A néptánc igazi családi projekt számotokra: az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttest a szüleiddel együtt vezetitek, a tesóddal pedig nyerő párost alkottok. Mindig is erre készültél?
A néptánc mindig is jelen volt az életemben, hiszen a családom számára nem csupán művészet, hanem életforma is. Bár azt nem tudtam, milyen irányba fogok fejlődni, azt mindig is éreztem, hogy a néptánc az a terület, ahol a leginkább otthon vagyok. Azt, hogy most együtt dolgozunk a szüleimmel és a testvéremmel, nem terveztük meg előre, de nagyon boldog vagyok, hogy így alakult. Jól kiegészítjük egymást. Zsoltival ebbe nőttünk bele, de a szüleink sosem kényszerítették ránk a táncot. A saját döntésünk, hogy mindkettőnk életében jelentős szerepet tölt be a népművészet.
Mik voltak számodra a mérföldkövek?
Nagy hatással volt rám, amikor Budapestre, a Magyar Táncművészeti Egyetemre kerültem, ahol öt éven át tanulhattam. Ez idő alatt a Szentendre Táncegyüttesben is táncoltam, így két fontos közösségben is jelen voltam. Mindkettőben rengeteget tanultam, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is – és olyan barátokat szereztem, akik a mai napig fontosak számomra. A legnagyobb fordulópont azonban talán az volt az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy hazatérek. Ennek révén találtam rá a valódi irányra, mert itthon éreztem leginkább, hogy a korábbi tapasztalataim kamatozni kezdenek és új kapuk nyílnak meg előttem. Az Ilosvai mindig szerves része volt az életemnek, és örülök, hogy végül nem mondtam le róla.
Az együttes művészeti vezetőjeként kicsiket és nagyokat is tanítasz, emellett Kassa megye kulturális központjának kulturális referense és a Táncfórum alelnöke is vagy. Hogyan néz ki egy átlagos heted?
Azért szeretek ezekben a szerepekben dolgozni, mert így számomra nem létezik olyan, hogy „átlagos hét”. Mindig történik valami új, és bár vannak nyugodtabb időszakok, most éppen intenzív szakaszban vagyok. Ilyenkor egymást érik a rendezvények, amelyeken gyakran egyszerre vagyok jelen szervezőként, együttesvezetőként és fellépőként – néha egy időben és egy helyen.
Szeretem ezt a pörgést. Élvezem a szervezést, a találkozásokat; azt, hogy különböző emberekkel dolgozhatok együtt, és hogy mindig történik valami. Nagyon hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek – és hogy a felvidéki kulturális élet szervezésében különböző szakmai platformokon vehetek részt.
Ugyanakkor tudom, hogy a mai világban könnyű belesodródni a folyamatos teljesítés kényszerébe, ezért próbálok odafigyelni például arra, hogy több időt töltsek a természetben. Ebben nagy segítségemre van a párom és a két kutyám, Szotyi és Fickó.
Melyek a legkedvesebb feladataid? És mi jelenti a legnagyobb kihívást?
A rendezvényszervezésnek leginkább a logisztikai részét szeretem – azt a folyamatot, amely során az apró részletek fokozatosan a helyükre kerülnek, és működő egész áll össze. Ehhez szorosan hozzátartozik a résztvevőkkel és a szervezőcsapattal való folyamatos kommunikáció, ami néha kihívás, de éppen ettől izgalmas. A legjobb érzés az, amikor mindent előkészítettünk, és már csak a kapunyitásra várunk. Aztán jön a második felvonás: akármennyire alapos az előkészület, mindig történik valami váratlan: későn érkező fellépő, technikai malőr vagy az időjárás húzza keresztbe a terveket. Ezeket a helyzeteket a helyszínen, gyorsan és határozottan kell megoldani. Furcsa módon szeretem a kihívást, ami velük jár – a nyomás inkább felpörget, mint kimerít.
Az együttesbeli munkák közül talán a koreografálás és az előadásokra való készülés áll hozzám a legközelebb. Amikor a káoszból lassan rendszer lesz, azt az átalakulást nagyon élvezem. Azt hiszem, szeretem a rendet, de a káoszt is. Így működöm.
Hogyan fér meg egymás mellett és mennyire fonódik össze a felvidéki magyar és a szlovák népi kultúra?
A szlovák néptáncra még mindig erősen jellemző a stilizált előadásmód, de a generációváltás hatására egyre több olyan együttesvezető és táncos lép színre, akik számára fontos az autentikus néptánc. Sokan közülük nyitottak a magyar néptánc iránt, mivel látják, hogy nálunk mennyire kidolgozott módszertan és gazdag anyag áll rendelkezésre.
