Mihályi Gábor, a Kossuth- és Harangozó Gyula-díjas, érdemes és kiváló művész, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője és örökös tagja modern táltosként köti össze a népzene szakralitását és érzéki örömeit, a hagyományok üzenetét a kortárs észjárással. Munkásságával azt bizonyítja, hogy az ősi, a lényegi dolgok mindig aktuálisak, és az élő néptánc változó nyelvén elmesélve változatlanul elementáris erővel bírnak.
Mi a trükk a táncban, amitől korszaktól, kultúrától függetlenül megkerülhetetlen?
Úgy tűnik, a léleknek szüksége van a közösségben való együtt mozgásra. A kezdetekkor talán még random formában álltak össze, mindenki úgy mozgott, ahogy akart. Nem volt benne rendszer. Aztán lett a kör. Ez még nagyjából engedi, hogy a saját kedved szerint lépegess, de alkalmazkodnod is kell. Nem mozoghatsz teljesen önkényesen, mert akkor akadályoznád a melletted lévőt. Talán ezért kezdtek a lépések egységesülni. Aztán felbomlott a kör, mert előtört az individuum. Először összefogódzás nélkül, aztán rájöttünk, hogy nem csak az ágyban jó megfogni a másik kezét, átölelni a derekát, hanem akár a tánctéren is. Szerintem a tánc belénk van kódolva, és persze nagyon sokat jelent a zene. Sebő Feri mondta azt, hogy a népzene mindig az adott kor populáris zenéje volt, és teljesen igaza van.
Miért fontos ma a népzene, a néptánc?
Mert rajtuk keresztül is kapcsolódhatunk az identitásunkhoz. Ez nem csak magyar kérdés. A 80-as években többször turnéztunk Amerikában az Állami Népi Együttessel. Négyen táncosként vettem részt, kettő már az én műsorom volt. Egy alkalommal valahol Kaliforniában léptünk fel. Kicsit provokatív előadás volt, főleg az ’56-os korosztály számára, mivel kerültem az „árvalányhajas-nemzeti lobogós” direkt kultúrpolitizálást. Az első felvonásban fekete-fehérek voltak a viseletek. Aki értett hozzá, persze így is felismerte őket, és egy nagyon lassú, organikus, a természetet mutató nonstop vetítés volt hozzá. A második felvonásban megengedőbb voltam, ott már jött minden, ami kell, azzal már az 56-osok is megbékültek. Az előadás után odajött egy amerikai férfi. Megkérdezte, hogy én vagyok-e a rendező. Amikor bólintottam, azzal folytatta, hogy el szeretné mondani: eddig meg sem fordult a fejében, hogy egy ilyen távoli kis ország előadását nézve a saját gyökereire ismerhet rá.
Hol voltak a gyökerei?
Valahol Skóciában vagy Angliában, tehát nem is Kelet-Európában. Megint kiderült, hogy ha megfelelő kódrendszert vagy egyetemes szimbólumokat használunk, az valahogy átjön, érzi a néző, hogy valami speciális, de mégis egyetemes kultúráról van szó, ami megérinti őt.
Akkor is, ha a szimbólumok eredeti jelentése már rég köddé vált?
Mégis hatnak. Vélhetően nem olyan mély az üzenet, de az biztos, hogy valamilyen szinten hat, amikor a mai néző lefordítja azt a saját nyelvére vagy gondolataira.
Ez egyszerre tánc, színház, pedagógia és rítus?
Azon túl, hogy nagyon szeretem a táncot, a néptáncot, számomra az is fontos, hogy egy picit tanítsunk is, ne csak szórakoztassunk. Az első műsorom után egy irodalmár, színházba járó ismerősöm mondta: tudod, én azt nem szeretem a néptáncban, hogy megnézem, szuper, aztán hazamegyek, kinyitok egy bort, és elkezdem keresgélni, hova menjek színházba legközelebb. Nem vitatkoztam vele. Ha nem viszel haza az előadás után valamit, akár kínzó gondolatokat, és nem „mozizol” tovább azon, amit láttál, akkor az nem olyan előadás, amilyet én keresek. Sosem az a baj, ha kérdések kerülnek elő, az viszont igen, ha semmi se merül föl.
Mit gondol az érintetlen hagyományok és a jelen, a kortárs igények összefonódásáról a tánc területén?
