Erdély a népművészet területén nagyhatalom, a már eredeti környezetében alig-alig fellelhető népi kultúrát pedig valahogyan meg kell őrizni, tovább kell adni a következő nemzedékeknek, és ez nemcsak a magyar közösségre vonatkozik, hanem a románságra és a cigányságra is – vallja a gyergyóditrói születésű Kelemen László zeneszerző, folklorista, aki létrehozta és két évtizeden át irányította az azóta Erdélyben is működő Hagyományok Házát. Kelemen László szerteágazó munkásságát március 15. alkalmából Kossuth-díjjal jutalmazták, ebből az alkalomból az elismerésről, pályájáról, a népi kultúra tovább éltetésének lehetőségeiről beszélt a Krónikának.
– Kossuth-díjjal tüntették ki március 15. alkalmából. Az indoklás szerint Kelemen László a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetést „a hagyományos paraszti kultúra megőrzéséért, terjesztéséért, sok évtizedes művészi, tudományos és szervezési munkájának elismerésként” vehette át. Az ilyenkor szokásos kérdéssel kezdeném: miként értékeli, mit jelent az Ön számára a rangos elismerés?
– Mindenképpen egy határvonalat. Úgy érzem, hogy most értékelték, elismerték a sok évtizedes munkát, amit az ügyért végeztem. Az az igazság, hogy én egy „janicsár ember” vagyok, aki parasztgyerekként élte az életét Gyergyóditróban tíz éves koráig, majd kiemeltek a környezetemből, elvittek Marosvásárhelyre a művészeti iskolába, mert azt mondták, hogy tehetséges vagyok. És az a hagyomány, amit gyerekkoromban megéltem, egy életre elkötelezett engem a népi kultúra őrzésére. Vallom, hogy ezt a kultúrát valahogyan meg kell őrizni. Különösen azért, mert már évtizedekkel ezelőtt láttam, mennyire pusztul és tűnik el a környezetünkből. Úgyhogy ez volt az egyik fő gondolat egész életemben, ami vezérelt: minél több elemet megtartani a paraszti tudásból, illetve átadni a ma és a holnap emberének, közösségeinek. Így, ennek jegyében kerültem a táncházmozgalomba, az Ökrös zenekarban együtt muzsikáltunk zenésztársaimmal, aztán a Budapest Táncegyütteshez ezért kerültem és ezért alapítottuk meg a Hagyományok Házát.
– Kicsit még visszakanyarodnék oda, hogy Erdélyből áttelepült Magyarországra, mindez 1986-ban, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban történt. Jelentett-e és jelent-e ez kettős vagy többes identitást az Ön számára, vagy az erdélyiség, székelység, magyarság összeolvadt valamiképpen? Hiszen a népművészet területe, amin munkálkodott és mai napig munkálkodik, nem választható szét országhatárokkal…
– Ez pontosan így van. Ami az identitást illeti, kétféleképpen közelíteném meg. Egyrészt számomra Székelyföld és Erdély a szülőföld, másrészt Magyarország a hazám, és magyarnak tartom magam – teljesen mindegy, hogy éppen hol élek. Most hála Istennek 38 évnyi, ideiglenes Magyarországon tartózkodás után visszatérek a szülőföldemre. Nyugdíjba fogok menni ugyanis májusban, hogyha az Isten megsegít, akkor ez a tervem, hogy végleg hazatelepszem. Az identitásról pedig: az erdélyiség és magyarországiság egyfajta egységgé vált bennem, és nap mint nap megélem a magyarság kulturális egységét. Az, hogy adminisztratív vagy jogrend szempontjából vannak különbségek, az nem annyira fontos, meg lehet tanulni. Az identitás kérdésének tágabb kontextusához kapcsolódik, hogy a mai világunknak az egyik rettenetesen nagy baja, hogy egyensúlyt vesztett. Az egyensúly alatt pedig pont az identitásra gondolok, arra, hogy a lokális identitások vesznek ki az emberekből. Marad egy globális önazonosság, miközben eltűnt az az egyensúly, ami korábban, akár nagyapáink idejében is megvolt a lokális és a globális identitás között. Persze a lokális identitás kárára. Ezért leszünk úgymond szélfútta falevelek, mert a lokális identitásunk nem elég erős már. És ennek megerősítésére a legkézenfekvőbb mód a hagyományos saját kultúránk megerősítése. És ez nemcsak az erdélyi magyarokra, hanem az erdélyi románokra, cigányokra is vonatkozik. Sőt, a lokális hagyományos kultúra akár falvanként, kisebb régiónként is változó: például a gyergyói nagyban különbözik a háromszékitől.
– A Kossuth-díj indoklásában felsorolták, hogy Ön zeneszerző, népzenei előadó, intézményvezető, kultúraszervezőként pedig kijelölte a népzenegyűjtés professzionális intézményi kereteit. Ha egyáltalán ki lehet választani, e sokféle titulus közül melyik áll a szívéhez a legközelebb?
