Százöt éve született Domokos Pál Péter

Az Ezer Székely Leány Napjának életben tartásában benne van Domokos Pál Péter nagy kultúraszervező személyisége iránti tiszteletünk is. Mert csak úgy tudunk valakit igazán tisztelni, ha a kezdeményezését közkinccsé tesszük és továbbvisszük.

Százöt éve, 1901. június 28-án született a ma Csíkszereda részét képező Csíkvárdotfalván Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas néprajztudós, zenetörténész.

Hatgyermekes székely földművescsaládban jött világra. A csíksomlyói Katolikus Tanítóképző Intézetben kezdett tanulmányai 1916-ban megszakadtak, a románok erdélyi betörése miatt egész Csík vármegye elmenekült. A második osztályt a debreceni tanítóképzőben végezte, a továbbiakat ismét itthon, 1919-ben szerzett kántortanítói oklevelet. Románul katonakorában, Erdély bekebelezése után tanult meg. Ekkor döbbent rá, hogy valamit tennie kell idegen uralom alá került népéért.

A budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán 1926-ban matematika–fizika–kémia, valamint ének–zene szakos tanári diplomákat szerzett. Hazatérése után, 1926–33 között ének–zene tanár volt Csíkkarcfalván, Vulkánban, Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen, 1936-tól az Erdélyi Katolikus Népszövetség titkára. 1929-ben fazekasárusnak álcázva magát tette első gyűjtőútját a moldvai csángó magyarok falvaiban, feltérképezte az ott élő magyarokat, s ettől kezdve e táj és népcsoport elismert tudósa lett. Ő gyűjtötte össze Moldvában a 18. század hangszeres tánczenéjét. Hétvégén székely harisnyát öltött, újjáélesztve az ősi viseletet, néptáncokat tanult, s hogy továbbadhassa másoknak, bálokat rendezett, ahová népviseletben volt csak szabad belépni.

1933-ban a románok felismerték, milyen veszélyes számukra Domokos munkássága a magyar-székely nemzeti öntudat erősítése terén, ezért eltiltották a katedrától. Ezután kántor lett Gyergyóalfaluban, ahol egy egész karácsonyi éjféli népi misét gyűjtött. Később egyházmegyei tanfelügyelő, majd 1940–44 között a kolozsvári Tanítóképző igazgatója lett – itt védte meg néprajzi, majd magyar irodalmi és történelmi doktorátusát. Népművészeti kiállításokat rendezett, lerakta a csíkszeredai Székely Múzeum alapjait. A háború alatt segítette a bukovinai magyarság hazatelepülését. Népzenével, néprajzzal, történelmi zenével, nyelvészettel és irodalommal, Erdély nemzetiségi és vallási kérdéseivel, Csíksomlyóval mint a katolikus székelység lelki központjával foglalkozott.

1945–49 között Budapesten a Népjóléti Minisztérium tisztviselője lett, de elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Ezután a Baranya megyei Szárászpusztán sváb birtokot kapott, s több tucat, Moldvából áttelepült csángó család között gazdálkodott, míg családja a fővárosban maradt. Itt folytatta a gyűjtést, de 1951-ben az ÁVO (Államvédelmi Osztály) elvitte. Hamarosan szabadon engedték, ám földjét elvették. Az építőiparban dolgozott, majd 1951–1961 között, nyugdíjazásáig Budapesten általános, majd középiskolákban tanított, s írta néprajzi, népzenei és irodalomtörténeti munkáit, olykor ezekért is zaklatták. A határon túli magyarság élő lelkiismerete lett.

Lefordította és közreadta a Bandinus-kódexet és több, a moldvai katolikusok múltjára vonatkozó okmányt. Dallamokkal kiegészítve adta ki Kájoni János 17. századi csíkcsobotfalvi énekgyűjteményét, a Cantionale Catholicumot. A ferences szerzetes latin és magyar egyházi énekszövegek százait dallamutalással, kotta nélkül adta közre. A Kájoni-gyűjtés révén került Kodállyal, majd Bartókkal is kapcsolatba. Márton Áron erdélyi püspökről Rendületlenül címmel írt regényt, 1988-ban a történelem-, illetve néprajztudományok doktora lett, a Széchenyi- és a Bethlen Gábor-díjat 1991-ben kapta meg.

1992. február 18-án halt meg Budapesten.