Népes filmstáb dolgozott május elején Kalotaszegen: a Magyar menyegző külső jeleneteit Mérában, Bogártelkén és Vistában forgatták, miután a belsőket a szentendrei skanzenben már áprilisban felvették. A magyar néptánc, népzene, népművészet világát bemutatni kívánó Magyar menyegző nem dokumentumfilm, hanem fikciós alkotás lesz: szerelmi történet, amely a 70-es évek végének kalotaszegi világát idézi fel. Két budapesti fiatal utazik benne Kalotaszegre, egy esküvőn vesz részt, és életre szóló kalandba keveredik...
Átlagos tavaszi délután a mérai buszon:
– Mit csinál itt ez a sok ember? Valami fesztivál megint?
– Nem, azt beszélik, filmet csinálnak...
A Mérai Tájház az egyik helyszíne a készülő, Magyar menyegző című játékfilmnek. A délelőtti órában csak páran ücsörögnek, napoznak az udvaron. A stábhoz tartozó kutyus üdvözöl. Csupán az jelzi, hogy itt forgatás zajlik, hogy különféle sátrakat húztak fel a telken. Kiderül, Bogártelkén van mindenki: ma éppen ott zajlik a felvétel.
Az egyébként csendes Bogártelkén már egészen más kép fogad. Színes forgatag, kalotaszegibe öltözött gyerekek és felnőttek, sokzsebes nadrágot viselő stábtagok, autók, lámpák, felszerelések lepik el a falu utcáját. Tágra nyitott kapuk, ücsörgő statiszták. Picit olyan, mintha falunapon lennénk. Aztán, közelebb érve a tulajdonképpeni helyszínhez, egyre fegyelmezettebb a tömeg, csendben, szinte lábujjhegyen közlekedik mindenki: egy ház udvarán a menyasszony kikérésének a jelenetét forgatják. Mérai, bogártelki, vistai emberek statisztálnak, cifra kalotaszegibe öltözve. A színészeket alig lehet megkülönböztetni a falusiaktól.
Egy másik helyszínt éppen előkészítenek: műszőlőlevelekkel díszítik a vőlegény házaként megjelölt bogártelki porta két házának frontját. Nagy munka, de frissebb, zöldebb hatása lesz így majd a filmen.
A Békési Miksa forgatókönyve alapján készülő zenés-táncos játékfilm főszereplői Törőcsik Franciska – akit ezúttal szintén kalotaszegibe öltözve láthatunk majd –, valamint Kovács Tamás és Kövesi Zsombor. További szerepekben látható Bubik Réka, Györgyi Anna, Anger Zsolt, Lengyel Ferenc, Ertl Balázs, Rohonyi Barnabás, Znamenák István jelenik meg, és a táncházmozgalom több legendás képviselőije – Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Farkas Zoltán Batyu, Tóth Ildikó Fecske –, valamint a Muzsikás Együttes is felbukkan a filmben. A produceri feladatokat Lajos Tamás látja el, aki ezúttal vezető operatőrként is bekapcsolódik a munkálatokba.
A film rendezője Káel Csaba, aki nem NFI-támogatással, hanem az MTVA és a Mol – Új Európa Alapítvány gyártásában forgat, és saját élményből ihletődik, vezető koreográfusa pedig Zsuráfszky Zoltán, akit néprajzi gyűjtések és személyes szálak is kötik Kalotaszeghez. Velük már a Mérai Tájházban, ebédszünetben beszélgettem.
Korábban úgy fogalmazott, hogy a filmipar adósunk egy ilyen jellegű játékfilmmel, amely a néptáncot, népzenét próbálja megmutatni a maga autentikus formájában, márpedig a népzene és a néptánc nagyon tág fogalom. Miért Kalotaszeg, és miért a 70-es évek vége?
K. Cs.: Én akkortájt, egyetemistaként jártam életemben először Kalotaszegen, és hát lenyűgözött ez a világ. Tulajdonképpen belecsöppentem egy kalotaszegi esküvőbe Magyarvistában, és ez örök életre nyomot hagyott bennem, mindenestül. A viseletek, a táncok, a zene, de leginkább az emberi attitűd, az a meleg fogadtatás, azok a szeretetreméltó emberek, akik ott engem, az idegent, arra az esküvőre befogadtak... Azóta nem nagyon voltam Kalotaszegen, csak párszor átutazóban, ilyen teljes élményem csak ekkor, '82-ben volt.
Jó sok idő eltelt azóta, sok minden változott, a kalotaszegi falvak élete, látványa is. Hogyan találtak olyan autentikus helyszíneket, amelyek hozzák az akkori világot?