– Hát erre csak kapkodom a fejemet, mert én ilyenkor mindig úgy szoktam megfogalmazni, hogy együgyű ember vagyok: egy ügyem van, a hagyományos népi kultúra ügye. Való igaz, hogy én mindenfélével foglalkoztam, vezettem a Hagyományok Házát, zenekarokban muzsikáltam, zenét szereztem. De mivel a Hagyományok Háza igazgatása nagyon igénybe vett több mint 20 éven át, a zeneszerzés háttérbe szorult. De nagyon reménykedem, hogy a nyugdíjas éveim alatt majd még néhány zeneművet letehetek az asztalra. Kelemen László: a visszatanítás céljából hoztuk létre a Hagyományok Házát
– A Hagyományok Házának főigazgatója volt – ez mindenképpen nagyon fontos szerteágazó munkásságában. Az intézmény 23 éve jött létre, szakmai koncepciójának kidolgozója volt Sebő Ferenccel és Pávai Istvánnal együtt. Címzetes főigazgatóként munkálkodott, 2021-ben adta át a főigazgatói feladatokat utódjának, Both Miklósnak. Az Ön tevékenysége alatt az intézmény kiemelt kultúrstratégiai intézményi státuszt kapott, kiépült hálózatként. Hogyan látja, miben változhatott 23 év alatt a Hagyományok Háza küldetése, milyen új irányokba ágazott el?
– Jómagam 2001. január 1-jétől vezettem az intézményt, miniszteri biztosként bíztak meg, hogy hozzam létre a Hagyományok Házát. Már akkor, 2001-ben az alapító okiratunkban úgy szerepelt, hogy Kárpát-medencei intézmény. A népművészet egysége miatt eleve nem volt értelme területenként különválasztásokat tenni. Azóta nem sokat változott az eredeti célkitűzés. A Hagyományok Háza azért jött létre, mert Sebő Ferenccel, Pávai Istvánnal együtt úgy láttuk, hogy a hagyományos paraszti kultúra kiveszőfélben van: nemcsak zeneileg, nemcsak táncban, hanem hogy mivel maga a hagyományos paraszti lét, életforma tűnik el, eltűnik vele az a tudás is, ami minden nemzeti kultúrának az alapja kéne legyen. Gyakorlatilag ennek a pótlására hoztuk létre az intézményt, a visszatanítás céljából. Azt akartuk, hogy legyen egy olyan szervezett forma, ahol ezt a tudást át tudjuk adni a következő és a következő nemzedékeknek. Erről szól a Hagyományok Háza alapgondolata, ami csak annyiban változott, hogy mialatt megfeszítetten dolgoztunk, újabb és újabb területek kerültek be a megőrzendő tudásanyagba. Most a legutóbb a népi gyógyászat és a gyógynövényismeret, de újabb terveim is vannak, hogy mit kellene beleilleszteni.
– Mi lenne az?
– Például azt látom, hogy a lakodalmakban a korábbi szószólók, vőfélyek szerepét mára már átvették az úgynevezett „event menedzserek”, rendezvényszervezők. Úgyhogy most lakodalmi szószoló-kurzust szeretnék indítani, pont azért, hogy a hagyományos paraszti kultúrának a tartalmas, ízes, ünnepekre szóló részét is mentsük át, adjuk át a következő nemzedéknek. Erdélyben még vannak hagyományos vőfélyek, szószólók, tehát itt még könnyebb dolgunk van, de szervezetten kellene segíteni, terjeszteni.
– Irányításával öt év alatt hat területi iroda jött létre az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány keretében hat erdélyi és partiumi városban. Hogyan látja, mik jelenleg a legfontosabb küldetései az erdélyi irodáknak?
– Kicsit messzebbről indulok. 2017-ben, amikor a Hagyományok Háza kultúrstratégiai intézményi státuszt kapott, akkor arra is lehetőség nyílt, hogy a Kárpát-medencei hálózatait hivatalosítsák. A hálózatosodás már kezdettől fogva szerepelt a terveink között, és nem hivatalosan működött is, hiszen a táncházmozgalomban baráti és ismerősi szálak kötnek bennünket össze szerte a Kárpát-medencében. Amikor a hálózatosítást elkezdtük, nagyon gyorsan rájöttem arra, hogy Erdélyben muszáj lesz egy önálló intézményt létrehozni. Több nagyon fontos okból. Az egyik, hogy Erdély a népművészet területén nagyhatalom, a második, hogy ez a régió nagyobb, mint Svájc, a harmadik ok pedig az, hogy mégiscsak egymillió magyar ember él itt. Tehát ezért aztán létrehoztuk az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítványt marosvásárhelyi központtal. És mivel nagy területről van szó, hat területi, pár fős irodát kellett létrehozni, ugyanis így is rengeteget utazunk, de ezt valamelyest racionalizálni kellett. Az irodáknak nagyon sokrétű feladatuk van, de alapvető feladatuk a civil mozgalom segítése. Tehát az Erdélyi Hagyományok Háza nem csinál semmi olyat, amit a civil szervezetek, egyesületek, alapítványok már csinálnak Erdélyben, hiszen 30 évig nem voltunk ott, és akkor is történtek dolgok. Viszont igyekszünk az ő munkájukat folyamatosan segíteni, és olyasmit végezni, amivel ki tudjuk egészíteni az ő hagyományátadó tevékenységüket. Gondolok például a multiplikátor hatásra, arra, hogy képzéseket helyezünk előtérbe. Például Erdélyben a pedagógiai főiskolákon nem tanítanak népi gyerekjátékokat. Valamilyen szinten működik Erdélyben ez a fajta oktatás, az iskolákba itt-ott leszivárog, de nincsen egységesítve, nem működött szervezetten, irányelvek szerint.