Ha aktuális szeretnék lenni a jelenben, akkor hagyományra nem nézhetek úgy, mint kanonizált tartalomra, formára, témára. Mindig a hagyomány indít el, az inspirál, de valahogy bele kell szőnöm a bennem élő kortárs gondolkozást. Meg kell fejtenem a hagyománynak azt az üzenetet, amelyik a kortárs szemléletben is hatásos és erősen jelenik meg. Nem a külsőségek számítanak. A lényeg belül van. Ha ki lehet fejteni és meg lehet termékenyíteni egy kortárs gondolattal, akkor aktuálissá válik a hagyomány. Akkor nem múzeum.
Másképp fogalmaznak meg egy-egy alapigazságot az Ómagyar Mária-siralom, Zrínyi Miklós, Arany János vagy Juhász Ferenc szavaival. Érvényes ez a tánc nyelvére is?
Maga a gondolat örök, a kifejezésmód folyamatosan változik. Ha ezt meg tudja tenni a színpadi néptánc is, akkor kortárs vagy akár örök érvényű művészetté válhat.
Miért pont a néptánc nyelvét választotta?
Alapvetően azért, mert azzal találkoztam 14 éves koromban, és magához láncolt.
Mi lehet az, mondjuk a kalotaszegi csárdásban, ami így bele tud „akadni” a rockkorszak hajnalán egy 14 éves jászberényi srácba?
Nem akarom kisajátítani ezt a gondolatot, de rám is érvényes, hogy a néptánccal való megismerkedés jóval több egy biomechanikus mozgássorozat begyakorlásánál. Ami engem illet, eléggé visszafogott gyerek voltam, és itt föl tudtam szabadulni. Ott volt az a közösség, az a tevékenység, ahol a létező szabályrendszert bizonyos határok között ki lehetett tágítani. Egyszerűen az éreztem, hogy ebben ki tudok teljesedni. Tehát ez a személyes része. Amihez természetesen társultak a '70-es évek, az akkor egészen másképp kezelt erdélyi magyarságtudat, vagy egyáltalán a magyarság tudata is. Olyan könyvek kezdtek érdekelni, amiket enélkül szerintem soha nem olvastam volna el. Amikor a nyolcvanas évek elején először kijutottunk Amerikába, természetes volt, hogy elmentem New Yorkba Püski Sanyi bácsi könyvesboltjába, és vettem olyan könyveket, amiket itthon nem lehet elkapni. Aztán persze izgultam, hogy a határon kinyitják-e a bőröndömet. Ezzel csak azt akartam illusztrálni, hogy tényleg minden irányba kinyílt a gondolkozásom, ami erősítette a saját személyes magyarságomat mindenféle nacionalista felhang nélkül.
Az a táncházmozgalom, amelyet Sebő Ferencék és a többiek elindítottak a 70-es években, illetve annak váratlan sikere a fiatalok körében, nyilván arról is üzent, hogy a hivatalos generálszósszal leöntött nemzetközi szocialista internacionalizmus már nem volt szimpatikus vagy hiteles. Nagyon sokan vágytak arra – akár megfogalmazták ezt maguknak, akár nem –, hogy megtalálják a saját nemzeti gyökereiket, identitásukat. De mi van most?
Ez is sok szempontból változott. Nem hiszem, hogy a táncházba járók döntő részénél ma is meghatározó lenne a politikai tartalom. Az viszont tény, hogy a mai világ legalább olyan zűrzavaros körülöttünk, és valamiféle minta nem árt. Úgy látom, ez sokak számára jó fogódzó. Talán az az unikalitása már nem olyan erős, hiszen hetente legalább két-három táncház van csak Budapesten.
Ez azt jelenti, hogy van rá igény.
Persze, így aztán a hozzájutás lehetősége sokkal egyszerűbb, mint régen volt. Mi a klasszikus Kassák klubba jártunk Jászberényből. Megtörtént az egyik alkalommal, hogy amint leszálltunk a villamosról, már szóltunk is egymásnak: „halljátok, szól a zene”. Pár száz méterre voltunk a Kassáktól, és ahogy közeledtünk, mintha egyre jobban hallottuk volna a muzsikát. Odaértünk, be volt zárva az ajtó. Bekopogtunk, kijött a portásnő: Gyerekek, nyári szünet van, nincsen táncház. Pedig esküszöm, hogy hallottuk. Hallottuk a zenét.