Nagyon érdekes kérdés, hogy mi autentikus, meg mi nem. A néptánc, népzene vagy népi díszítőkultúra, a bútorok, tisztaszobák világa tulajdonképpen ma már azért nem autentikus, mert az egy régmúlt életformának volt a környezete. Mi most arra törekszünk, hogy minél több olyan helyi dolgot használjunk, amiről tudjuk, hogy autentikus volt valamikor, hiszen egy 1980-as évek eleji világot csak emlékezetből tudunk felidézni. A legfontosabb számunkra az, hogy ez a gazdagság, ez a csodálatos kincs, ami összegyűlt itt Kalotaszegen, funkcionálisan legyen megmutatva. A menyegző az itteni élet körforgásának az egyik legfontosabb ünnepe volt, amikor egy fiatal pár egymásra talált és új életet kezdett. Ennek megmutatására kiválóan alkalmas akár egy viselet, akár egy tisztaszoba, olyan titkok, amik még nem kerültek filmre. Ilyen például a menyasszony öltöztetése vagy a kontyolás – ezek intim dolgok voltak, ide nem engedtek be kamerát, férfit meg pláne nem. És mi most megidézzük egy-egy jelenettel ezeket.
Ezekről a részletekről mi is Teklától [Tötszegi Tekla néprajzkutató – szerk.] szerzünk tudomást, hogy mi volt a menyegző menetrendje, melyik ruharészt hova kell fölvenni, mi a bagazia, hogy a párta milyen funkcióval bír. És az az érdekes, hogy mindennek nem elsősorban praktikuma van, hanem egyfajta szakralitása. Nézi az ember, ahogy a tisztaszobában ott ülnek a rokon asszonyságok, a barátnők, és egyszercsak majdnem kicsordul a könnye. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért, de az összhatása ennek az intim pillanatnak, ahogy asszonnyá válik a menyecske, valahogy megtölti a szívet.
Említette Tötszegi Tekla nevét. Olyan szakemberekkel dolgoznak együtt a filmen, akik valóban ismerik a kalotaszegi kultúrát.
Igazság szerint régi ismerősökről van szó, hiszen a néptáncegyüttesek vezetői régi barátaim. Tekla bátyja, Kelemen László is régi munkatársam, hiszen a MÜPÁ-ban több mint 20 éve együtt dolgozunk. Egy csomó személyes részlet is van ebben a filmben, ami az életszerűségét segíti. Nem egy skanzent szeretnénk bemutatni, hanem egy élő környezetet, és itt nagyon fontos, hogy mai emberekkel dolgozunk, akikről egyszerűen azt tudom mondani, hogy gyönyörűek. Megjelentek a kalotaszegi lányok viseletben – hát ők a világ legszebb lányai. Olyan rafináltan vannak ezek a viseletek kitalálva, hogy mindenkit lenyűgöznek. Törőcsik Franciska, amikor először fölvette a viseletet, egyből kalotaszegi lett, valahogy mindene hozzáformálódott, még az arcvonásai is. Nagyon érdekes, hogy egy viseletnek hogy lehet ilyen hatása. Persze, most egy csomó magyarországi, meg mondjuk székely biztos haragszik rám, hogy ezt mondom – mert azok a viseletek is nagyon tetszenek –, de valahogy a kalotaszegi olyan rafinériával alakult ki, ami a női szépséget a legmagasabb szintre emeli. És ez egy természetes dolog, hiszen a fiatal lányt – elnézést a kifejezésért – úgy kell „becsomagolni”, hogy ő minél kívánatosabb, minél inkább „partiképes” legyen. Ennek az esküvőnek jó részét – a belső jeleneteket – Szentendrén forgattuk, mert olyan csűrök, amilyenekben egy-egy esküvő zajlott, a szentendrei skanzenben is megtalálhatók. Itt pedig a kalotaszegi tájat használjuk, ami szintén lenyűgöző.
Helyszínként több kalotaszegi falut is használnak, nemcsak Mérát, hanem Vistát, Bogártelkét. Hogyan egyeztethetők ezek a helyszínek, miért van ennyi?
Hát pont azért, mert már nem maradt meg egy-egy településen mindaz, amit szeretnénk megmutatni. A történet Mérában zajlik, de a magyarvistai templomban van az esküvő, mert az számunkra látványosabb, felemelőbb, mint mondjuk a mérai templom. Így Mérából indulnak el, de Vistában esküsznek.
...és Bogártelkén kérik ki a menyasszonyt, illetve ott van a vőlegény háza.
Igen. Ott találtunk ideális helyszínt. Egy forgatás kapcsán nagyon sok szempont van, amit be kell tartani, az is például, hogy egymás mellett milyen két ház van, milyen a növényzet, milyenek az utcalámpák. Például nem tudjunk autentikusan megmutatni az akkori utcákat, mert mára már mindent leaszfaltoztak, úgyhogy a kedves nézőktől most kérek elnézést, de ezek nem azok az utcák, amelyeken még én jártam annak idején.
