„Van egy paradoxon abban, hogy a közös műveltségünk, a közös népzenei és táncos anyanyelvünk gyakorlatilag szubkultúraként él, de ez talán csak látszólag ad okot szomorkodásra” – mondja az Index kulturális rovatának podcastjében Berecz István Örökös Aranysarkantyús táncos, a Fonó Budai Zeneház népzenei művészeti igazgatója.
„Megállja a helyét a vád, miszerint nem sok tévékészüléket láttunk gyermekkorban, és ez annyira bevált, hogy én is ezt az utat szeretném folytatni – mondja az Index Kulturális rovatának podcastjében Berecz Mihály, aki mesél a családi indíttatásról is. – Hálás vagyok édesapának és édesanyának, hogy olyan környezetet tudtak teremteni, olyan zenei és mesei álomvilágot, ami nem azt jelenti, hogy távol volt a világtól, inkább pont azt, hogy az emberiség szép arcát, a kollektív emlékezetet mutatták meg. Mindez sokkal több, mint szórakozás: ez viselkedéskultúra” – teszi hozzá.
Pityu (ahogy a táncházmozgalomban hívják) édesapja Berecz András mesemondó, népdalénekes, néprajzkutató. „Édesapa azért a feltételezésekkel ellentétben nem minden este tudott mesélni, hiszen abból éltünk, hogy ő másoknak mond mesét. De nála tulajdonképpen mese minden pillanat, egy trolibuszutazás vagy egy állatkerti séta is rögtön egy másik magaslatba emelkedik, és hipp-hopp vált egyik világból a másikba. Ha kell, Hazug Pista bácsi kerül oda Gyergyóból, máskor Shakespeare bolondjai szólalnak meg.”
Nem csak belsős, zárt bulik
Berecz István életében a tánc később azért került előtérbe, mert a piarista fiúgimnáziumban ez lett az a „kiszökellési pont”, ahol az összezavarodott világképű kamasz egyrészt megtalálta magát, másrészt a gyengébbik nemhez való utat. „Meg aztán a jogi egyetem különböző fakultásai elől való menekülésben is ez lett az, amiben a fizikumomat, a szórakozásomat – meg úgy az egész személyiségemet megtaláltam.”
„Van egy paradoxon abban, hogy a közös műveltségünk, a közös népzene és táncos anyanyelvünk gyakorlatilag szubkultúraként él, de ez talán látszólag ad okot szomorkodásra vagy bánkódásra” – mondja Berecz Pityu, és elmeséli, hogyan változott a néptáncosvilág, a táncházmozgalom az elmúlt évtizedekben.
Kezdjük akkor az önkritikával: én úgy gondolom, hogy a táncházmozgalomnak van egy zártsága, amivel a táncházasokat lehet vádolni. Tehát valóban a régi, klasszikus értelemben vett táncház – amikor ha egy laikus odatévedt, akkor valaki tanította – nem nagyon létezik. Gyakorlatilag belsős bulik vannak
– mondja, de megmutatja az ebből való kiutat is és a „javuló tendenciát”.
Berecz István beszél még arról, hogy a legényes miért Puskás Öcsi-szintű világcsoda, a saját táncunk, zenénk iránt milyen társadalmi előítéletek, történelmi frusztrációk élnek a néptánc világában is van folkrendőség.
A Fonóban 2025. március 22-én Pásztornapot tartanak. „A pásztorság az államiságunk előtti kultúrát őrizte meg, hiszen a városi és a falusi kultúrától is izoláltan működött: olyan, mint egy időkapszula” – mondja Berecz István, hozzátéve, hogy az ökológiai tudatossághoz, az egészséges étkezéshez is a legeltetett állattartás vezethet minket vissza.
Az Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár pedig 44. alkalommal várja látogatókat 2025. április 5–6-án a Papp László Budapest Sportarénában. A hagyományokhoz híven április 4-én a Fonóban tartják a 0. napot, idén Halljunk szót! címmel lesz koncert és nyitótáncház, ahol a fiúk-férfiak is összemérhetik egyedi tánctudásukat. „A legényes egy olyan virtuóz, gazdag tánctípus, ahol nagyon sokféle tulajdonságnak kell megfeleljen egy férfi egyszerre: ez az elegáns, kemény, de laza tánc olyan esszenciája a férfiviselkedésnek, ami jóval túlmutat a táncon.”
Sümegi Noémi