Saját személyes élményem Óbudához fűződik, ahol a Selyemgombolyítóban rendszeresen játszott a Muzsikás. Olyan erős, ellenállhatatlan, lüktető hangulatot teremtettek Sebestyén Mártával, amihez hasonlót addig csak rockkoncerteken éltem át.
Én is szerettem és hallgattam is rockzenét, de amikor 16 éves korában kikerül az ember Gyimesbe egy újévi szilveszteri bulira, ahol mondjuk nyolcvanan mulatnak, Zerkula János muzsikál, felesége, Regina meg gardonozik… Az már valami. Engem eltéphetetlen kötelékek fűznek a néptánchoz, főleg azért, mert nem is akarom őket eltépni.
Átfogalmazza a népi hagyományokat, átszövi előadásait filozófiával, gondolatisággal, kortárs művészettel, de mindezt hogyan fogadta a közönség és a szakma?
Kellett hozzá idő. A kezdetekkor egy-két radikális műsorom miatt majdnem el is vitt a „folklórrendőrség”. Kaptam bántást, de nem voltam hajlandó letérni az útról, mert valamiért éreztem – túlzás lenne azt mondani, hogy tudtam –, hogy jó úton járok, efelé kell mennem. Több mint két évtizedre visszatekintve úgy tűnik, hogy ha szépen lépegetek előre, akkor jön velem a közönség.
Mit jelent a „szépen lépegetés”?
Egyik műsorunkról írta valaki – nem rólam van szó, hanem az Állami Népi Együttesről –, hogy a hajó kész, a vitorlák dagadnak, távolodjatok el a parttól, de csak annyira, hogy a parton maradók szemmel tudjanak tartani benneteket. Ez számomra is szép metafora. Menj, fedezd föl a világot, de ne tűnj el szem elől. Én nem számíthatok arra, hogy most sikertelen vagyok, de majd valaki megtalál egy VHS kazettát, és akkor fölfedeznek. Az emberi test a tánc esetében különösen bomlékony anyag, nem árt, ha az ember időben sikeres.
Miután szinte minden létező szakmai díjat, elismerést megkapott, és a nézőszámra se panaszkodhatnak, úgy érzi, hogy rátalált a megfelelő arányokra?
Három hete jöttünk haza Kínából az Állami Népi Együttessel. Nem állami pénzből turnéztunk, egy kínai ügynökség vitt ki már második alkalommal. Négy előadásunk volt, ebből kettő Pekingben, négyszer kétezer ember. Nagyon messze van tőlünk az az óriási ország, rettenetesen távoli az a kultúra, mégis hangos ovációt kaptunk, állt a közönség, mert átmentek azok a „valamik”. Tehát azt látom, hogy sikeresek vagyunk. Már nem tudom, mennyi van hátra, de ezen az úton kell továbbmenni. Lehet a nyáj közepén is haladni, biztonságosabb, mint az élen, mert ott rossz irányba is mehetsz, hátulról hátba is vághatnak, de azért csak jó elsőnek lenni, nem? Hányan fölmentek már az Everestre, de az elsőre emlékszünk.
A néptáncszínház útja, amelyen halad, mára kicsit elhasznált, de tartalmilag most is fontos szóval összművészet, melyben megjelenik a film, a zene, a mozgás, képzőművészet, irodalom és nem is kevés spiritualitás is.
Szép lenne, ha azt mondhatnám, hogy ezt én találtam föl, de a kortárs színház és a jó kortárs táncszínház is rég észrevette és csinálja. Nekem erre van igényem, vélhetően már elég korántól volt is rá szemem, és látom, hogy a nézők is szeretik. Igény van rá, hogy mindenféle érzékszervüket, a fülüket, a szemüket, a szívüket is megcélozzuk.
Mit szólt, aki egy hagyományos népi táncos pályaívről került a társulatához?
A korai időszakban voltak konfliktusok. A Naplegenda című előadásomban világzenét használtunk. Nikola Parov muzsikája nem hagyományos népzene, akadt is, aki berzenkedett. De már huszon-egynéhány éve csináljuk a magunk módján, akik jönnek, tudják, mire számítsanak. Ma már szinte kizárólag a Táncművészeti Egyetemről érkeznek az új tagok. Ott nemcsak néptáncot tanulnak, hanem balettot, kortárs és modern, valamint történelmi társastáncot is. Van művészetelmélet és zeneelmélet is. Tehát nemcsak testileg, hanem szellemileg is jobban pallérozottak, tudják, ha idejönnek, akkor mit kell csinálni.
