Lehet valaki jó mesterember, de aki a lelkét bele tudja tenni a hangokba, abból lesz igazi muzsikus - vallja a pénteken Kossuth-díjjal kitüntetett cimbalomművész. A lakótelepi csata-jelenetektől a népzene megismerésén át jutottunk el a közös kincsünkig.
Hisz a véletlenekben?
Én minden véletlen mögött a gondviselést látom.
Úgy érzem, hogy az életútját számos véletlenszerű esemény határozta meg. Már a pályaválasztását is, hiszen lehetett volna Önből például kiváló mérnök, ahogyan a szülei eltervezték.
Vagy sportoló. Egy szép, parkos lakótelepen nőttem fel, és a környékbeli gyerekekkel folyton csatajeleneteket elevenítettünk fel vagy indiánosdit játszottunk. A gyerekkori filmélményeim – a Viharlovag, a Tulipános Fanfan vagy A Tenkes kapitánya – miatt nagyon szerettem a vívást, komolyan vettem az edzéseket és jól is ment, így ha nem zenész lettem volna, akkor kardvívó. 11 éves voltam, amikor a nagybátyámnál, Balogh Elemér világhírű cimbalmosnál jártunk látogatóban, aki mutatott nekem néhány dallamot, és meglepve látta, hogy alig negyedóra elteltével bonyolultabb motívumokat is el tudtam játszani. Ez mindent megváltoztatott.
Eleinte csupán örömteli kedvtelésként tekintett a cimbalomra, vagy hamar kiderült, hogy ez lesz az élete?
Ez két év alatt dőlt el. Egy évvel az említett találkozás után bekerültem a miskolci Avas Táncegyüttes zenekarába. Tulajdonképpen ez is véletlen volt. A lakótelepen L-alakban húzódott mellettünk egy másik ház, ahol egy táncos lány lakott a családjával. A szobánk ablaka, ahol a cimbalom volt, éppen arra nézett. A nővérem, Éva és én állandóan gyakoroltunk, az édesapja pedig mondta ennek a lánynak, hogy:
– Vidd már be ezeket a gyerekeket az együttesbe, ott cimbalmozzanak, ne itt!
Akkoriban épp nem volt felnőtt cimbalmosuk, így bevettek. Óriási hatással volt rám, hogy megismerkedtem a népzenével. 14 évesen el kellett dönteni, hogy melyik iskolában tanulok tovább, de akkor számomra már világos volt, hogy én minden iskolát ki akarok járni, amit Magyarországon egy cimbalmos kijárhat. Elvégeztem a konzervatóriumot, majd a főiskolát, hiszen a cimbalomoktatás csak később indult el akadémiai fokon. Az alapokat Szöllős Beatrixnál tanultam, majd Gerencsér Ferenc volt a mesterem, de még számos muzsikus volt rám hatással a pályám során.
Amikor néhány éve a 60. születésnapját ünnepelte a Zeneakadémián, akkor a program összeállításakor is hangsúlyozta, hogy bár játszik klasszikus zenét, jazzt, a legmeghatározóbb a népzenei indíttatás. Mi ragadta magával az Avas Táncegyüttesben?
Amikor odakerültem, még feldolgozott népzenét, zeneszerzők kompozícióit játszottuk. 15 évesen ismertem meg Vavrinecz András népzenészt, aki anno bányamérnöknek tanult Miskolcon, de addigra már megalapította a Nyekergő zenekarát, amellyel táncházakban muzsikált. Engem is meghívott, és ő mutatott nekem először autentikus falusi gyűjtéseket, amelyeket Lajtha László, illetve Bartók Béla és Kodály Zoltán is hallhattak az útjaik során. Tőle hallottam először széki-, szatmári vagy dunántúli muzsikát. Akkoriban mindenki ismerte és szerette a híres magyar cigányzenét, de a népzene korántsem volt a köztudatban. Hihetetlenül megfogott engem ez az autentikus zene. Közben a táncegyüttessel eljutottunk külföldi fesztiválokra, ott pedig arra jöttem rá, hogy Azerbajdzsántól Svájcig számos országban használnak cimbalmot, ám mind másként szól. Konzisként kezdtem beleásni magam ebbe, és számomra a népzene az első és legnagyobb szerelmem, a magyar dallamok mellett a környékbeli országok és a Balkán muzsikája.
Bizonyára nem véletlen, hogy a több mint harminc éve működő zenekara, a Gipsy Cimbalom Band is ezekből inspirálódik.
