetett.