Például azt, hogy itt nem csak táncolni kell.
Amikor az Állami Népi Együttesbe kerültem, még volt kórusunk. Később leváltak rólunk, belőlük alakult a Nemzeti Énekkar. Nekem ez nagyon hiányzott. Körülbelül nyolc évvel ezelőtt elkezdtem biztatni a táncosaimat, hogy kezdjenek el énekelni. Ez is egy reveláció volt, és örömmel látom, hogy most már jönnek ezen az úton.
A tánc és az ének hagyományosan együtt járnak.
Természetesen, és nemcsak mulatás közben, hanem egyébként is. Kallós Zoltán gyimesi csángó gyűjtéseiről szóló kötetben vannak gyönyörű visszaemlékezések is. Az egyik nagyon híres énekese meséli, hogy nem engedték hozzámenni a szülei a kedveséhez. Majd megszakadt a szíve, ahogy jött le a kaszálóról, és közben énekelt. Mikor belépett a házba, édesapja meg édesanyja ott sírtak, mert hallották, hogy énekel. Így esett, hogy mégis az lett az ura, akit szeretett.
Mi a helyzet a prózai szövegekkel?
A szövegmondás is része a népi kultúrának. A vőfélyszövegek, a mesék, a mondókák, a táncbéli táncok, a csujogatás, lásd Nagy László. Azt mondtam, akkor mi is szólaljunk meg. Hívtam persze segítőket, és azt is pontosan tudom, hogy nagyon buta lennék, ha egy szöveges előadásunkat elvinném egy színházi megmérettetésre, vagy elmennék a társulatommal egy kórusfesztiválra. Ám amikor a néző, aki a kanonizált néptánchoz és a kalaptologató énekléshez szokott, egyszer csak hall egy ilyet, fölragyog a lelke tőle.
Vannak határai a kísérletezésnek?
Arra azért figyelünk, hogy ne az Állami Népi Együttes legyen a legalternatívabb kortárs néptáncszínház. Minden előadásomban ott a színház, de néhol egy kicsit jobban előtérbe kerül a hagyomány. Meg tudok fogalmazni legalább három-négy olyan műfajt, amelyben az előadásaink készülnek. Ha valaki nem szereti a világzenét, akkor hiába erőltetem, úgysem fog bejönni. Ezért készítek olyat is, melyben a táncházas közegben szocializálódott néző is ráismer önmagára.
Mi az a három műfaj, amit említett?
Ha előadáshoz kötöm, akkor talán a legfilozofikusabb a bartóki gondolatok által inspirált Szarvasének. Az említett Naplegenda világzenei produkció, amely fölvállaltan populárisabb. Én úgy hívom, hogy „gusztusos show-t” csinálunk. A harmadik fajtára, ahol szembetűnő a hagyomány, eredetiek a viseletek, eredeti a népzene, jó példa lehet a Megidézett Kárpátalja, azt nagyon-nagyon imádtam csinálni.
Új produkció?
Dolgozunk a jövő évi bemutatón.
Mi a címe?
A bor dicsérete. Régóta dédelgetett álmom, és talán már eléggé felkészült vagyok arra, hogy meg tudjam csinálni. Kerülve minden folklorisztikus beidegződést, nem lesznek szőlőtaposók és szüreti bál.
De lesz Hamvas Béla?
A hamvasi gondolatok mellett a bor szentsége motivál.
Hogy lehet ezt eltáncolni?
Talán annyival segíthetek, hogy a kezdet egy Dionüszosz-ünnep, a vége pedig az utolsó vacsora.
Hogy követik ezt a hatalmas ívet népzenével?
Természetesen a népzene a meghatározó, de nem csak azzal követjük. Van egy remek fiatal zeneszerzőm, aki népzene ihlette kortárs zenét ír. Megjelennek a Carmina Burana, Erkel Bánk bánjának részletei és átiratai, és Pergolesi Stabat Materéből a Mater Dolorosa az utolsó zene. Dolgozunk rajta.
Vig György