Ezt a nyitottságot én is gyakran megtapasztalom: rendszeresen hívnak szlovák együttesekhez, fesztiválokra vagy táborokba tanítani, a koreográfiában segíteni. Számomra nemcsak szakmailag értékes, hanem emberileg is jó érzés, hogy a két kultúra képes és kész tanulni egymástól.
Otthon vagy a mélyinterjúkban, hiszen a Népművészet Ifjú Mestere pályázatra benyújtott dolgozatodhoz Magyarbőd táncéletének legidősebb képviselőivel beszélgettél.
A dolgozatomat Ceranko Margit néni táncéletéről írtam, aki nagyon erős, humoros, mégis végtelenül szerény asszony – ritka egyéniség. Nehéz szavakba önteni, mit ad az embernek egy ilyen gyűjtőmunka. Az a tánc, azok az énekek és hagyományok, amiket gyerekkorom óta tanulok, egyszer csak kézzelfogható valósággá váltak körülöttem. Ismertük már egymást korábbról, de ez alkalommal egyedül lehettem Margit nénivel, csak rá figyeltem. Több napot töltöttünk együtt, majd később két másik asszony is csatlakozott hozzánk: tartalmas és emlékezetes hétvége volt.
A néptánc sajátja a hagyományok tisztelete, de te is hangsúlyoztad már, mennyire fontos, hogy egy táncoktató a saját lelkéből is tegyen bele. Mennyire és miben lehet újítani?
Szerintem akik ezt az utat választjuk, tudatosan vagy tudat alatt egy darabot mindig kiszakítunk magunkból, és azt formáljuk színpad-kompatibilissé. Vagy a bohókás énünket mutatjuk meg, vagy valami olyasmit, ami mély hatást gyakorolt ránk – olyan történelmi vagy közösségi emléket idézünk fel, ami megérintett. Hiszem, hogy akkor születik valódi alkotás, ha az ember a saját hangját keresi – és nem csak a zsűrinek vagy a közönségnek akar tetszeni. Mert ha őszinte, azzal úgyis utat talál másokhoz.
De hogy a kérdésre is válaszoljak: igen, úgy gondolom, hogy az újítás elengedhetetlen. Mivel a világ folyamatosan változik, mi sem ragadhatunk le a tíz-tizenöt évvel ezelőtti megoldásoknál. A régiek is újítottak, és mi is újítunk – csak más eszközökkel. A hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem élő, folyamatosan alakuló közösségi tudás, amit mindig a kor emberének kell újraértelmeznie.
Külső szemmel irigylésre méltó a néptáncegyüttesek összetartása. Te is nyilatkoztad, hogy a legtöbb barátod mindig a táncosok közül került ki. Szerinted a csapatépítés a fiatalabbak számára is ennyire fontos? Mennyi időt töltenek-töltötök együtt?
Annak, hogy valaki közösséghez tartozhat, nagyon nagy ereje van. A néptáncban ez különösen igaz, hiszen nemcsak csoport tagja vagy, hanem mozgalom részévé válsz általa. A sok együtt eltöltött idő, a próbák, az utazások, a táborok és a fesztiválok során rengeteg új kapcsolat születik, amelyek gyakran életre szóló barátságokká, szerelmekké alakulnak. Ez a közeg szinte észrevétlenül formálja nyitottá az embert. Teljesen természetes, hogy a próbákon kívül is sok időt töltünk együtt: spontán és szervezetten egyaránt: szeretünk együtt lenni. Ott vagyunk egymás sikereinél, és akkor is, ha valami nem úgy alakul, mint szerettük volna.
Nagyon szimpatikus az a gondolatod, hogy a néptáncban nem a pozíciók, hanem az életérzés számít igazán. Hogyan írnád le ezt annak, aki még nem tapasztalta meg?
Szerencsére ma már rengeteg jó minőségű archív felvétel áll rendelkezésünkre, amelyek segítségével pontosan meg lehet tanulni a különböző tánctípusok mozdulatait, motívumait, stílusjegyeit. Ez a precizitás elengedhetetlen ahhoz, hogy minőségi munkát végezzünk. Ám a rengeteg befektetett energia mit sem ér, ha magát a táncélményt nem tapasztaljuk meg. A táncélmény akkor élhető át, amikor az agyad kikapcsol, és egyszerűen csak ott vagy a jelenben. Nem a tegnapon rágódsz, nem a holnapon agyalsz, és nem is azon, hogy hűen reprodukálod-e az archív filmekből tanultakat – hanem itt és most mozogsz és énekelsz, együtt a zenével, a pároddal és a többiekkel.
A néptánc sajátja a hagyományok tisztelete, de te is hangsúlyoztad már, mennyire fontos, hogy egy táncoktató a saját lelkéből is tegyen bele. Mennyire és miben lehet újítani?