– Akkor az körvonalazódik, hogy a pedagógusok, pedagógusjelöltek intézményes keretek közt sajátíthatják majd el a népi gyermekjátékok oktatását?
– Jelenleg pedagógus-továbbképző tanfolyamot akkreditálunk Bukarestben, ha elvégzik, plusz pontokat kapnak a pedagógusok. És akkor ennek van egy rendszere ettől kezdve. Szerződéseket kötöttünk a Babeș-Bolyai Tudományegyetem különböző pedagógusképző intézményeivel, tehát Romániában most új lehetőség nyílik: engedélyeztek duális képzéseket és ebben partner lesz az Erdélyi Hagyományok Háza. És azt is kitaláltuk, hogy nem furulyát kell a pedagógusoknak tanítani, mert akkor nem tudnak énekelni, hanem citerát, mert akkor mellette az éneklésüket kísérni tudják hangszeren. Átgondoltan próbálunk előbbre lépni, és a hagyományátadást szervezett keretek között minél több területen megvalósítani.
– Nemrég jelent meg a Fonó 25. születésnapjára egy interjúkötet, amelyben Önnel készült interjú is olvasható, ebben szerepel, hogy 2001 januárjában „az élő és újraélhető népművészet teljes egészét átfogó új állami csúcsintézmény főigazgatója lett”. Hogyan látja perspektívából, mit jelent az „élő és újraélhető” jelző, ami magában rejti a jelen és a jövő lehetőségeit is?
– 2001-ben még egy kicsit jobb helyzetben voltunk, mert nagyon sok területen, Erdélyben élt még a maga hagyományos formájában a népi kultúra. Az újraélhetőt jelentette ebben a tekintetben a táncházmozgalom, hiszen az én generációm, az első táncházas generáció megkapta azt az alapvető élményt, amikor még viszonylag érintetlen módon fellelhető volt a falvakban ez a kultúra. És ötven évvel ezelőtt újra tudtuk éleszteni a táncházmozgalom keretében.
Ezt az érzést kell nekünk továbbadnunk: ugyanis nem elég csak a tudás, kell az élmény is ahhoz, hogy ne csak a fejébe, hanem a szívébe is bejuthasson. Életformává is kell válnia valamilyen szinten. Én úgy látom, hogy a mai fiataloknak sokkal nehezebb a dolguk e téren, mint nekünk volt, mert nem tapasztalták meg ezt a kultúrát közvetlenül a saját bőrükön. Ezért nagyon fontos a mindenféle beavató tevékenységeink szerepe. Tehát az, hogy lehetőség szerint legyenek beavató táncházak, ahova be tud jönni valaki, aki úgy gondolja, hogy érdekli a kultúrának ez a szegmense. Ezért igyekszünk jelen lenni a fesztiválokon is – például a marosvásárhelyi Vibe-on ezért szervezünk lakodalmi tánctanulást. Nem csak néptáncot, hanem lakodalmi tánctanulást, mert a mai fiatal generáció ma már nem tud a gyakorlatban fölállni néptáncolni: egyszerűen nem kapták meg az apjuktól, a nagyapjuktól a tudást, hogy hogyan kell táncolni egy csárdást.
– Ily módon akkor az is elmondható, hogy az Önök generációja hídszerepet töltött be a nemzedékek között?
– Így van. Hidat képeztünk két kultúra, két nemzedék, két szokásrend között. Jelenleg a népi kultúra továbbéltetésének életképességét az is mutatja, hogy a Kolozsváron a Sapientián elindított táncművészet szak nagyon sikeresnek bizonyul. Azért doktoráltam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, hogy tudjak egyetemen tanítani. És most már a BBTE Református Tanárképző és Zeneművészeti Kara keretében elkezdtük a hangszeres népzene és a népi ének tanítását is. Tizenöt tanítványom van már ebben az évben, túljelentkezés volt a tavalyi felvételin, és remélem, hogy az idén is sokan jelentkeznek.
– Tehát elmondható, hogy a népi kultúra újjáélesztése, továbbéltetése működik, és lehet további reményeket fűzni hozzá? – Igen. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy nem fogjuk az erdélyi társadalom egészét átszőni. De arra törekszünk, hogy egy jelentős réteg elérhesse ezt a kultúrát, ha akarja, belemerítkezhessen és megtalálja a lokális identitását. És itt nemcsak a magyarokra gondolok, hanem a cigányokra és a románokra is.
Kiss Judit