Ha hiszi, ha nem, ezt az együttest is egy véletlen hívta életre. Egy táncháztalálkozón ismerkedtem meg egy svéd zenekarral, akikkel később turnéra indultunk. Svédországból tartottunk Hollandiába egy fesztiválra, ám elfelejtették, hogy nekem kellene átutazó vízum. Mondták: – Sebaj, majd lefekszel a mikrobusz hátuljába, letakarunk egy pokróccal és átcsempészünk Hollandiába. Igazuk lett, a határon eszükbe sem jutott átnézni a buszt. A turnén találkoztam egy menedzserrel, aki cigány zenekarokat hívott meg a tillburgi fesztiváljára. Megkérdeztem, hogy esetleg hozhatnám-e a saját zenekaromat. Persze – felelte, küldjek anyagot. Akkoriban már nagyon sokféle muzsikussal játszottam együtt, akik mind más műfajban mozogtak otthonosan. Arra gondoltam, hogy olyan zenészeket akarok összetoborozni, akik különféle stílusban játszanak, és akkor egymást inspirálva improvizálunk, és igyekszünk a régi dallamokat a „mai fülhöz” szabni.
Mi tart össze egy együttest ilyen hosszú időn át?
Bár már volt tagcsere a zenekarban, az új felállásban is legalább húsz éve együtt vagyunk. Úgy válogattam ki a zenészeket, hogy akár tőlem jobb muzsikusok is lehetnek. Engem a produkció minősége érdekel, nem saját magamat akarom előtérbe tolni. A másik, ami fontos, hogy a zenésztársaim nem csak kiváló muzsikusok, hanem remek emberek. Nincs köztünk irigység, versengés, csak a játék gyermeki öröme.
Az életének régóta fontos része a tanítás. Említette a mestereit, de mi a legfontosabb, amit Ön tovább akar adni?
Az, hogy zenét tanítunk, csak ürügy. A zenén keresztül valójában mindent el tudunk mondani a világról és a belső világunkról. A zeneoktatásban mindig a személyes kapcsolat a fontos: mindenki másként működik. Ha valaki nem is lesz cimbalmos, de mi a belső világával foglalkoztunk, s mindebből épülhetett, kiteljesedhetett a napi tevékenységeiben, én annak már örülök. Ugye én már közelebb vagyok a másik véghez, és azt a rengeteg tapasztalatot, amit muzsikusként megéltem, akár táncházakban játszva, azt nekem át kell adnom.
Mi az az érzékeny határ, amely elválasztja a hivatásos muzsikust a hobbizenésztől?
Lehet valaki jó mesterember, de aki a lelkét bele tudja tenni a hangokba, abból lesz igazi muzsikus. Ha ilyesmit hallunk, megáll a levegő és érezzük, hogy a zene felemel.
Rengeteg kiváló zenésszel játszott együtt. Mi inspirálja most?
Én annyi értéket látok a környezetemben, hogy mindig találok társakat, akikkel öröm együtt játszani. Csak hogy még egy véletlent említsek: nemrég Marosvásárhelyen jártam a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel, borfesztivál volt, s a többiek hívtak, hogy tartsak velük az esti mulatságra. Igyekeztem elhárítani, mert szívesen nézem ilyenkor a televízióban a román népzenei műsorokat, de aztán mégiscsak rávettek, hogy menjek. Valami olyan gyönyörűség volt Koszurus Krisztina Koszika koncertje, hogy az egészen elképesztő. Azóta többször meghallgattam, csodálatosan énekel és hegedül, most pedig közös produkciót tervezünk a Fonó közreműködésével. Decemberben a Müpában már együtt fogunk fellépni.
A Kossuth-díj rendkívüli elismerés. Tudja már, hová kerül?
A Prima Primissima díj mellé. De azt azért szeretném hozzátenni, hogy én soha nem gondoltam díjakra, és meg sem fordult a fejemben, hogy miként kaphatnék ilyen vagy olyan elismerést. Nekünk, muzsikusoknak az a legnagyobb ajándék, hogy minden nap szeretettel végezhetjük a munkánkat. A díj megtisztelő, hiszen az ember neves elődök közé kerül, és ráadásul úgy gondolják, hogy kiérdemelte. Ez pedig azt jelenti, hogy amit csinálok, az nem csupán számomra öröm, hanem a közös kincsünk.
Seres Gerda