Szerintem akik ezt az utat választjuk, tudatosan vagy tudat alatt egy darabot mindig kiszakítunk magunkból, és azt formáljuk színpad-kompatibilissé. Vagy a bohókás énünket mutatjuk meg, vagy valami olyasmit, ami mély hatást gyakorolt ránk – olyan történelmi vagy közösségi emléket idézünk fel, ami megérintett. Hiszem, hogy akkor születik valódi alkotás, ha az ember a saját hangját keresi – és nem csak a zsűrinek vagy a közönségnek akar tetszeni. Mert ha őszinte, azzal úgyis utat talál másokhoz.
De hogy a kérdésre is válaszoljak: igen, úgy gondolom, hogy az újítás elengedhetetlen. Mivel a világ folyamatosan változik, mi sem ragadhatunk le a tíz-tizenöt évvel ezelőtti megoldásoknál. A régiek is újítottak, és mi is újítunk – csak más eszközökkel. A hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem élő, folyamatosan alakuló közösségi tudás, amit mindig a kor emberének kell újraértelmeznie.
Külső szemmel irigylésre méltó a néptáncegyüttesek összetartása. Te is nyilatkoztad, hogy a legtöbb barátod mindig a táncosok közül került ki. Szerinted a csapatépítés a fiatalabbak számára is ennyire fontos? Mennyi időt töltenek-töltötök együtt?
Annak, hogy valaki közösséghez tartozhat, nagyon nagy ereje van. A néptáncban ez különösen igaz, hiszen nemcsak csoport tagja vagy, hanem mozgalom részévé válsz általa. A sok együtt eltöltött idő, a próbák, az utazások, a táborok és a fesztiválok során rengeteg új kapcsolat születik, amelyek gyakran életre szóló barátságokká, szerelmekké alakulnak. Ez a közeg szinte észrevétlenül formálja nyitottá az embert. Teljesen természetes, hogy a próbákon kívül is sok időt töltünk együtt: spontán és szervezetten egyaránt: szeretünk együtt lenni. Ott vagyunk egymás sikereinél, és akkor is, ha valami nem úgy alakul, mint szerettük volna.
Ha valaki kedvet kapna, felnőtt fejjel lehetséges-e beilleszkedni ilyen közösségbe, felvenni a ritmust? Egyáltalán vannak-e olyanok, akik nem gyerekként kezdik?
Az, hogy valaki felnőttként mennyire könnyen illeszkedik be egy ilyen közösségbe, nagyban függ a hozzáállásától, és legalább ennyire a közösség nyitottságától. Szerencsére az Ilosvairól elmondható – és ezt nem én találtam ki –, hogy nagyon befogadó társaság vagyunk. Olyanok mesélték, akik félve jöttek el az első próbájukra, és nagyon pozitívan csalódtak.
Gyakran előfordul, hogy a kis ilosvais gyerekek szülei ellátogatnak a táncházainkba, és ámulva nézik, mennyire magabiztosan táncolnak a gyerekek – de ők nem mernek beállni közéjük. Ez a helyzet adta az ötletet a Hacacáré megalapítására, ami kifejezetten kezdő felnőtteknek szól. A csapat annyira jól működik, hogy az idei Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásáron sokan szinte az egész napot végigtáncolták a tagjai közül.
Régóta vágytál a Népművészet Ifjú Mestere díjra. Mit jelent számodra?
Az egyetem alatt a szobám íróasztala felett ott függött a bakancslistám, aminek az első pontja a Népművészet Ifjú Mestere cím megszerzése volt. Vagyis régóta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy nagyon jó lenne megírni a dolgozatot, és pályázni a díjra, de talán csak mostanra értem meg rá. Hatalmas megerősítést jelent, hogy megkaptam – jelzés, hogy amit eddig tettem, annak valóban volt értelme. És új lendületet, inspirációt is ad a további munkához.
Kedvenc külföldi úti célok, amelyekre a néptánc repített el:
Dél-Amerika, főleg az ottani barátaim miatt.
Aktuális dallamtapadás:
Jó ideig Milli Vanilli I’m Gonna Miss You című dalával a fülemben keltem-feküdtem. Jelenleg nincs ilyen, de sokat hallgatom Hegedűs Józsit, a feltörekvő magyar előadót.
Egyéb hobbi vagy szenvedély:
Igyekszem a mindennapjaimat minél környezettudatosabban alakítani. A lakásomban például nincs samponos vagy tusfürdős műanyag flakon, szilárd szappant használok helyettük. A fogkrémet is lecseréltem fogtablettára, amit papírzacskóban árulnak. A mosogatáshoz és a mosáshoz környezetbarát mosószalagot használok, a légfrissítőt és a tisztítószereket pedig házilag készítem. Egyszer egy ismerősöm nálam aludt, és megkérdezte: „Van nálad bármi, ami normális?” Szerencsére nem sok – és remélem, idővel egyre több háztartásban éppen ez lesz a normális.