Rengeteg statisztát mozgatnak, kalotaszegi asszonyokat és férfiakat kértek fel arra, hogy statisztáljanak ebben a filmben. Mennyire tudnak együtt dolgozni egy profi stábbal ezek az emberek? Mennyire lett organikus az együttműködés?
Mindenki nagyon élvezi. Jó pár türei és mérai asszony átjött Szentendrére, a forgatásra. Imádjuk őket, a közvetlenségüket, a bölcsességüket, azt az életszeretetet, ami bennük van, meg hát a tapasztalatukat. Ők meg boldogok, hogy meg lesz örökítve az életüknek egy része, a kultúrájuknak egy része.
Itt van még 90 táncos a Magyar Nemzeti Táncegyüttesből meg a Magyar Állami Népi Együttesből. A lagzin olyan 250 fő vesz részt, és a vonulásokhoz még egy kicsivel több embert használunk, gyerekeket is, akik szintén be vannak öltözve, idevalósiak, tehát az összlétszám közelít a 300-hoz. A stáb létszáma is közelít a 80-hoz, hiszen gondoljunk bele, hogy csak hány öltöztető, sminkes kell, hogy egy adott pillanatra egy teljes lagzinyi ember föl legyen precízen öltöztetve. Tekla fantasztikus, minden mozzanatát segíti a folyamatoknak, úgyhogy nélküle nem is tudom, hogy mit csinálnánk.
A produkció vezető koreográfusát, Zsuráfszky Zoltánt szintén saját élmények segítik ebben a munkájában, bár nem kalotaszegi származású: mint elmesélte, Mérában ismerkedett meg a feleségével, a szintén koreográfus és táncművész Vincze Zsuzsannával, a filmbelihez hasonló előzmények részeseként: a Magyar menyegzőben egy fiatal budapesti társaság érkezik Kalotaszegre: „Idejönnek, meglátják ezt a fantasztikus kultúrát, találkoznak a viseletekkel, a szokásokkal, a zenékkel, az énekekkel, és ez megváltoztatja az életüket. Az én életem egy picit korábban változott, a táncházzal meg Kallós Zoltánnal való kapcsolatom meghatározta az életemet. Nádasmente az egy külön kihívás, kimagasló helyszín viseletben, zenében, táncban. Az egykori öreg zenészek, akik a mi fiatalságunkban muzsikáltak itt, azoknak most a leszármazottai benne vannak a filmben.”
Káel Csabával évek óta terveztek egy magyar táncfilmet csinálni közösen, hiszen „nem túl sok táncfilm készül, talán nyolc-tíz évente jönnek a táncfilmek; most mindaz, amit fotókon és tudományos felvételeken őriztünk eddig, megelevenedik”. Ehhez egy kis trükkre is szükség van: „A nagy táncjeleneteket nem itt Erdélyben vettünk föl, hanem a szentendrei skanzenben, de itt most, ezekben az órákban kötjük össze a szentendrei skanzen bejáratát a mérai, bogártelki vagy vistai utcával. Ha belülről filmezel, akkor már benn vagyunk a skanzenben, ha kívülről, akkor a kalotaszegi helyszínt látod. A filmet lehet így, játékosan csinálni, összerakni, mint egy legót. Kalotaszegi anyagból épül össze a film, és az erdélyi barátaink is azért álltak mellé, hogy talán 20–30–50 évre is megörökítjük a hagyománynak ezt a pillanatát, amikor ennyi embert össze lehet hozni. Amikor ezeket a zenészeket föl lehet sorakoztatni, a pártákat föl lehet venni és elölről-hátulról megmutatni.” Zsuráfszky hangsúlyozza, hogy nem dokumentumfilm készül: „Ez nem egy archív anyag, nem egy tudományos gyűjtés. Fantasztikus dolog találkozni ezekkel a csodaszép kivarrott gyöngyös szoknyákkal, kötényekkel, felsőkkel, ingvállakkal, pártákkal. A magyar kultúrának ilyen mélységű bemutatását nem is igen láttam az elmúlt évtizedekben. Ugyanakkor a játékfilm fiatalosságot fog belevinni mindebbe.”
A kalotaszegi forgatás egy hétig tartott, a felvételek május végén érnek véget. Káel Csaba elmondta, hogy már külföldi érdeklődés is van a film iránt. A jövő év elején Magyarországon, és ezzel párhuzamosan Erdélyben is mozikba kerülő film kockáin vélhetően sok kalotaszegi ember felismeri majd saját magát, családtagjait.
Forrai Szerénke
